Díj!

Hali!
Megkaptam az első díjat, amit köszönök  ß๏ภภíє-nak!
 Nos, íme a szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat,
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb (a feliratkozott) rendszeres olvasók száma,
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválsztott négy blogon a díjazásról. 

Akiknek továbbadom a díjat: 




1. Dóry és Lionna
2.Once Opon a Time
3.Criminal Love
4. Egy leheletnyi misztikum

Xoxo. -D.

Part 1

Hali! itt az új rész! komizni érdemes! az új rész csak a nyári szünetben kerül fel!
xoxo, jó olvasást!

Sötét lett. A fák közül érezhető volt, hogy valami vagy valaki figyel minket. A lányokkal futni kezdtünk. A cél most az volt, hogy élve kijussunk az erdőből. Ahogy a hangok erősödtek, annál jobban szedtük a lábunkat. Elől Julie, majd Samanta utánuk meg én. Az erdő egy elhagyatott részéhez érkeztünk, s nem figyeltem, így a bokám belecsúszott egy hatalmas, még élő fa, földből kiágazó gyökerébe. S mozdulni onnan nem volt hajlandó. A bokrok közti zaj egyre közelebb jött, majd csend lett. Két férfi jött elő. Az egyiknek fekete haja és fekete szeme volt. A másikat barna hajjal és kék szemmel áldotta meg a Jó Isten. Mindketten talpig feketébe voltak öltözve, akár a bankrablók, csak arcfedő nélkül. A fekete hajú előre lépett, a másik a háta mögött megállt. Gondolom a közelebb lévő a vezér.

-Ohh..Bridgit! Micsoda meglepetés! Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell újra találkoznunk! Tudod, rengeteget változtál 16 év alatt. Emlékszem mikor még csak 3 hónapos voltál…már akkor is milyen nagy erőt birtokoltál…Na, de ezt majd később megbeszéljük! Most velünk kell jönnöd! – monda a teljesen idegen férfi és előre lépett egyet. Miket beszél, hogy már találkoztunk? És milyen erő?

- Nem megy veled sehova! Ezt jegyezd meg jól! – kelt a védelmemre Samanta. Válaszán a két fickó csak mosolygott. Értelmetlennek találtam Sam szónoklatát. Hiszen mindannyian tudtuk, hogy semmilyen esélyünk nincs ellenük.

- Akkor te jössz velem, Angyalom! Hidd el jót fogunk szórakozni – mondta még mindig mosolyogva a vezér.

- Hagyd őket békén! Hiszen minek kellünk mi neked? – lépett Sam elé Julie.

- Lányok, hagyjátok! Nem éri meg! – s beletörődtem abba, hogy valószínű, hogy ez az utolsó napom.

- Felejtsd el! Kizárt lehetőség, hogy velük mész. Lehet, hogy nem vagyunk erősek, de agyunk az van! Ami azt súgja, hogy velünk jössz haza és nem ezekkel az esze mentekkel! – üvöltött Julie.

- Ahogy óhajtja hölgyem! Ha Bridgit nem jöhet velünk, akkor viszont önnek kell elkísérni minket!- az övéhez nyúlt és előrántott egy pisztolyt. A következő másodpercek egybefolytak. Julie-ra célzott, s meglőtte a lábát. Ahogy eltalálta a golyó, a földre rogyva visított. Mielőtt Sam odaérhetett volna, a vezér már ott volt és felkapta a vállára a sebesült barátnőnket. Egy másodperc alatt eltűntek. Én és Sam sírva álltunk ott, majd én a földre rogytam a sírástól. Sam pedig elindult az erdőbe. Kétségbeesett kiáltását még én is hallottam. Feltápászkodtam a földről egy hatalmas rántással kirántottam a bokámat a gyökérből, ami nem tetszését mutatván nagyon fájt. Gyanítottam, hogy eltört, mert még Sam után indultam, alig tudtam rátámaszkodni a jobb lábamra, így a balra helyeztem a súlyt.

