Part 20

Sziasztok!
Megérkezett a 20. rész, remélem tetszik majd!
Xoxo, Dodó

Reggel arra keltem, hogy a telefonom ébresztőórája csipogni kezd, majd Nick villámgyorsan kinyomta. Kedves volt tőle, hogy nem akarta, hogy felkeljek, de ezzel elkésett. Tegnap azt hittem, hogy csak álmodtam mindennel kapcsolatban, de mikor a szemem kinyitottam és a mellkasán feküdtem, nem akartam, hogy álom legyen.
Pillantásom a bal karja mellett fekvő Bearre esett, aki kinyúlva az igazak álmát aludta.
- Nick - suttogtam.
- Hmm? - kérdezett vissza, miközben a kezét a hátamon tartva simogatta azt.
- Ő mit keres itt? - nem kellett tudatnom vele, hogy kire gondolok, megértette.
- Az éjszaka közepén csatlakozott - mondta szórakozottan.
Halkan kuncogtam, hogy fel ne keltsem.
- Nem tudok mit tenni, csak úgy ragadnak rám a nők - megjegyzésén löktem egyet a másik vállán, nem azon, amin feküdtem.
Ekkor hírtelen a földszinten csörögni kezdett a mobil. Felpattantam és elindultam le a lépcsőn, közben pedig igyekeztem az egyensúlyomat megtartani, mert a hirtelen felállástól forgott a világ körülöttem. Óvatosan nyúltam a készülék után, tudva, hogy ezen soha nem szoktak felhívni...
Most sem egy világot megrengető probléma miatt hívtak, csak el akartak adni valami ingatlant. Udvariasan leráztam, majd kiszedtem a hajamba lévő hajgumit. Beletúrtam a hajamba, miközben ráébredtem, hogy megint nem volt rossz álmom.
Most már kétségtelen: ha Nickkel alszom nincs álom.
Mosolyogva nyitottam ki a hűtőt, majd felhajtottam egy ivó joghurtot.
Nick kipihenten lépkedett le. A mázlista nem is alszik, de mégis olyan kipihent...
- Ingatlanos? - húzta össze a szemét. Fintort vágva bólintottam, majd megkérdeztem tőle, hogy mennyi idő van még a suliig.
- Fél óra.
- Oké, akkor sietek! Nick! Mi lesz Bearral?
- Mi lenne? - értetlenkedett.
- Hát nem fogja összepisilni a házat? - nevetni kezdett, mire kapott egy adagot a szúrós tekintetemből.
- Nem eszik, iszik. Biztos vagyok benne, hogy nem fog semmit összepisilni...- jót szórakotozott rajtam, de nem vettem figyelembe se; bólintottam majd a kukába dobva az üres palackot, felmentem az emeletre. Gyorsan a fürdőbe mentem, megmostam az arcom, majd a fogam. Megfésültem a hajam és feltűztem. Szempillaspirált kentem magamra, majd mentem is át a gardróbba. Hála a kivételesen napos időnek, feltudtam venni az első ruhát, ami a kezembe akadt. Felöltöztem. A táskámba belehajigáltam néhány könyvet, majd felvettem az egyik órám, és még keresgéltem a cipőm fülbevalóval gazdagítottam az öltözékem. Általában nem szoktam szoknyát felvenni, ami fel is tűnt Nicknek, aki mosolyogva fogadta a szerelésem.
- Ne nevess! - mondtam neki, ezzel is kinyilatkozva, hogy mennyire nem vagyok békességbe a testemmel - akárcsak a többi tini.
- Nem nevettem. Csak meglepődtem, hogy ilyen hamar kész vagy. Mármint Anne egy évet tölt minden nap azzal, amit most elintéztél pár perc alatt. Tanítsd meg neki, és örökké hálás leszek! - mosolygott, majd felkapta a kocsikulcsot a pultról és elindult ki. Bezárkáltam az ajtót, és Nick után mentem. Az anyósüllés felőli ajtót kinyitotta nekem, majd megvárta még beülök, és becsukta.
A figyelmessége furcsa volt számomra, de meglepően jól esett.
Mielőtt elindította volna a motort a kezembe nyomott egy papírt.
- Mi ez? - húztam össze a szemem.
- Felelésmentes. Mivel semmit nem tanultál, gondolom szükséged lesz rá! - kacsintott. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt, majd bólintottam, és beleraktam a táskámba.
- Mi lesz az igazolással? - kérdeztem az ablakon kinézve, mert immár elindultunk.
- Apám elintézi. Nyugi, Bri - sóhajtottam és tovább bámészkodtam.

***

A harmadik óra után a szekrényemnél álltam, és pakoltam be azokat a könyveket, amit isten tudja mért raktam be a táskámba, mikor megjelent Sam.

- Mutatnom kell valamit! - mondta izgágán, majd a táskájában kezdett kutakodni.

- Sam, túl korán van a hülyeségekhez - mondtam szomorkásan. Szomorúságomnak Nick volt az oka. Mármint nem azért amit értem tett a 3 nap alatt; hanem, mert direkt MIATTA öltöztem ki és úgy látszik, hogy ez egy cseppet sem érdekelte. Semmi dicséret...SEMMI...

Nem is tudom mért foglalkozok ezzel...

- De ezt látnod kell! - előhúzott a piros táskájából egy bőrkötéses, vastag füzetet. Pontosan tudtam, hogy mi az. Julie naplója.

- Megőrültél? - kérdeztem kicsit túl hangosan, mire több szem nézett ránk.

- Meg kell néznünk! Tudnunk kell az igazságot! - a táskáját ledobta a földre és oda nyújtotta nekem a kis könyvet.

- Nem, nem kell! Ez magánügy! - toltam vissza hozzá.

- Figyelj, ez a múlt! És, hogy tovább tudjunk lépni, be kell csukni a múlt kapuit! - tolta a kezemhez. A szemem sarkában láttam, hogy Nick bekanyarodik a folyosón, és tudtam, hogy a hallásának köszönhetően minden szavunkat hallhaja, és nem akartam neki magyarázkodni.

Kikaptam a kezéből, behajítottam a szekrényembe, majd dühösen becsaptam az ajtaját, és elviharoztam.

A hátam mögött még hallottam, hogy Nick faggatja, hogy mi bajom, de Sam csak legyintett, és elindult a másik oldalba.

Nick az ötödik óra után a szekrényemnek dőlve várt rám.

- Hé! Mehetünk? - féloldalas mosolyt kaptam. Sietősen kinyitottam a szekrényem, mielőtt észrevehette, hogy totál elpirultam. Két füzetet bedobtam a táskámba, majd villámgyorsan a naplót is belemélyesztettem.

- Aha - vállamra vettem a batyum és követtem.

- Mit csinálsz ma? - állt meg a házunk előtt.

- Tanulok - fújtam ki egy adag levegőt - Elég sok mindennel el vagyok maradva.

- Mikor jön haza a nagyid? - érdeklődött.

- Úúú, tényleg, az ma lesz! - kaptam a fejemhez.

- Elfelejtetted? - nevetett fel.

- De még mennyire! Mennem kell, mert millió dolgom van! - kapcsoltam ki az övemet.

- Beszélünk ma még? - kérdezte, mikor nyitottam ki az ajtót. Bólintottam, de közben a gyomromban pillangók ezrei repültek fel. Beszélni akar velem!

Kiszálltam, majd az ajtóhoz igyekeztem. Megvártam még elhajt, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Bear leszaladt a lépcsőn, mint egy villám, majd amint lelettem a cuccom az ölembe is vettem.

- Hiányoztam, kispajtás? - simogattam meg a hátát - Csináljunk valami finomat a Nagyinak? - ugatását igennek vettem, így letettem, hogy megnézhessem mi van a hűtőben.
Sertést találtam meg egy csomó zöldséget, így miután a hússzeleteket beraktam a pácba, előkészítettem a salátát. Felvagdostam az összes zöldséget, majd egy edénybe beleszórtam, hogy hadd érjen össze az ízük.
Örültem, hogy a tegnap üzent, hogy hamarabb indulnak, mert valaki beteg lett; mert ha az eredeti terv szerint szerda dél körül érkezett volna, beteget kellett volna játszanom, hogy eljöhessek a suliból...
Gondolataimat félresöpörve összekavartam egy kis mártást a salátához.
Elég jól ismerem a nagyit ahhoz, hogy tudjam egy ilyen nehéz jellegű húshoz legjobban a zöld köretet szeretni, mert az könnyű.
Kivettem a hűtőből a húst, majd egy tepsibe berakva a sütőbe helyeztem, hogy hadd süljön. Levettem magamról a kötényt, miután eltakarítottam a konyhát és elindultam fel, hogy átöltöttek, valami kényelmesebbe.

