Part 29

Sziasztok, Kedvenc Olvasóim!

Meghoztam a következő- és az egyben utolsó előtti részt.

Nem szeretnék most semmit hozzáfűzni a dolgokhoz, azt majd a következő részben olvashatjátok!

Annyit mondok, hogy élvezzétek a 29-es rész minden egyes pillanatát!

Legyetek rosszak!

Xoxo, Dodó

Az elmúlt két és fél hónapot Nagyi rokonának hatalmas birtokán töltöttem Hawaii-n Sammel.

Elrejtőzésem oka a Sötétség Vámpírjai voltak.

Nem akartam, hogy a körülöttem élők életüket veszítsék. Így eljöttem. Samet magammal hoztam, mert veszélyben volt. Nagyi és a többiek ott maradtak, de nem volt könnyű ezt a döntést meghozni. Nagymamával mindig beszéltünk, mert ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Nicknek nem mond el semmit. Mivel az ő varázslati segítségével – magyarul teleportálással- kötöttem ki itt, mivel nekem még nem volt hozzá elég erőm; nagy hálával tartoztam neki.

Samnek egy kis idő kellett, hogy el tudja fogadni, hogy nem csak emberek vannak a földön, hanem sokkal nagyobb és erősebb csúcsragadozók is.

Mikor idejöttünk június volt, és júliusig nem is szólt hozzám. Hawaii ugyan napos, de mit sem ér, ha az ember rejtőzködni jött ide, és napjai nagy részét az edzőterembe tölti, meg varázsigéket mormol?

Életem itt teljesen más volt, mint otthon. Magammal hoztam a naplót, és abból merítettem a haragom, ami az egész napot befolyásolta. Reggelente elolvastam az elrablása utáni napok bejegyzéseit, majd könnyekkel küszködve püfölni kezdtem a boxzsákot.

Hiába voltak tőlem távol a szüleim, a nagymamám, de mégis Nick hiányzott a legjobban.

Hiányzott a mosolya, az, hogy akár ok nélkül ordibál velem, és az, hogy megölelhettem, csókolhattam, mikor  csak akartam.

Próbáltam az érzéseket elnyomni magamba, hisz soha többet nem mehettem vissza.

Sam pár nappal ezelőtt visszatért, ésaz edzések Carlos bácsival eléggé unalmasak.

Holnap van a szülinapom, és előre utálom ezt a napot. Jobban, mint régen, mikor Nick elég szemét volt velem, és szinte láttam magam előtt, hogy amint tizennyolc leszek és kiderül, hogy egy ostoba 17. vagyok, hallgathatom életem végéig.

És ma, főképp utálom. Tudom, hogy pár perc múlva álomra hajtom a fejem és mikor másnap felkelek semmi nem fog változni. Nem kapom vissza az elcseszett gyerekkorom, se a legjobb barátnőmet. Egy óra és nagykorú leszek, és csöppet sem érdekel.

Felhajtottam a takarót, és bebújtam e fáradt nap után a kényelmes ágyba. Bear mellettem vakkantott egyet, majd álomra hajtotta a hatalmas fejét. Itt létünk óra nem hajlandó visszaváltozni kicsivé, most már nagyban hódít…

  Álom nem jött a szememre, mert visszaemlékeztem arra, mikor Nick egy este nálam aludt. Mármint, tényleg aludt. Azt mondta, hogy én vagyok a legkülönlegesebb ember az életében, így mikor máskor tehetné ezt?

Az emlék hatására szemeim könnyel teltek meg és gyorsan pislogni kezdtem, hogy ne csordulhassanak ki.

A telefonom pityegni kezdett, pedig egy eldobható készülék, és már mindössze három napig lesz használható. Kíváncsian vettem fel a készüléket a mellettem lévő éjjeli szekrényről.

Vészhelyzet van! Anne – honnan van meg neki a számom? Magamon is meglepődtem, mikor ösztönösen hívni kezdtem a számot.