Erősen zihálva ültem fel az ágyamba. Megint ez az álom. Mióta Olymba költöztem  nagymamámmal, minden éjszaka visszatérnek az egy évvel ezelőtt történtek. Talán valami történni fog és jelezni akarta. Persze nem akarom az ördögöt a falra festeni. Örülök, hogy két évig egy helyen fogok lakni és nem repkedni a kontinensek között. A szüleim fontos üzletemberek. Soha nem laktunk három hónapnál tovább sehol. Ennek az okaként nyáron bejelentettem, hogy elegem van a költözésből és egy helyen szeretném befejezni a gimnázium 2 évét. Így kerültünk én és a nagyi Olympba. Kifejezetten örülök, hogy az USA egyik legcsapadékosabb helyére költöztünk, mert imádom az esőt és ez a hely nagyon az.

Rálestem az ébresztőórámra, ami 5:26-ot mutatott. Nem láttam értelmét visszaaludni arra a fél órára. Kimásztam az ágyból és elhúztam az elhúzott függönyöket. Esőnek semmi nyomát nem láttam, de a szél nagyon fújt. Visszafordultam az ablakból és végignéztem a szobán. Sima egyszerű kamasz szobának lehetne nevezni, ha az egyik oldala nem lenne üvegből. Azon túl van egy kis terasz, ahol két szék és asztal terül el. A szoba két színű volt: mogyoróbarna és vajszín. Nagyon jól illet egymáshoz a két szín, mert felváltva voltak felkenve a falra. Az ajtó a szoba sarkában volt és neki bal oldalt az ágy, s amellett a két éjjeliszekrény.  Az ágy mellett két ajtó az első a fürdőszobába vezette, a másik a gardróbba. Ezek után jött az üveg fal. A fele szemben, a másik oldalon az íróasztalom és a komódom. És a sarokba egy saroküllő. Odabaktattam az ágyhoz és rendbe raktam. Volt egy csomó időm így a pizsamámra rávettem egy pulcsit és kimentem az erkélyre. Nagyon fura, de különleges ez a része a szobámnak. Az erkély szegélye is üveg. Odamentem a széléhez, megfogtam és kinéztem. Körülöttem mindenhol erdő volt. Már csak imádkozni kellett, hogy nehogy egy medve vagy más nagytestű ragadozó nehogy e házat nézze ki magának törzshelyként, mert akkor soha nem megyek ki az udvarra…

A hűvös levegő hamar kihűtötte a testem, így bementem. Lassan elkezdtem készülődni az iskolába. A fürdőbe minden dolgomat elvégeztem és a székre terített ruhámat magamra kaptam. A legtöbb cuccom még dobozokba volt, mivel a hétvégét a házba raktunk rendet. Én nem siettem. Majd kipakolom. A ruhám egy egyszerű farmer és egy kék felső volt, tornacipővel. Az óra 6:39-et mutatott. Felkaptam az iskolatáskám és lerobogtam a lépcsőn. Anyuék nagy házat vettek. Bár nem tudom, hogy mért kellett nekem meg a nagyinak 250 m2-es ház, de biztos van rá okuk. Bár két emeletes a ház, de én még csak az első emeletet láttam. A nagyi azt mondta, hogy a harmadik emelet, amolyan félemelet, amolyan padlás. Szerinte nincs értelme felmenni, hiszen le is van zárva; és sok lomon kívül nincs semmi.

- Szia! – köszöntem.

- Bridgit! Ilyen hamar fent vagy? – kérdezte. Nem akartam mondani neki, hogy már 3 napja újra élem az egy éve történteket; az egyik legjobb barátnőm elvesztését. Sok gondja van neki nélkülem is.

- Igen, tudod izgulok! – füllentettem. Nem izgulok, sosem izgultam. Vagy lesznek barátaim vagy nem. Már nem érdekelt. Csupán az a lényeg, hogy nem megyek innen sehova egy jó darabig.

- Az első napon ez természetes. Emlékszem, mikro én kezdtem itt a gimit…azok a régi szép idők! Na, de az már régen volt, de azt biztosra veszem, hogy jól fogod itt érezni magad, s bármi fog történni megállod a helyed. – mondta és felém nyújtott egy pohár narancslevet, a szokásos reggelimet.