A nyugalmas alvásomat a matekkönyvön Nick kopogása zavarta fel.
Nem is emlékszem, hogy elaludtam volna, arra meg főleg nem, hogy matekot tanultam...
Összeszedtem minden erőm, és kinyitottam neki a terasz ajtaját, majd a szememet dörzsölve csuktam is be azt.
- Zavarok? - nézett kíváncsian.
- Nem, dehogy. Ha nem jöttél volna, reggelig alszom! - a telefonom órája szerint kilenc óra múlt. A hús nem érdekelt, a tűzhely elzárta magát, miután három órát sütöttem.
- Még nincs itthon? - lehuppantam az ágyra, még ő az időközben felvándorló Bear-t simogatta.
- Nem, de bármikor hívhat, hogy menjek érte. Beszélni akarsz vele? - kíváncsiskodtam most én.
- Igen, van egy-két dolog - na erre felkaptam a fejem.
- Például micsoda? - szemeim a méretük háromszorosára nőttek.
- Például az, hogy mért dobog a szíved minden alkalommal - akármennyit futsz - egyenletes tempóban?!

Díj!

 Hali!

 Kaptam egy díjat Liliana Cartertől!

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot.

2. Válaszolj 11 kérdésre.

3. Tegyél fel 11 kérdést.

4. Küldd tovább 11 embernek.

 

11 dolog magamról:

1. Imádok írni, ez az életem.
2. A tánc mindig is fontos volt nekem, de ezt egy időre hanyagolom.
3. Van egy berni pásztorom.
4. 3 fantasztikus LB-vel áldott meg az ég, akiket nagyon szeretek.
5. Kedvenc sportom a röpi.
6. Tizedikes leszek.
7. Van egy tesóm.
8. I <3 SZJG!
9. Piros a szobám és egy Eiffel torony van  a falon.
10. A telómon 300 könyv van.
11. Sorozat-könyv- sorozat mániás vagyok.

11 Válaszom:

1. Voltál már olyan holtponton, mikor azt hitted, hogy véglegesen befejezed a blogod? - Egy másik blogomnál, de a kedves olvasóimnak hála kijöttem belőle.
2. Olvastad a Szürke Ötven Árnyalata c. könyvet? Személyes véleményed? -  Je t'aime <3
3. Hogyan érzed magad, mikor felnézel a kék égre, és látod szállni a sirályokat? - Szabadnak...
4. Mit tervezel a nyár utolsó hónapjára? - Írok, és olvasom a kötelezőket..:) :(
5. Mi az a dolog, amitől a legjobban tartasz? - A jövő...
6. Tervezel még több blogot? - Idén biztos, hogy nem, de talán majd jövőre..
7. Mit gondolsz a divatblogolókról? - Nem szeretem őket, mert a nagy többsége ízléstelen blogot hoz létre, csak, hogy meggyőzze a népet: nekik tényleg életszükségletük a sok ezres cuccok...
8. Szereted a túró rudit? :3 - Persze! Ki nem? :O
9. Írd le magad három szóval! - Idióta, hülye, bolond.
10. Beszerezted már azokat a dolgokat, amelyekre szükséged lesz iskolakezdéskor? - Mivel még csak július van, nem...
11. Mit gondolsz azokról, akik a saját nemükhöz vonzódnak? - Nem ítélem el őket, hisz nem tehetnek róla, meg ők is emberek....

Kérdéseim:

1. Facebook/Twitter?
2. Olvasod valamelyik blogom?
3. Ha kiadhatnál egy könyvet, miről szólna?
4. Melyik az a város, amelyikben szívesen laknál?
5. Tesód van?
6. Kedven szín? Mért?
7. Voltál már író-olvasó találkozón?
8. Hány éves vagy?
9. Mért kezdtél el blogolni?
10. Melyik szerinted a legtöbb hasznot hozó írói műfaj?
11. Kedvenc zene?

 

Akiknek küldöm:

Blo Girl 

Dreamygirl._.(Orsii) 

Blo Girl
 Lina Fehér

Part 19

Halihó!

Megérkezett a folytatás, és most egy kicsit romantikusabb részt hoztam, remélem, hogy ez nem baj. ^-^

Köszönöm a +4000 látogatót, soha nem gondoltam volna, hogy összejön... :)

Komizzatok, pipáljatok!

Xoxo, Dodó

*Bridgit szemszöge*

Nick elengedte a kezem - sajnálatomra - és elindult mosolyogva az ajtó felé. Felültem az ágyon, mert nem tudtam, hogy mik is a tervei, hogy most el akar menni, vagy mi? 

Kinyitotta, de nem mozdult, majd a fejével bólintott egyet; ugatást hallottam, majd egy apró berni elindult felém. Egy pillanatra ledermedtem. Ez most komoly? Egy kutya?

Az apróság felugrott az ágyra, majd odalépkedett elém, és a gyönyörű kis szemeivel nézett rám.

- Ezt. Mégis hogy? Mármint ezt? Mért? - összezavarodott mondataimat hallgatva mosolyra húzódott a szája. Leült az ülőkére a sarokba és minket nézett.

- Szerettél volna egyet, én pedig megcsináltam. Örülsz? - fel sem fogtam, hogy milyen aranyos dolgot tett értem, mert már is kérdezősködni kezdett.

- Igen! - fülig ért a szám, miközben felvettem a kis gombócot, aki egyből benne volt, abban, hogy rosszalkodjunk.

- Mi lesz a neve? - Nick hangjára visszazökkentem a valóságba és komoly gondolkodásba kezdtem.

- Egyáltalán fiú vagy lány? - néztem rá.

- Nincs neme. Olyan nevet adsz neki, amit csak akarsz... - a kis picur nyalogatni kezdte a kezem, ezzel felhívva magára a figyelmet.

- Oké. Akkor Bear.

- Jó név. Találó. Látnod kell majd mikor naggyá változik. Akkor igaz lesz rá a név. Kapd el! - majd felém hajított egy apró kék labdát. Bear egyből kivette a kezemből, és rágcsálni kezdte.