- Bridgit? – hallottam a vonal másik végéről a meglepődött hangot.

- Igen.

- Segítened kell! Nagyon nagy baj van! Elvitték őket! – alig lehetett érteni amit mond.

- Várj egy kicsit! Nem értek semmit – ültem fel az ágyon és beletúrtam a frissen kifésült hajamba.

- A Sötétség Vámpírjai. Itt voltak. Elvitték őket. Megfogják ölni. Kérlek segíts! – tőmondatait nagy nehezen összeraktam és ideges lettem.

- Mikor történt ez? – Bear érezve, hogy nincs rendben minden fülelni kezdett.

- Pár perce. Megölik őket – sírta a szavakat – Hol vagy? – ódzkodtam az ötlettől, hogy elmondjam neki az igazat, de mivel biztos voltam benne, hogy nem csapda, megmondtam.

- Hawaii-n.

- Jól elmentél – sóhajtott – Ide tudnál jönni? Kérlek?!

- Megy reggel egy repülő – csaptam a térdemre.

- Az késő lesz – szemem összecsuktam és vártam, hogy jöjjön valami nagyszerű ötlet – tudom, hogy már csak egy óráig tart a boszorkányiskola dolog, de megpróbálnál ide teleportálni magad?

- Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – sóhajtottam.

- Az én kedvemért próbáld meg, lécci. Üzenetbe küldöm a címet! – ezzel lehette. Előhalásztam egy kék könyékig érő kék felsőt és egy fekete nadrágot. Mivel valószínű, hogy nem élem meg a születésnapomat, felvettem a legújabb fekete Concersemet és egy fekete bőrdzsekit.

Nem sok esélyt adtam arra, hogy megtudom csinálni, de próba szerencse.

Odaképzeltem magam arra a helyre, ahá készültem, és vártam.

- Azt mondtad, hogy nem tudod megcsinálni – hallottam egy hangot és kinyitottam a szemem.

Döbbenetemre egy hatalmas épület előtt álltam Annevel.

-  Hát, magam is meglepődtem, hogy megtudom – körülnéztem és minden iszonyat sötét volt – Merre vannak? – kérdeztem és igyekeztem a tagjaimat felkészíteni a harcra. Szerencsémre ma komoly edzésem volt, minden köszönhetően be voltam még melegedve.

- Bent – elindultam az ajtó felé.

- Te maradj – mondtam neki és megálltam az ajtó előtt.

- Biztos? – innen hallottam, hogy az agykerekei csak úgy forognak.

- He te is bejössz, elkapnak. Szóval menj haza. Haza fognak jutni. Vagy velem, vagy nélkülem – mondtam és a hajam kifésültem a szememből.

- Mi az, hogy nélküled? – csattant fel – Nem áldozhatod fel magad – hitetlenkedett.

- Nem ez volt a tervem, de ha nincs másik lehetőség, megteszem – arcvonásai ellágyultak, majd szorosan megölelt. Visszaöleltem, majd a vaskos ajtót kinyitottam. Sötét folyosókon mozogva vártam, fel voltam készülve, hogy egy fal mögül kiugrik egy barom és nekem támad. Ezektől mentesen siettem fel a lépcsőn, és fülelni kezdtem. Egy kis ajtó mögül zajt hallottam, így nem nyitottam ki, hanem egyszerűen a jól bevált teleportálást választottam. Egy afféle erkély lehetett, amin nem volt korlát rész. Az egész belső tér hatalmas volt. Szorosan az ajtóhoz dőltem, hogy ne vegyen észre senki és gyorsan körülnéztek. A szoba kör alakú részénél hatalmas, több méter magas ablakok álltak, még azon az oldalon, amelyen én voltam mindenhol vastag falak. A padló, ami alattam 5 méterrel lehetett kőből volt, és semmilyen borítás nem fedte. A levegőben vérszag érződött, de valami azt súgta, hogy még nem kezdett el ölni. Meghallottam a már ismert hangot, ami azt kérdezte, hogy ki legyen az első áldozata, és ötlettől vezérezve egy faszéket varázsoltam magam mellé. Felkaptam a jobb kezembe és magammal vittem. Előrébb sétáltam azon a vacakon és megpillantottam a vámpírokat. Nick, a szülei és Ian ismét olyan helyzetbe voltak, mint anno az erdőben és fogadtam volna rá, hogy ismét levannak bénítva. Azokat lefogó pár vámpír valamint mögöttük kettő és ahogy a szemem jobb oldalra pillantott egy tucat természetfeletti csatlakozott a társasághoz.