- Kincsem! Az igazgató keresett és azt mondta, hogy órák előtt menj már be hozzá, hogy elintézzétek a papírokat. – mondandójára csak bólintottam. 7:26 volt így az ajtó melletti szekrényhez mentem, kivettem belőle a bőr dzsekim és megnéztem magam a tükörbe. Soha nem gondoltam magam szépnek, amihez a fehér bőröm és a vörösesbarnás hajam is közbejátszott. A hajam szabadon lógott, s így látszott, hogy leér a hátam közepéig. Apró hullámok voltak benne.

Köszöntem a nagyimnak és beleültem az autómba. Toyota Auris.  Imádom ezt a márkát, és mikor ezt kaptam a 17. születésnapomra, ragyogtam az örömtől. Bár még csak egy hónapja vezetem, még nincs semmi baja. Egyenlőre.

Az úton végig azon gondolkoztam, hogy milyen lesz új suliba, mint mondtam, nem izgulok, hiszen vagy 1000-szer voltam már „új diák”. S ezúttal sem lesz másképp.

Az iskola parkolójában alig pár autó volt. Egy piros kocsi mellé parkoltam és leállítottam a motort. Felkaptam a táskám és kiszálltam. Épp az ajtó bezárásával bajlódtam, mikor meghallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam. Köpni, nyelni nem tudtam döbbenetemben. Samanta állt előttem teljes életnagyságban.

-          Sam? – néztem rá nagyra nyitott szemel.

-          Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte és felém tartott.

-          Mától ez az állandó otthonom! És te, hogy kerülsz ide? – öleltem meg.

-          Tavaly miután eljöttetek Kanadából, egy hónappal később mi is leléptünk.

Még mindig nem hittem el! Sammel megint egy iskolába járhatunk!

-          Ez hihetetlen! Megint olyan lesz mint rég, csak most ketten maradtunk! – mondta lelkesen.

-          Igen. Kb. Mondd csak nem tudod, hogy hol van az igazgatói?

-          De! Gyere, elkísérlek, utána milyen órád lesz? –indultunk be az épületbe.

-          Irodalom.

-          Nagyszerű, nekem is! Megvárlak, majd még a dirinél vagy! – mondta és megint megölelt. Lassan ballagtunk a kihalt folyosókon. Az első emelet legutolsó ajtó mögött volt az igazgatatói iroda.

-          Mondd csak, mindig ilyen kihalt itt minden? – kérdeztem a folyosó elején.

-          Csak most! Mire kijössz, tele lesz az épület! – mosolygott és leült az iroda melletti padra.

Bekopogtam és mikor meghallottam a választ, bementem. Átlagos iroda, asztallal és székekkel. Az igazgató úr ha saccolnom kéne, akkor harmincöt év körüli. Barna haja és barna haja van.

-          Szerbusz, Bridgit! – mondta és felállt az asztaltól.

-          Jó napot! – s becsuktam magam mögött az ajtót.

-          Kérem, foglalj helyet! – intett a székek felé.

-          Köszönöm! -  s helyet foglaltam a kényelmes, bőr ülésben.

-          Szóval azért hívtalak ide hajnalok hajnalán, mert még néhány papírt alá kell írnod! Csak a szokásos. – bólintottam és elém nyújtotta a papírokat és egy tollat.

Igaza volt, csak a szokásos. Aláírtam és visszanyújtottam. Mosolyogva vette el és elkezdett kutakodni a fiókba. Egy cetlit húzott elő ezzel a felirattal: 5464.

-          A szekrénye kódja! – s a kezembe nyomta. – Elhozta az orvosi papírokat? – kérdezte az öltönyös.

-          Igen! – belenyúltam a táskámba és elővettem a kék mappát, mit átnyújtottam az asztal felett.

-          Akkor ennyi is lenne. – állt fel az asztaltól, s példáját követve én is felálltam. – kérem érezze magát otthon nálunk, kedves Bridgit!

-          Köszönöm, Mr. Wall. – s az említett személy ajtót nyitott nekem és meg kiléptem rajta.

-          A legközelebbi találkozásig…- motyogta az igazgató.