***

A reggeli befejezte után, úgy döntöttem, hogy lezuhanyzom, mert Bear minden részemet nyalogatta és már ragadtam a nyálától. Az újdonsült kutyám úgy döntött velem tart, amit én csak válrándítással, Nick pedig nevetéssel fogadta. Kinyújtottam rá a nyelvem, ezzel is gúnyolódva rajta, mi szerint engem választott Bear. Becsuktam az ajtót, Bear pedig a sarokkád előtti szőnyegre feküd.
- Fordulj el! - morogtam rá, ő pedig engedelmeskedett.
Gyorsan levettem a ruhám, és beálltam a zuhany meleg vize alá. Élveztem, hogy most mar nem csak a hideg vizet bírja el a testem és ennek örömére megmostam a hajam. Màr nem számított, hogy kijön a göndörség belőle; mert nem hiszem, hogy az esélyeimet Nicknél növelné...
Mikor már kellően tiszta voltam, kimásztam a zuhany alól, de a vizet hagytam folyni, mert be akartam kenni magam testápolóval, és miután mindenem tiszta krém lesz, nem igazán tudom majd kinyitni a csapot, hogy közben újra fogat mossak...
Még az orchideás krémet fogyasztottam, addig Bear a vízzel ismerkedett. Visszahúzott farokkal indult el a zuhany felé, majd belemerészkedet, de, amint a víz hozzáért rohant is ki onnan.
Elkezdtem nevetni, de Bear nem volt nagyon oda a dologtól, mindenképp szabadulni akart a kellemetlen érzéstől - mi szerint vizes - így a szőnyegen kezdett el hancúrozni.
Mi folyik odabent? Party van amire nem vagyok hivatalos? - hangjára a szívem egy hatalmasat ugrott.
Honnan tudtad?! Kimaradsz a buliból, bocsi... - hecceltem, majd tovább fésültem a hajam.
Áá, nem gond! Majd talán legközelebb! 
Talán. De ne bízd el magad! Ide külön meghívó kell! - mondtam, és nem is zavart, hogy épp arról beszélünk, hogy együtt fürödnénk....
- Úú, akkor gyorsan szereznem kell egyet.
Ekkor jutott eszembe, hogy nem hoztam be semmi ruhát, amit felvehetnék. Az agyam őrült tempóban kezdett el kattogni, hogy mit is csináljak.
Magam köré tekertem egy sötétkék törölközőt, és reméltem, hogy eleget takar belőlem, még végig megyek a szobán.
- Figyeld rám, Bear! Szaladj le a konyhába! - adtam ki az utasítást neki, majd egy résnyire nyitottam az ajtót, ő pedig kiiszkolt.
- Nick visszahoznád? - mondtam, és kész voltam rá, hogy amit utána ered, én rohanok is a gardróbba.
- Aha - laza válasza után hallottam, hogy már hussan is. Kijöttem a fürdőből, és épp a szoba felénél tartottam, mikor hallottam, hogy visszajön. A vámpírsebességgel nem számoltam...
Erőt vettem magamon és megfordultam. Nick kérdően nézett végig rajtam, mert valószínű, hogy erre nem számított. Nem hibáztatom!
- Mit csinálsz? - húzta össze a szemöldökét, én pedig jobban magamon a törölközőt.
- Megyek öltözni - igyekeztem nem a szemébe nézni, elvörösödés okáért.
- Oké. Nem lenne kedved sétálni? Olyan jó idő van! Ráadásul, szerintem Bear is jól érezné magát.
- Benne vagyok, csak hadd öltözzek fel, és szárítsam meg a hajam! - mosolygott egyet, majd az ujjával csinált valamit, mire a hajam totálisan száraz lett - Nem tudom, hogy pontosan, hogy csináltad, de köszi. Sietek! - és beiszkoltam a gardróbba. Felkapkodtam magamra a ruhákat és kiléptem a gardróbból. Örültem, hogy az előbbi esettől eltérően most viselek némi ruhaneműt.
- Mehetünk? - ugyanazon helyen állt, kezében a kutyusammal.
Bólintottam, majd elindultam utánuk le a lépcsőn. Telefonom a dzsekim zsebébe rejtettem. A bejárati ajtónál mire kiszedtem a kulcsot a zárból eltelt vagy három perc. Idétlenségemnek oka ismeretlen volt, de Nick nyugodt volt, eljátszott a kis törpével, még szenvedtem.
Végre valahára elindultunk a kihalt utcán. Nyugtalan nem voltam, sőt! Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, mint a hétvégén.
Bear előttünk ment két lépéssel és olyan boldog volt, hogy össze-vissza futkosott. Meglepődtem, mikor Nick megfogta a kezem és a másik kezére tette, hogy karoljak belé. Örömmel eleget tettem az "utasításának". Úgy néztünk ki, mint egy nagyon modern pár, akik épp most viszik el sétáltatni a KÖZÖS kutyájukat. Csendben mentünk egymás mellett, még meg nem szólalt:
- Nem fura, hogy nincs most varázserőd, de mégis tudunk beszélgetni a fejünkben?
- Most, hogy mondod...  A varázserőhöz van köze? - néztem fel rá.
- Eddig azt hittem, de most már nem vagyok benne biztos. Ha nem tudsz varázsolni, akkor ezt se... Nem tudom. Bonyolult - a homlokát kezdte el dörzsölni, hátha ennek következtében kap választ.
- Felesleges ezen rágódni! Ebben a világban semmi nem történik úgy, ahogy az ember várná! - mondtam csendesen.
Az út további részét beszélgetéssel ütöttük el. Én elmondtam neki, hogy a Nagyiék megnyerték a versenyt, ő meg a varázslatról mesélt nagyon érdekes dolgokat.
A házunk előtt Anne állt és rendkívül idegesnek látszott. A telefonom a zsebembe megszólalt, de nem törődtem vele, csak az után, hogy Anne kijelentette: négyszemközt akar vele beszélni. Félravonultam és fogadtam a hívást.
- Szia, Sam. Mizujs?
- Ezt én is kérdezhetném! Nem voltál ma suliban? Minden rendben? - hangja nyugtalan volt, de feltételeztem, hogy nem e miatt.
- Öhhm, igen. Majd elmondom. Mi a baj?
-  Emlékszel a naplóról, amiről beszéltem? - be mentem a házba és igyekeztem úgy csinálni a telefont, hogy ne halljanak semmit a vámpírok.
- Hogy ne emlékeznék!? Mi van vele? - most már én voltam nyugtalan.
- Felhoztam a szobámba, és szerintem meg kellene néznünk! - a háttérből hallottam, hogy nekem szólnak, így igyekeztem a hívást a legjobb barátnőmmel megrövidíteni.
- Ohh, mennem kell. Holnap beszélünk. Szia - idegesen tettem le a telefont, majd a hangok felé fordultam.
- Minden rendben? - kérdezte Nick barátom, majd leült az egyik bárszékre.
- Igen, minden. És nálatok?
- Teljességgel! - kicsit furcsa volt ezt a választ kapni, hisz ha Anne ennyire ideges volt, akkor valószínű nagy a baj. Bár, ki vagyok én, hogy tudnom kelljen?!
- Hol vannak? - a hűtőhöz léptem és kivettem belőle egy szénsavmentes ásványvizet.
- Játszanak valahol - a pillantàsa elárulta, hogy rendkívül szórakoztatja, hogy van egy eb a hàznàl.
A délután tovàbbi része hamar eltelt: a testvérek versenyeztek, hogy ki tud nekem finomabb kaját csinálni. Mindannyian élveztük; ők a versengés - én pedig, a miatt, hogy megint nem magamnak kell csinàlni az ételt.
 A kis házi versenyünk lényege nem csak az volt, hogy eldöntsem kié a finomabb, hanem, nekik kell kitalálni, hogy mit szeretek jobban.
Száműzve voltam a szobámba, így visszaírtam a Nagyinak, aki már szerintem a repülőn ülhetett -  haza fele jövet.
A földszintről már isteni illatok jöttek, így a fejemben üzentem Nicknek, hogy siessenek, mert éhen halok.
Mikor végre leértem a nyál is összeszaladt a számban. Rettentő jó illatok voltak, mintha valami öt csillagosétterembe lennék.
Mivel az ebédlőasztalt teleraktam könyvekkel, a bárszékre pattantam fel és vártam az ebédeim.

- Ezt én csináltam. Marha, sültkrumlival és kéksajtos salátával! - raka elém az első tányért Nick. Ezt nem hiszem el! Mosolyogva néztem az ételre.
- Ez pedig tészta kolbásszal és brokkolival, valamint a kedvenc szószommal - Anne büszkén rakta elém, majd Nickre nézett amolyan Fogadunk, hogy ezt válassza! pillantással.
Tudom melyiket fogod választani! - Nick hangja a fejemben rádöbbentett, hogy jobban ismer, mint Anne és nem csak az ételek kapcsán.
Nekiálltam megkóstolni az ételeket, pedig már tudtam ki lesz a nyertes.
Mikor mindkettőből ettem kíváncsiskodó szemek hada pislogott rám.
- Nos ez egyértelmű! - néztem rájuk - Nick nyert! - válaszomra Anne arcáról eltűnt a mosoly, Nick viszont rendkívül elégedett volt magával.
- Tudod mit? - nézett rám Anne, mosolyra húztam a számat, mert tudtam mi jön - Megeszem! - felé nyújtottam a tányért, ő elvette és átvonult a nappaliba, hogy elfogyassza.
- Szóval legyőztem a kis séf hugomat? - a pult másik oldalára könyökölt, hogy egy magasságba legyen a szemünk.
- Úgy látszik - mosolyogtam - Mert, ez - mutattam a tányéromra - isteni finom.
- Örülök, hogy ízlik! Megbékítem a tesóm, addig egyél. Utána pedig innod kell, mert ma még nem került rá a sor.