Pár perce már néztem az előadást, miszerint semmi az égvilágon nem történt. Aprót megmozdulva, ezzel is felhívtam magamra a nagyfőnök figyelmét, természetesen direkt.

- Bridgit! – fordult meg és nézett az én irányomban és a levegő megfagyott – Mindig jó téged látni! Mi járatban vagy itt? – kedvessége akár fenyegető is lehetett volna, de nem féltem tőle. A széket előrébb húztam, hogy mindenki észrevegyen, majd nem törődve semmivel lazán válaszoltam.

- Tudod, csak erre jártam. Gondoltam benézek, meg hallottam, hogy műsor van, azt meg nem hagyhattam ki – ártatlanul mosolyogtam és leültem a varázsolt tárgyra.

- Ohh, és tetszik a műsor? – pislogott felém. Körülnéztem a társaságon és akaratlanul is megakadt a tekintetem Nick tökéletes szempárján.

- Mondhatjuk – húztam el a szám – Bár, változtatnék pár dolgon – erősen koncentráltam, mire a boszorkány tanító kis családom fogva tartói elengedték őket, majd a mellkasukhoz kaptak és a földre zuhantak. Nem haltak még meg, de azt a saját kezemmel akartam elintézni. Egy kézmozdulatomnak köszönhetően a lebénított barátaim a terem másik végén teremtek, majd egy újabb mozdulattal védőréteget húztam köréjük, mert így biztonságba lettek. Ezt képtelenség lett volna áttörni, ezért is imádtam ezt a varázst. Megtehettem volna, hogy magamat is bevonom vele, de harcolni akartam, és megölni minden gonosz lényt.

A főnök dühösen mosolygott és intett a kezével. Ebben a pillanatban kettő vámpír indult el felém. Több se kellett, a széket felborítottam, és kitéptem belőle egy darabot, ami elég hegyesre sikeredett, hogy tudjam karónak is használni. Az első vámpírt gyomorszájon vágtam, majd ágyékon rúgtam és végül, hogy elveszítse az egyensúlyát az arcát is elintéztem. Elesett, és szinte azonnal belevágtam a karót. Hátulról megéreztem a szellőt, és reménykedve, hogy eltalálom, hátrarúgtam egyet és szélsebesen megpördültem. Ütéseit kivédtem, és miután átrendeztem az arcát lelöktem a mélybe. Utána küldtem egy ezüst karót, mely gyorsasága miatt néhány másodperc alatt elérte a kívánt helyszínt.

- Hát, ez nagyon szép volt – kezdett el tapsolni, és úgy tettem, mintha nem értettem volna  a sértést meghajoltam, majd elrugaszkodtam és leugrottam. Ő, aki azt hitte, biztos kitöröm a bokám, mikor földet érek, meglepődött, hogy nem.

Sértetlenül értem el a padlót, és a lelökött barátunkból kihúztam a karót. Csak ne pocsékoljuk a vasat! Fél pillanatra eltűntem, de a háta mögött előbukkantam, majd a már megkínzott négy vámpírba egyesével vágtam beléjük a karót és húztam ki mindenféle szemrebbenés nélkül.

A tucat vámpír elindult lassan felém, de nem jutottak sokáig, mert mire észbe kaptak már lángolt a fejük, majd minden részük.