-          Viszlát. – hebegtem. Becsukta az ajtót. Sam mellettem jött a folyosón. Mutatván neki a számomat arra vezetett. Sammel azért jó lenni, mert nem jártatja feleslegesen a száját. Mi ketten csendes lelkek vagyunk. Hármónk közül mindig Julie beszélt, de ő aztán folyamatosan.

A második emeletre érve bekellett látnom, hogy Samnek igaza volt; csakugyan minden tele volt diákokkal. A szekrényemhez érve beütöttem a kódot és beleraktam azokat a könyveket amik nem kellenek. Kezemben az irodalom felszerelés mellettem egy szőke csaj. Így léptünk be az órára. Megcéloztuk a tanári asztalt így bemutatkozhattam az irodalom tanárnak és még Sam rábeszélte a kedves férfit, hogy hadd üljek mellé az év további részébe; addig körbepásztáztam a termet. Harminc fős osztály sok könyvel, paddal és székkel. Miután Mr. Moon megengedte, hogy Sam mellé üljek, elindultunk a hátsó padokhoz. A középső padsor legutolsó helyére beültünk és vártuk, hogy elkezdődjön az óra.

Becsengettek. A tanár úgy kezdte, hogy bemutatott engem az osztálynak:

-          Diákok! Iskolánk ismét egy új diákkal bővült: Bridgit Hope-val. Bridgit! Mellesleg én vagyok az osztályfőnököd! Fogadjátok sok szeretettel és barátkozzatok! Persze a barátkozást szünetre értem Mr. Bee! – nézett egy szőke hajú srácra.

-          De Tanár Úr! Mért tetszik nekem mondani? – kérdezte felháborodva!

-          Mert megtörtént, Joe! És épp elég volt, hogy kikészítsd szegény Samet. – mosolygott a tanár mire az osztály felröhögött.

-          De csak egyszer volt. – magyarázkodott. Mosolyogva néztem Samre. Kétségkívül, hogy a tanár egyik kedvence..

-          Na jó rendben! Térjünk át a hiányzókra! Hiányzik valaki? –kérdezte immár a tanári asztal mögül.

-          Nick! – mondta az első padba egy barna hajú lány.

-          Anne! A testvére lóg vagy érthető okok miatt nem jön órára? – kérdezte.

-          Családi gondok. – monda és végig rám nézett. Nem értettem e reakcióját, de felőlem azt csinál amit akar.

-          Akkor kezdjünk neki az órának! Korábban már hallottatok már William Shakespeare-ről. Ma a Rómeó és Júlián kívül megismerkedünk egy másik művével is….

Földrajz óráról jöttem és indultam megkeresni Samet, hogy menjünk ebédelni, mikor megláttam a teremmel szemben támaszkodni.

-          Azt hittem, hogy én megyek eléd – mondtam.

-          Hát de gondoltam, hogy nem tudod, hogy hol van a tanterem, így eléd jöttem.

-          Sam! Hiszen csináltál nekem térképet! – mosolyogtam.

-          De abból nem lehet kilátni semmit sem. – mosolygott és az ebédlőig nem is szóltunk egymáshoz.

A menza hangos volt. Nagyon hangos. Hozzávoltam szokva a hangzavarhoz, hiszen az előző sulimban 2500 gyerek ebédelt együtt. Itt viszonylag jóval kevesebb.

Beálltam Sam után a sorba. Csak egy ásványvizet kértem, mert nem voltam éhes. Mióta betöltöttem a 17-et nem vagyok igazán éhes. Sokszor elvagyok egy kis ivólével egy nap. Tudom, hogy ez nem egészséges, mert hát fejlődő szervezet vagyok, de ha nem megy le több kaja, akkor nem tudok mit csinálni.

Egy sarokban lévő asztalt választottuk helyünknek.

Útközben az a lány irodalomóráról megint csúnyán nézett rám, így a szememmel a padlót bámulva indultam Sam után. Leültünk és próbáltam úgy helyezkedni, hogy háttal legyek a lánynak. Mikor épp elvonni készültem róla az agyam Sam megszólalt.