A délután további része kész káosz volt. A jó kis vámpír testvérek marakodtak, majd megint versenyezni kezdtek a vacsorán, de mondtam, hogy hagyják abba, gabonapelyhet eszek; mire fintorogva hazamentek. A szabadságom kettő percig tartott.
Épp a menüm dobozának hátulját olvasgattam, mikor valaki rácsapott az asztalra.
- ÁÁÁ! - ijedtemben kiesett a kezemből a doboz, de a settenkedő Nick elkapta, mielőtt az összes kiömlött volna belőle.
- Nyugi! - mosolygott halál nyugodtan. Hátradőlt a széken, és nézegette a csomagolást.
- Hogy nyugodjak meg, ha a szívbajt hozod rám? - a kanállal mutogatni kezdtem rá.
- Ááá nem aggódok e miatt.
- Holnap menni kell a suliba? - váltottam témát, majd egy golyót kezdtem el üldözni a tálban.
- Aha. De nem lesz sok óránk. Tudod a matek verseny vagy mi. Te indulsz? - összevont szemöldöke sem rejtete el a csillogó szemeit.
- Most viccelsz? Én meg a matek? - a kiürült tányéromat beraktam a mosogatógépbe a többi edény mellé, és elindítottam.
-Jó vagy belőle, nem? - felállt, majd nézte, hogy keresgélem a mobilom.
- De. De, nem annyira, hogy versenyezzek. Samnek megy...
- Az emeleten van! - nézése arról árulkodott, hogy fáradt. A hülyeségem miatt...
- Oké. Megyek lezuhanyzom. Bear remélem addig nem tesz tönkre semmit. Sietek.
Felrohantam, a ruháimat magamhoz vettem és beültem egy kád meleg vízbe.

***

Nagyon régóta ismerem már. És tuti megzakkannék, ha ő nem lenne velem! - az ágyamba ültem, ő pedig a kis kanapémon, és a fejünkbe beszélgettünk, miközben úgymond néztük egymást. Persze nem így, mintha "nem tudok hova nézni, mert a csillogó szemei megbabonázták az enyémeket"
Ez csak amolyan....á nem tudom.. Én már semmit nem tudok.. Minden olyan zavaros, hogy képtelen vagyok belelátni!
És mindig ilyen komolytalan volt? - nevetni kezdtem a kérdésén. Kétség kívül a legrájellemzőbb szóval illette.
Nagyjából. De, ha akar, akkor tud normális lenni. Bár ez elég kevésszer van... - most ő nevetett fel, és érezhető volt a levegőben a jókedv.
Hosszú percek teltek el és egykünk sem szólt semmit. Nem volt semmi feszültség, csak az a jól eső csend. Amit Nick tört meg.
Hazudtam neked! - kijelentése után lehajtotta a fejét, mintha szégyelné magát.
Miről? - nem voltam rá mérges, hanem inkább csodáltam, mert bevallotta.
Délután, mikor Anneval beszéltünk, azt mondtam, hogy nincs semmi baj. Ez nem volt igaz!
Akkor mi az igazság? - felemelte a fejét. Arcán idegsség cikázott, de igyekezett elrejteni.

Emlékszel a vámpírokra az első találkozáskor? - bólintottam - Ők egy halálos csoport tagjai, A Sötétség Vámpírjainak. Arra vannak nevelve, hogy a boszorkányokat megöljék, mielőtt még 18-ak nem lesznek, és az erejük nem fejlődik ki teljesen. A pasas, aki összetörte a bordáidat is a tagja. Általában nem támadnak egyedül, így tudtuk, hogy valami nem stimmel. Anne ma reggel látta, hogy egy egész csapat elmegy Olympból. Nem tudjuk az okát, mert miért mennének el, ha te itt vagy? Már bocsi. 
Akkor találtak mást, akit kínozhatnak? - arcomon reménykedés tükröződött.
Nem tudom. Apáméknem szóltunk a dologról, követni kezdték őket, majd kiderül. De attól félek, hogy valami egésszen másról van szó, mint korábban - nem néztem az arcába, a takaró mintáját elemeztem.
Mért mondtad el ezt nekem? - hangom halk volt, de tisztán kivehető.
Úgy gondolom, hogy jó ha tudsz róla. És mert még nagyobb lesz a bztonsági óvintézkedés, így mindenhová megyünk veled, ahova mész! Mi viszünk suliba, majd hozunk onnan. Valamint az edzésekre is nagyobb szükségünk van, így ki kell dolgoznunk egy programot, okés? - na, már előre félek....
Nekem nyolc - számat egy vonalba húztam, és vártam, hogy megmondja napi hány órában fogok üzni egy vámpírt.
Jól van! Suli után adnék egy óra pihenőt. Aztán négytől hétig kemény munka, majd hazahozunk. Ez csak csütörtöktől lépne életbe, addig még hadd gyógyulgass!
Bólintottam, majd ásítanom kellett, így a kezem a szám elé raktam.
Aludj - hangja gondoskodó és lágy volt. Újabb bólintás a részemről, majd fekvő helyzebe szenvedtem magam és igyekeztem a kényelmes helyet megtalálva elaludni, de csak szenvedtem tovább.
Milyen jó lenne, ha most úgy aludhatnék, mint szombaton...
Amint ezt a gondolatmenetet lejátszottam magamban, valaki elkezdett húzni maga felé.
Nick volt, hisz ki más lett volna? Odafeküdt mellém, majd a bal karjábal átölelt, és a fejem a mellkasára fektette.
- Honnan tu...? - befejezni nem tudtam, mert a fülem mellett csengtek a szavai, a szívem őrült tempóba váltott.
- Nem tudom - több válasz nem érdekelt, befészkeltem magam a karjai közé, és azt még épp felfogtam, hogy rám teríti a takarót...

Part 18

Halihó!:)

Megérkezett az új!

Kellemes olvasást!!

Xoxo, Dodó!