- Ez nem volt szép tőled! – nézett rám rosszallóan. Elégedett vigyorral az arcomon vártam a folytatásra – Mivel érdemeltem ezt ki? – játszotta a hülyét.

- Mintha nem tudnád – tettem csípőre a kezem. Kicsit untatott a játéka, mert nem akart támadni, pedig kicsinálnám már szívesen.

- Jah, bocsi. El is felejtettem – vigyorgott. Legyintettem, hogy felejtsük el, majd a fejére és a szívére koncentráltam, amit a fájdalom átvárt. Pillanatnyi fájdalom suhant át az arcán, de hamar immunis lett.

- Csak ennyit tudsz? – tárta szét a kezét. Mosolyogva nemet intetem a fejemmel és elindultam felé. Verekedni kezdtünk, de egyikünk se tudta a másikat megkaparintani. A karóért fojt a harc, mert valószínű, hogy félt tőle, hogy leszúrom. Gyorsasága miatt tízszer óvatosabb és gyorsabb voltam, és nem mertem semmi extra cool dolgot csinálni, célzok itt a szaltókra. Egy gyors lábmozgása következtében nem figyeltem, és majdnem elbuktam. Nevetve kezdte elölről a rúgásokat, és sikerült kivernie a hátsózsebemről a karót. Messzire elgurult, majd egy másodpercre összenéztünk. Utána vetődtem, de nem sokkal később éreztem magamon a testsúlyát. Undor futott rajtam végig, majd minden erőmmel próbáltam azt a hülye tárgyat megfogni. Fejével a könyököm felé hajol, és egyből az arcába is nyomtam, majd mikor arrébb mozdult, kiszálltam alóla. Pár másodperc múlva már előttem állt. Bunyóba kezdtünk, és a karmaival a karomba kapott. Mióta van a férfiaknak hegyes karmaik?

Minden rúgásnál éreztem, hogy fogy az erőm és kezdek kimerülni. Bármely percben a figyelmetlenségem miatt kiüthet. Akármennyire vártam, hogy a földhöz simulhassak és pihenni tudjak, de ott volt a szemem előtt Nick és a családja élete. És jobban szerettem mindnyájukat, mint a saját önző fejemet. Dühömet, szeretetemet – persze nem felé – bevetettem a küzdelembe, de hosszú percek után alig bírtam a lábamon állni. Minimum ötven perce itt lehetek, és azóta kőkeményen harcolok, de én sem bírom alvás nélkül.

Pillantást vetettem feléjük, de eközben a rohadék kihasználta a lehetőséget, és letámadott. A földön verekedtünk, és most nem a karóért. Mindketten az életünket akartuk, és csak egy távozhat győztesként. Megragadta a nyakamat és fojtogatni kezdett.

- Engedd el! – Nick hangja az üvegfal mögül kétségbeesett, ám határozott volt.

- Szegény barátnőd most meghal – majd a nyakam olya erővel megszorította, hogy nem kaptam levegőt.

Utolsó szó amit hallottam, hogy Nick a nevemet ordítja, és próbál kiszabadulni.

Éreztem, hogy leszáll rólam az önelégült barom, majd elsötétült minden.

A könnyedség, amit ígértek, ha meghalunk nem érkezett meg, mert minden másodpercben erősebbnek és erősebbnek éreztem magam. Kinyitottam a szemem és ugyan ott voltam. Pár másodperc telhetett el mióta elsötétült minden, mert a gonosz pasas még mindig lépkedett távolabbra tőlem.

Hangtalanul felálltam és a karomra néztem. A pár csepp véren kívül az egész testem egy fura lila láthatatlan burok vette körül, aminek a jelenlététől nagyon megijedtem.

- Mi a fene? – Nick hangja az üvegen keresztül is hallatszott – Mi történik?

- Ő a huszonegyedik – suttogta elképedten John.