-          Bri! Ms. Wood mért néz rád olyan csúnyán?

-          Hogy ki? – fordultam meg. Kár volt. Ugyanis a szeme találkozott Anneéval.

-          Nem tudom! Én nem tettem ellene semmit. – s megrántottam a vállam.

Órák után Sam eljött hozzánk körülnézni és üdvözölni a nagyit. De a nagyi dolgozott úgyhogy várni kellett egy kicsit rá.

Most este hat óra van és pakolok ki a dobozokból. A szekrényem és a fürdő kész már csak a

Szobába kellett mindent a helyére tenni. Épp az íróasztalomba raktam be a sulis cuccaimat, mikor találtam egy képet rólam, Samről és Julieról. Bámulni kezdtem a képet. Milyen jó volt akkor nekünk. Az égvilágon semmi gondunk nem volt. Hirtelen képek ugrottak be a fejembe arról a napról, mikor utoljára láttam a legjobb barátnőmet: mikor Julie a táskájával próbálta ütni az elrablóját, mondanom sem kell, sikertelenül.

Nem akartam arra a napra gondolni. Épp elég minden éjjel szembesülnöm azzal, hogy én miattam halt meg. Bár ugyan a holteste nem került elő, de a rendőrség halottnak nyilvánította. Szerintem is halott. Már aznap elvérezhetett a sebesülése miatt. A golyó egy fontos eret érintett  combjába…

A nagyi szólt, hogy menjek le vacsorázni. Lesiettem. A vacsora sült hal és valamilyen mártás volt, de isteni finomra sikeredett. Nagyra nyitott szemmel nézte az én nagymamám, hogy mindent elpusztítottam a tányérról, hiszen ez nem az én szokásom. Vacsora után elindultam a szobám fele, hogy eltegyem magam holnapra.

Kora reggel az ismerős kattogásra keltem fel, miszerint ideje felkelni. Átlagos reggel: hideg van és megint az az álom kínzott. Vajon mindig azt fogom álmodni? Remélem, hogy nem.

Épp öltöztem, mikor Sam küldött egy sms-t, hogy vigyem már el őt is a suliba, mert

Valami baj van a járgányával. Jó, nekem ezzel nincs gondom, hiszen olyan mintha a tesóm lenne, éppen ezért nem nagy dolog egy kis suliba való furikázás. A nagy gond az, hogy hogyan jutok el hozzájuk. Ugye elküldte a címet, de én még nem ismerem a helyet annyira, ezért segítségül hívtam a GPS-t.  

A házuk elé érve, amit nagy nehezen megtaláltam; Samet látva a hideg is futkosott a hátamon. A barátnőm öltözéke igencsak lenge volt az és farmer-póló-dzseki összeállításomhoz. Sam rövidnadrágba és egy ujjatlan felsőben közeledett felém.

- Szia! – köszönt és beült az ülésre.

- Helló! Sam, ugye tudod, hogy nem egy trópusi szigeten élünk? Mért van neked szükséged rövidnadrágra 7 fokban? – tettem fel a jogos kérdést.

- az első órám rajz lesz és ma nekem kell modelt állni és gondoltam kihasználom az alkalmat, de nyugi van nálam váltócucc! – mutatott egy sporttáskára.

- Értem! És tekintettel rád bekapcsolom a fűtést! – mosolyogtam.

Az iskolában az utolsó sor parkoló hely még szabad volt, így beálltam a legszélső autóhelyre.

Kiszálltunk és Sam szája már kezdett lilulni a  hidegtől, mikor valaki szélsebesen mellém parkolt. Nem figyeltem rá, hisz szabad ország, oda parkolsz, ahova akarsz. Az autóban üllő kiszállt és becsukta az ajtót. Én bezártam a kocsimat és valami azt sugallta, hogy hátra kell nézzek. Megtettem. S a szemem találkozott a mellettem lévő sofőr szemével. Ahogy belenéztem azokba a szürke szemekbe, a szívem kihagyott egy ütemet…

Sziasztok!
Az új részek jövő héten jönnek! Addig is jó böngészést!
Xoxo, -D.