*Nick szemszöge*
A délután folyamán Bri ( nem szólhattok semmit, megengedte, hogy így nevezzem!! ) próbálkozott a kutyás igével, hátha egyszer összejön neki. Nem volt szerencséje, de észrevettem, hogy mennyi kitartása van, mert este hallottam, hogy a zuhany alól is a varázsigét mormolta.
Sikerült "beletömnöm" egy almát a sok vér mellé, majd elküldtem zuhanyozni, mert láttam rajta, hogy milyen fáradt.
Az egész délutáni felesleges gyakorlás elvette az energiáját, így  Amerika legkülönlegesebb balesetei közben bealudt a nappaliban. Ilyen unalmas műsor mellett nem csoda...
Karjaimba kaptam és felvittem a lépcsőn. Az ajtaja nyitva volt, könnyű volt ez által a bemenetel.
Óvatosan letettem az ágyára, ügyelve arra, hogy fel ne keljen.
Emlékszem, egyszer mikor a házuk körül járkáltam, hallottam egy kis beszélgetés részletet, közte és a nagymamája között, amiben arról volt szó, hogy Bri elég vékony, és, hogy ennie kellene normálisan.
Nos, azt bizonyítom, hogy valóban karcsú egy teremtés, de alig nyom szerintem ötven kilót; ami közel sem a legjobb...
Ki kell találnom valamit, hogy többet egyen. Nem arról van szó, hogy így nem tetszik, mert nagyon is, csak attól félek, hogy ha ilyen apró a teste, hamarabb és súlyosabban is meg tud sérülni, mint egy normál ember. És itt is van rá az élő példa: a péntek.
Mindent jól csinált, és tényleg próbált nyerni, de mégsem sikerült.
Betakartam az ágyon talált takaróval, majd a kék plüsstakarót is ráterítettem. A jobb oldalára fordult egy kicsit, ami mutatta, hogy a bordája már egész jó állapotban van. Mosolyogva megfogtam az egyik kezét, és simogatni kezdtem.
Drága, jó testvérem fél óra múlva fel is bukkant, majd kettő percre hazaugrottam átöltözni, mert már nem akartam magára hagyni. Rettentő gyorsan siettem vissza, mert a hiánya úrt hagyott bennem.
Nem is törődtem Anne pillantásaival, mikor megfogtam az alvó szépség kezét. Ugyan, szerintem már úgy is mindenki tudja...
- Szóval, hogy van? - kérdezte Anne, miközben leült a sarokba lévő üllőre.
- Jól. Egész jól. Amint látod már tud a jobb oldalon lévő bordáján aludni... Minden rendben lesz. De mért kérdezed, ha Látó vagy? - néztem a húgomra. Újabb értelmetlen beszélgetés....
- Áhh fáradt vagyok most dolgozni - mosolygott - És mit csináltatok délután?
- Mivel elment a varázserője, ezért nem sokat - rántottam meg a vállam, majd az alvó lányt kezdtem el nézni. Gyönyörű volt. Fehér bőrét a barna, immár göndör haja keretezte.
- Mi az, hogy elment? - kiáltott fel.
- Nyugodj meg! Csak addig nincs ereje, még meg nem gyógyul. Sok boszi teste így ellenkezik az ellen, hogy ne használhassák ki az erejüket. Ám mivel nálla is ez a helyzet, így szinte biztos vagyok benne, hogy erősebb, mint képzeltük. 17-18. lehet.
- Olyan erős? - nézett rám tágra nyílt szemmel.
- Igen. Én sem számítottam rá, de nincs mit tenni. Így már teljesen érthető miért kell a Sötétség Vámpírjainak.
- Ő tud róla? Mármint, kik azok, és miért vannak?
- Tud arról, hogy ők emberi véren élnek és csak úgy nevezi őket, hogy "gonosz vámpírok", vagy "sötét vámpírok" de nem tudja, hogy ők valóban egy hatalmas csoport: A Sötétség Vámpírjai. És arról sincs halvány lila gőze sem, hogy ezek célja minden boszorkányt megölni, legyen akárhanyadik a listában. Jobban kell rá vigyázni. Bármikor támadhatnak, hogy elvegyék tőlünk, megölhessék, mielőtt lenne lehetősége elpusztítani a vezért, és ezzel együtt az egész csoportot - újra ránéztem életem szerelmére, és örültem, hogy ezeket a dolgokat nem tudja, mert legalább nem kell aggódnia miatta...
- Szerinted jó ötlet ezeket előle titkolni?
- Legalább nem kell ezzel foglalkoznia. És nem tudom, hogy az-e. A Sötétség Vámpírjai nincsennek olyan sokan, a legtöbbjük a Vezetővel van, aki nem igazán arról híres, hogy kimozdul. Az emberei meg fogytán vannak, mert állandóan öljük őket.
- Okés. Ejtsük a témát, rossz kedvem lesz tőle... - morcáskodott, majd ahogy újra a kezünkre nézett felcsillant a szeme, és tudtam, hogy mi fog következni: faggatás.
- És mi van köztetek? - mosolygott.
- Semmi! - mondtam, majd elengedtem a kezét, és az asztalához mentem. A könyv, amiért mentem ott volt.
- Jaj, be ne add már ezt nekem! Én, mint kívülálló tudok néhány dolgot, amiről nektek fogalmatok sincs, de azt ajánlom, hogy ha akarsz valamit, akkor lépj! Nem csak neked keltette fel a figyelmedet! - felállt az ágyról, majd az erkély ajtójával szöszmötölt.
- Miről beszélsz? Ki figyelt fel r... - de mielőtt befejeztem volna a kérdést eltűnt az éjszakába. Dühösen zártam be az üvegajtót, majd a varázskönyvet a kezembe fogván leültem az ágyra. Hogy mit csinálok? Jó kérdés! Megadom azt, amit akar...
Csinálok neki egy kiskutyát!
A délutáni próbálkozásait végighallgatva tudom milyen kutyust szeretne:
Aranyos bernipásztort. Ha tenyésztőtől vettem volna, egy bvagyonba került volna, de mivel varázs állatról beszélünk, csak varázsolni kellett. Nos, mi sem egyszerűbb...
Sikeresen végrehajtottam és a szőnyegen a világ legaranyosabb kutyapofija nézett rám. Boldogan csuktam össze a könyvet.
Örültem, hogy valamivel tudok neki kedveskedni, aminek nagyon fog örülni.
Felvettem a kutyát a kezembe, és tudván, hogy mindent ért a kutya ami a közelében történik; odavittem a lányhoz.
- Haver, ő itt Birdgit! Ő a te gazdád! - Nem, nem hülyeség egy kutyához beszélni. Főleg nem egy varázsebhez. Értik amit az ember mond, és ilyen kis aranyos szőrgolyó mikor nincs veszély, vagy új ismerős; ám mikor új lény érkezik a közelbe, legyen az ellenség vagy barát rögtön átváltozik a felnőttkori énjévé, de ha megbizonyosodik arról, hogy nem gonosz a jövevény, visszaváltozik.
Gyengéden lehettem a szőnyegre és néztem, hogy a hátára fordul és játszani kezd. Gyorsan varázsoltam neki egy labdát is, ami azonnal a kedvence lett. Azért mutattam be neki Brit, hogy tudja őt kell védenie és nem engem. Most elgondolkozhattok, hogy egy kutya miként tudná megmenteni, ha tegyük fel vámpírok ellen harcol. Könnyen! Mivel varázslény, ő is tud egy minimális szinten varázsolni és elég hatásosan...
Megfogtam Bri kezét, ami mellesleg olyan apró, hogy seperc alatt eltűnik az én kezemben. Apró körmei feketére voltak festve, amik a tökéletes fehér bőrhöz jól néztek ki. Mozogni kezdett, és hangokat adott ki. Öt percig egy rémálom hatása alatt volt, majd megnyugodott és egy könnycsepp indult útnak az arcán. A szívem összeszorult, hogy ilyen rosszat álmodott, így jobban elkezdtem simogatni a kezét, hogy nincs semmi baj.
A telefonja pittyegett egy aprót, amire szerencsére nem kelt fel.

***

Egész éjjel nem volt erőm felkelteni, hadd aludjon.Fogtam a kezét, és a kiskutyát ki vittem a szoba ajtaja elé, becsuktam az ajtót, hogy meglepi legyen majd, mikor kinyitom azt. 

Felkelthettem volna ugyan az éjszaka közepén is, de ha meglátja a kutyust, tuti nem aludt volna vissza...

Ám reggel fél hétkor mocorogni kezdett é pedig nem tudtam, hogy hagyjam-e abba a kézfeje simogatását.

Végül nem tettem.

Kinyitotta a gyönyörű barna szemeit, majd rám nézett.

- Hány óra van? - motyogta halkan. Éreztem, hogy megmerevedik a keze, mikor rájött, hogy fogom, de aztán ellazult. 

Ez jó jel, nem?

- Fél hét.

- Mért nem keltettél fel az éjszaka? - nézett rám álmosan.

- Nem volt rá szükség, egész jól vagy, de napközben még innod kell - bólintott a válaszomra.

- Tényleg szerettél volna egy kutyát? - ártatlanul néztem rá, és igyekeztem nem mosolyogni.

- Igen - sóhajtott.

- Akkor ez egy jó nap! - majd elindultam az ajtó felé.

Part 17

Hali!
Megvan a +3700 oldalmegjelenítés! Köszönöm! :)
Jó olvasást!
Xoxo, Dodó


*Nick szemszöge*
Egykedvűen ültem otthon az ágyamon, ahol néhány órával ezelőtt még Bri feküdt. Éreztem az elképesztően jó illatát mindenütt, és nem akartam, hogy ez változzon. Tíz perce jöttem el tőle, de már hiányzik.
Mikor pénteken a szemem előtt vágták oda egy fához, mert túl későn érkeztem; egyszerre a fickót is és magam is legszívesebben seggbe rúgtam volna. Sajnos Anne helyettem végzett a barommal, pedig olyan életkedvvel törtem volna össze minden tagját, és kínozgattam volna egy ideig; de Bridgitnek nagyobb szüksége volt rám. Ahogy odaértem és láttam nem mozdul, a szívem majd megszakadt. Az az érzés, mikor rájössz, hogy már mindent elkellet volna mondanod neki...
Aztán meghallottam a szíve hangját. A legcsodálatosabb, amivel ezen másodpercben fel lehetett vidítani. Felvettem a karjaim közé és egyenesen ide, hozzánk hoztam.
Ahogy Anne sorolt az összetört csontjait, sírni lett volna kedvem, mert tudtam amint felkel, rettentő fájdalmai lesznek.
És most, hogy már ötször kapott inni; még mindig látom, hogy fáj neki, de nem mondja legtöbbször.
Tegnap este jól elbeszélgettünk, bár nem a kedvenc témám lett kibeszélve, de nem bántam.
Örültem, hogy beszélt a családjáról, és olyan dolgok derültek ki, amikre nem számítottam.
Hogy teheti azt egy szülő a gyermekével, amit ők tesznek.
A legjobban az a gyerekkori dolog bosszantott, hogy a szülei egy világhírű kisbabát akartak, erre született Bri. Ez baromság! Kik ők? Mért születne világhírű gyerekük?
De én mondom, életemben nem láttam még olyan gyönyörű embert, mint ő, és ha ezt a szülei nem látják, akkor hülyék...
Az este fénypontja persze az volt, mikor velem aludt. Hallani, hogy ott szuszog a mellkasomon...káprázatos volt.
Reggel viszont fogalmam se volt, hogy mért bántam vele olyan lekezelően, mintha ő parancsába lenne adva, hogy innia kell belőlem. Apám egyből Anne-ra mondta, hogy majd ő ad neki vért, de hallani sem akartam róla.
És ahogyan az ajkai a csuklómhoz értek minden egyes alkalommal az a kis létfontosságú szervecske itt bal oldalt, felül, totál be volt zsongva.
Szerettem őt. Mindennél jobban. És ez ellen nem tehetek...

*Bridgit szemszöge*
A fürdőben ülünk. Vagyis csak én, mert Anne össze-vissza ugrál körülöttem azzal a forró valamivel. Háttal vagyok a tükörnek, mert meglepi lesz a hajam. Nos, szerintem meg ugyanolyan, mint a táncra. Ezt a tapogatózásból éreztem.
Örülök neki, csak elment a kedvem mindentől, mióta Nick elment.
Nem tudom mi tart neki ilyen sokáig, hisz tudtom szerint vámpír, aki nagyon gyors.
Várjunk csak! Lehet, hogy épp a még élő nyolcvanas évekből származó hölgy ismerőseivel mulatja az időt!
Nos, erre a gondolatra még jobban elment a kedvem az egész naptól
- Már csak pár simítás és készen vagy - mondta izgatottan Anne.
- Mért kell most ezt csinálni? Hétvége van! - mondtam kicsit felháborodottan. A valóság pedig - akármennyire is fáj beismernem, - az volt, hogy nem akartam tetszeni Nicknek. Nem! Ez hazugság volt! Az igazság: Utáltam azt az érzést, hogy tetszeni akartam neki...
Végre valahára megnézhettem magam a tükörben. Göndör lett! Hurrá!
Nem vártam meg még összepakkolt, már nyitottam is az ajtót.
Meglepetésemre Nick ott ült a sarokba lévő üllőkén. Fekete nadrágot és egy fehér pólót viselt, fekete cipővel.
Elragadó... Miket beszélek? Az a sok hajlakk megőrjített...
- Szia! - mosolyogtam, majd leültem az ágyra. A hajamat kezdte nézni, nekem pedig egyik pillanatról a másikra melegem lett - Mért nem szóltál, hogy megjöttél? - kérdeztem, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet arról, hogy elégedetten néz és ne vörösödjek el.
- Nem rég jöttem, és nem akartam zavarni - mondta lassan, majd mint aki észrevette, hogy túl sokáig bámult, elmosolyodott és más fele kezdett el nézelődni. Ez csalódást váltott ki a belsőmből, de meg sem próbáltam magyarázatot találni; az én esetemben felesleges.
- Szóval Nick minden rendben otthon? - kérdezte Anne kijövet közben.
- Ahan, semmit nem lopott el egy vámpír sem, nem törtek be.. - kezdte el sorolni.
- Szoktak lopni? - néztem rájuk, miközben felszenvedtem magam az ágyra.
- Csak egyszer történt meg. Valami útonálló vámpír elvitte Nick kutyáját - magyarázta Anne.
- Volt kutyád? - néztem az említett személyre.
- Igen, egy varázs kutya volt - nem tudom milyen arcot vághattam, mert egyből el kezdte magyarázni a hallottakat - Olyan jószág, aminek nem kell enni adni, meg ilyenek, veled van, társ, majd mikor már nem lesz rá szükséged eltűnik.
- És nem lehet, hogy nem ellopták, hanem eltűnt? - néztem rájuk, hogy "Hahó ez kicsit "értelmesebb" válasz, mint az, hogy ellopják".
- Mindegy! - mondták egyszerre. Tudtam én!
- És, hogy lehet olyat csinálni? - érdeklődtem.
- Varázslattal - kaptam a választ.
- Fúú nekem is kell egy! - mondtam fellelkesülve.
Nicktől kaptam egy szívdöglesztő mosolyt, aztán bemászott a fejembe és halkan közölte, hogy majd csinálunk.
Anne érezhette, hogy valamiből kimaradt, ennek okáért kicsit sietősebbre fogta a távozását. Aztán huss, eltűnt.
Nick elindult le a lépcsőn én pedig, mint egy öt éves, követtem kicsit nehezen.
- Kaphatok egy kutyát? - néztem rá.
- Ebédeltél?
- Én kérdeztem elsőnek! - mondtam felháborodottan. Válaszul felnevetett.
- Ettél? - nézett rám szigorúan, mikor leértünk a lépcsőn. A megadó sóhajom után bólintottam, majd követtem őt a nappaliba.
- Szóval, a kutyáról beszéltünk... - tereltem vissza az eredeti gondolatmenetre a beszélgetést.
- Minek az neked? - ült le a velem szembe lévő kanapéra.
- Havernak. Jó ellenék vele.
- Van elég barátod Bridgit! - nézett rám értetlenül.
- Sorolj fel legalább ötöt! - mondtam nek, miközben karba tett kézzel durcáskodtam.
- Sam - kezdte számolni az ujján - Anne, Ian és én. Az ötödik pedig... - nos ha az ember nem tud magának legalább öt barátot összeszámolni, ott már baj van.
- Igazad van, nagyon népszerű vagyok! - szarkazmusom hallatán megfogta a mellette lévő plüss taraót, és odaült mellém.
- Beszélhetünk róla, ha iszol normálisan - mondta a feltételt.
- Rosszabb vagy, mint az apám - mondtam még mindig duzzogva. Mosolyogni kezdett. A takarót a hátamra tekerte, majd előre hozta és hgyta, hogy a kezeimmel bele kapaszkodhassak. Kivette a hajam az anyag alól, majd a szájához emelte a kezét, és hagyta, hogy az ereiből áramló folyadék az én testemben kössön ki.
Miután elég volt a vérből, az asztalon lévő könyvben elkezdtem keresni a kutyás varázsigét.
-Tudod ha megunod a boszorkányosdit, tehetséges vámpír lennél - nézett rám szórakozottan.
- Miről beszélsz? - kérdeztem zavartan.
- Véres a szád! - mosolygott. Aha, a nagy vér, kemény egy csepp volt, az ajsó ajkam mellett - És nem undorodsz a vértől! - mondta, és ekkor a hangjában elsőnek elismerés volt észlelhető - Minden lány a világból kiszaladt volna, ha egyszer is innia kellett volna.
- Nos, én nem vagyok mindenki. Különben is, nem is tudtam, hogy lehetek vámpír - néztem fel a könyvből.
- Nos, lehetsz, de előtte el kell venni a boszorkányságodat, ami hatalmas fájdalommal jár, sőt aki már elég közel van a 21-es számhoz, annak életveszélyes - közölte.
- Áhá! Meg is van! - mondtam büszkén, majd nekikezdtem az olvasásának - Mi az az alkotó ige? - tudatlankodtam.
- Ha engem kérdezel, előbb azt kellene megtanulnod a kutya előtt.
- Oké. Csináljunk elefántot! Egyszer ültem a hátán, nagyon jó volt4 - mondtam kicsit szétesetten. A vég után mindig fáradtabb vagyok, most pedig csak  épp, hogy nem aludtam el.
- Te szedsz valamit, amit nem kéne? - kérdezte totál jogosan.
- Vámpír vért. Jó kis drog - motyogtam az orrom alatt és közben kutattam a bizonyos alkotó ige után.
- Mivel úgy hallom elég fáradt vagy, és nem foglak hagyni aludni, mert akkor este nem tudsz majd, ezért valami egyszerűvel kezdjük! Mondjuk egy hangyával.
- Okés. Hogyan kell csinálni? - vártam az utasításra, miközben gyűjtöttem az erőm.
- Gondolj arra, amit létre akarsz hozni, de vigyázz minden apró részletet le kell írnod, hogy hogyan is nézzen ki. Aztán van ott egy nagyon régi latin nyelvű ige. Mondd hozzá. Tudsz latinul?
- Ja, valamikor alsóban tanultam - bámultam a könyvet és igyekeztem a tudásomat előhozni.
- Szuper! Csináld utánnam!
Hangosan kimondta, milyen kinézetet szánt szegény állatnak, amit szóról szóra utánna mondtam, majd a latin mondat jött, és lássanak csodát; ott volt egy apró pici hangya. De mivel nem volt rá szüksége, az el is tűnt. Elmondtam az igét, koncentráltam, talán ennyire még soha; de semmi nem történt.
- Mért nem sikerült? - kérdeztem csalódottan. Látszólag ő sem volt képben. úgy meredt rám, mint én őrá.
- Próbáld felemelni a távirányítót! - bökött az asztal felé. Mondanom sem kell, ez sem sikerült.
- Mi a baj van velem? - néztem rá segélykérően.
- A baleset miatt nem tudsz varázsolni. Nyugodj meg, mire meggyógyulsz, az erőd is visszajön. Remélhetőleg... - fújtatva dőltem hátra a kanapén. Irtó jó ez a nap...

Part 16

Haláj mindenkinek!
Köszönöm, hogy ennyien olvastok, mert a nézettség szám csak úgy megy felfele!
Köszönöm mégegyszer! :*
Pipáljatok!
Xoxo, Dodó


Az éjszaka kétszer keltett fel, hogy igyak, majd közvetlen azután el is aludtam. Úgy látszott, nem zavarta, hogy a mellkasán alszom, mondjuk engem se...
Kedves volt velem, és ez az énjét kezdtem megszeretni, de már vártam, hogy mikor lesz vége az álomnak és kezd el ordibálni. Utálom ha ordítozik meg kiabál velem, de nem tehetek ellene semmi, mert ha jól csinálok valamit akkor azért hord le a sárga földig, és ha valamit rosszul csinálok, akkor azért.
Most, hogy végre csend volt, normálisan elbeszélgettünk és olyan gesztusokat - csak jókat - kaptam, amit nem gondoltam, hogy tud adni. Mosolyog rajtam, segít, fogja a kezem, és oda von magához, hogy ott aludjak...
Reggel ott ébredtem, ahol elaludtam: a karjában. Be voltam takarva, kényelmesen elhelyezve. Tudtam, hogy tudja, fent vagyok, de a világért sem akartam felkelni. Próbáltam visszaaludni, de nem ment.
Jól aludtam. Elsőnek mióta ideköltöztem. Nem álmodtam semmit, ami elég jónak minősül. Kipihent voltam, talán elsőnek az ittlétem alatt. Végül aztán nem bírtam magammal, megszólaltam:
- Hány óra van? - Nick meg sem mozdult, reflexből mondta az időt.
- Fél kilenc - ahogy megszólalt a szívem ugrott egyet. Mi a franc bajom van nekem? A hideg végigszaladt rajtam, ezért jobban magamra húztam a takarót.
- Fázol? - bólintottam egyet - Ez is a mellékhatása a vérnek.
- Király! - mondtam a már szinte védjegyemnek számító apró mondatot. Igazgatta rajtam egy ideig a takarót, de nem segített vele sokat, így jobban magához húzott, ami be kell, hogy ismerjem hatásos volt.
Aztán a boldog idillnek a gyomrom korgása vetett véget.
Nick nem tűnt ma valami túl boldognak, de hát megértem; velem van még összezárva két napot!
Felkeltünk az ágyból - sajnálatomra - és Nick feltett egy kérdést:
- Mit kérsz reggelire? - épp nézte az erkélyen keresztül az erdőt, én meg mint egy idióta ültem az ágyon, nyakig betaraózva.
- Pizzát - válaszoltam, majd bementem a gardróbba elővettem amit ma felvenni szándékozok.
Átmentem a fürdőbe, és rendbe raktam magam, már amennyire lehetett. Nick még mindig nem mozdult az üvegtől, így teljesen beletörődtem, hogy ott fog állni egész nap...
Kimentem a fürdőből és az órákat kezdtem el számolni, hogy mikor ihatok. Tulajdonképpen nem volt olyan rossz dolog, mert utána jobban voltam egy kicsit, és az álom is azonnal vitt magával, szóval nem volt vele bajom. Furcsa volt, hogy Nick vérét iszom, de lehetett rajta látni, hogy nem érdekli. Hát akkor engem miért?
- Szerinted van nyitva pizzázó ilyenkor? - hallottam a hangját, még rendbe raktam az ágyamat. Kihúztam az éjjeli szekrényem egyik fiókáját, ahová a múltkor elraktam egy nonstop pizzázó szórólapját, a Szilveszterét. Odamentem hozzá és a kezébe nyomtam.
- Négy féle ízű pizza akció? Mik vannak! - hallottam a hangját és mosolyognom kellett - Mégis ki adja azt a nevet az éttermének, hogy Szilveszter? - háborgott - Na jó, milyet kérsz?
- Sajtos-sonkás; tojásos-szalámis, hamburgeresből jöhet kettő - mondtam neki a rendelésemet, még ő rezzenéstelen arccal figyelt.
- Ez most komoly? - nem értettem, hogy mire mondja, összehúztam a szemöldököm - Hamburgeres pizza? - kérdezte. Hamar leesett, hogy mi van ezért elkezdtem magyarázni neki.
- Az nagyon finom. Van a pizza tészta, és a hamburger hozzávalói vannak rátéve, majd van a tetején egy paradicsomos pizza. Nagyon gusztustalan, de finom - magyaráztam kézzel-lábbal és ekkor láttam, hogy végre nevet. Elégedetten ültem le az ágyra.
- És, hogy fogsz megenni belőle kettőt? - értetlenkedett.
- Nem mondtam, hogy mindkettő az enyém lesz! - válaszoltam és láttam, hogy kezd rájönni, hogy mi van.
- Azt akarod, hogy ember kaját egyek? - nézett rám kérdően. Vagy szánakozóan... Mindegy!
- Pontosan! - mosolyogtam. Csak a szemét forgatta, és tárcsázni kezdte a számot. A hajammal kezdtem szórakozni, amely immár egyenes volt. A pulcsimat igazgattam magamon, mert eléggé fáztam. Nem is gondoltam, hogy figyel Nick még addig még a nagy beszélgetés közepette a gardróbból egy kék plüss takaróval jött ki. Csodálkoztam, hogy tudja, hol van, de ez volt most a legkisebb bajom. Ő vámpír, mindent tud...
Elém jött, és a hátamra terítette, majd úgy bebugyolált vele, hogy csak na.
Figyelmen kívül hagyta a csodálkozó tekintetemet, és továbbra is adta le a rendelést.
Van ami soha nem változik...
A pizzás elég amatőr lehetett, mert legalább ötödjére mondta el neki Nick a menüt, de neki még mindig nem sikerült leírnia. A vámpírnak eszébe jutott az ivás idő, így telefonon beszélgetett továbbra is, de a vérző csuklóját odatartotta nekem. Nem volt más lehetőségem, inni kezdtem, de nem voltam nagyon happy feelingű. Olyan lekezelően nyújtotta nekem, mintha egy kis élősködő lennék a hátán. Ami nagyon nem igaz, mert felőlem simán elmehet, elvagyok Anne-val vagy akár egyedül is. Nincs szükségem Mr. Hero-ra...
Azon gondolkodtam mit csinálhattam rosszul, ami miatt ilyen ma. Talán azért, mert tegnap felhoztam a családját? Vagy mert vele aludtam? De, ő vont magához....
Férfiak!
Hamarabb abbahagytam az ivást, mint kellett volna, és ki is mentem a szobából. Éreztem a hátamba fúródó kíváncsi szempárt, de nem vagyok az az ember, akit megszánásból kell csak elviselni.
Lementem a lépcsőn, és igyekeztem szedni a lábaimat - amin már a zúzódások eltűntek, hála a vérnek - ne, hogy utólérjen Nick. Bár ha akarja meg tudja tenni...
Az ajtónál kapott el, és az egyik csuklómat a fejem felé "szegezte" és a testével nyomott neki az ajtónak.
- Hova mész? - kérdezte csöppet ingerülten.
- Mit érdekel az téged? - néztem rá, de nem kellet volna ezt a választ adnom neki, mert a lábait erősebben nyomta az enyémnek. Még ebben a szorult helyzetben is kap egy plusz pontot a pozitív dolgok listájára, mert tudta, hogy az nem fáj, ellenben a többi tagommal.
- Én felügyelek rád, szóval eléggé! - válaszolta.
- Hát nagyszerű felügyeletet biztosítassz! Egyszer tök jó fej vagy, máskor meg egy nagy barom! Csak tudnám mégis mi a fene bajod van! - mondtam, majd ellöktem magamtól a szabad kezemmel, és a konyhába mentem, és leültem az egyik bárszékre, és a vékony takaróval vacakolam, mert nem tudam magara teríteni. Megállt a hátam mögött, és kivette a kezemből a takarót.
- Nem tudom mi ütött belém. Sajnálom! - mondta, majd elkezdte a takarót "rám adni".
- Már megint kezded - figyelmeztettem.
- Mit?
- Kedves vagy. De mikor fogsz robbanni? - néztem rá.
- Ki mondta, hogy nem lehet hatástalanítani a robbanni készülő vámpírokat? - ült le mellém. Nem értettem, de hát 160 éves, csak nem érthetem minden szavát.
Ott ültünk kb. 20 percig egymás mellett csendben, majd a rendelésre 33 percre rá megjött a pizzás, akinek vigyorogva mondtuk, hogy ez több volt, mint fél óra; tehát a pizza ingyen van. Csalódottan adta át nekünk, majd elrobogott a kis motorkáján. Örömmel az arcomon mentem a konyhába.
- Megbocsájtasz nekem, ha kérésedre megeszem a hamburgeres pizzát? - nézett rám Nick.
- Hát nem is tudom...  húztam az agyát, majd kiraktam neki az ő részét egy tányérra és elé csúsztattam.
- Jó étvágyat! - vigyorogtam.
- Történelmi pillanat lesz emberek, mert ilyen többet nem fog előfordulni! - mondta, majd beleharapott. Az arca meg tele lett paradicsom szósszal, amin nevetni kezdtem.

- Ez nem is rossz! - mondta - Mért nevetsz? - nézett rám.
- Tiszta olyan a fejed! - nevettem tovább.
- Nem érdekel, mert finom! - mondta önelégülten.
Én is nekifogtam az én hamburges finomságomnak, de én vigyáztam arra, hogy ne legyek tetőtől talpig olyan. Mivel direkt a kisebbet adtam magamnak, csodálkoztam mikor egyszerre fejeztük be.
- Na jó, inkább segíts ezeket elpusztítani, mert egyedül nem fog menni - mutattam a még fél doboz pizzára. Enyém lett a sajtos-sonkás, ő pedig a tojásos ízét élvezte.
Mikor befejeztük  "reggelit", majd kipukkantam, annyira tele voltam. Leültünk a nappaliba, és Nick lehozott pár varázs könyvet, és azokat kezdtük el lapozgatni, mikor megjelent Anne.
- Hali! - jött be hozzánk - Látom nagy munkába vagytok! - ült le mellém.
- Jaja, elvagyunk havazva - gúnyolódott Nick.
- Az vér vagy ketchup az ingeden? - nézett felé.
- Ketchup! - mondtuk egyszerre, mire kapkodni kezdte a fejét köztünk.
- Oké. Menj haza, öltözz á, én maradok addig Brigdittel! - mondta Anne és a hajamat kezdte nézegetni. Nick lassan felállt, felszaladt a zakójáért, és az ajtó felé haladt.
- Begöndöríthetem a hajad? - hallottam Anne szavát mellőlem, de Nick látványa valahogy jobban lekötött, mint kellett volna.
- Azt csinálsz vele, amit akarsz! - mondtam, majd sóhajtva csuktam be a könyvet és hallottam, hogy csukódik az ajtó.

Part 15

Sziasztok!
Köszönöm a plusz feliratkozókat!
Remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog!
Xoxo, Dodó
Ui: Pipáljatok, komizzatok!

- Nem párbajozok! - mondtam neki, miután öt perc néma csendben ültünk. Mondatomra felkapta a fejét és kérdően nézett rám. Valószínű, hogy nem számított arra, hogy ezt valaha is hallani fogja tőlem.
- Hogy hogy? - látszólag eléggé felkeltettem az érdeklődését, mert a teljes testével felém fordult.
- Holnap lenne és alig birok mozogni, ráadásul az is elutazott, akit ki akartam hívni magammal szemben.
- Ki lett volna az? - húzta össze a szemöldökét.
- Ian. Egy harcost legyőzni, mindig felemelő - nem emészthette meg túlságosan a hallottakat, mert visszakérdezett.
- Ian? - döbbent le. Bólintottam - Akkor nem engem? - most én húztam össze a szemöldököm.
- Mért téged vertelek volna össze? Semmi kedvem egy másik varázserővel bíró lénnyel megküzdeni.
- De ha nem lenne varázserőm, akkor én lettem volna a célpont? - hitetlenkedve hallgattam, hogy ő azt hitte , őt akarom elverni. Ez ugyan tervbe van, de nem efféle módon, mindenki előtt...
- Igen, valószínű. Nyugi, Nick! Már nincs értelme ezen filózni, lemondtam. Elérted amit akartál - mondtam neki halkan és a telefonomat kezdtem nyomkodni.
- Szerinted én azt akartam, hogy itt feküdj összetörve és alig bírj mozogni? - nézett rám kérdően, és a kedves hangjának immár lőttek. Letettem a telefonom, és igyekeztem úgy ülni, hogy én is szembe legyek vele, hogy ez jelezze, igenis egyenrangúak vagyunk. Legalábbis nagyjából...
- Én nem ezt mondtam, ne forgasd ki a szavaimat! - néztem a szemébe és kezdtem dühös lenni - Mióta elfogadtam a párbajt, azóta próbálod a Nagyit is meggyőzni róla, hogy beszéljen le, és nem tudom, hogy miért. Igaz, hogy később jöttem ide, és nem tudok annyi mindent, mint még kéne, de ha te mint a saját tanárom nem bízol abban, hogy letudok győzni valakit, akkor én mégis hogyan tegyem? - szemrehányóan bámultam, majd mikor nem szólt semmit, csak nézett, nagy nehezen felálltam és elindultam ki a szobából.
Nagy nehezen lementem a lépcőn, és indultam volna a nappaliba, de egy kéz megakadályozott benne. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam Nick az.
Végigsimította a kezem, majd mikor a tenyeremhez ért, megfogta, én pedig hátrafordultam.
- Igazad van! - adta meg magát, de a kezemet továbbra sem engedte el - Azon voltam eddig, hogy megakadályozzam ezt az egészet, és az egyetlen oka az volt, hogy tudtam szinte semmit nem tanítottam neked az elmúlt kettő hónap alatt. Nemsoká itt a születésnapod, bár az csak augusztus 27-én lesz, de közelebb van, mint hinnéd. És egy év alatt mindent megtanítani is nehéz, nem beszélve arról, hogy lényegesebben később érkeztél. Nem igaz, hogy nem hiszek benned, mert az egyetlen ember akiben kételkedem, az én vagyok. Figyelj, felejtsük el ezt az egészet oké? - bólintottam, majd visszahúzott az emeletre. Meglepetésemre nem mentünk a szobába, hanem tovább mentünk egy emelettel. Ott álltunk a "padlás" előtt és néztem, hogy Ő nyitja ki az ajtót.
- Mit csinálunk mi itt? - kérdeztem, miközben beljebb mentünk a szobába.
- Elviszünk pár varázs könyvet.
- Varázsolni akarsz? - vettem el egy súlyos könyvet egy kis barna asztalkáról.
- Nem. Mi fogunk varázsolni holnap, mert ma már késő van - egy magas polcról levett négy-öt igencsak vastag könyvet, és úgy tartotta a kezében, mintha egy kiscica súlyával lenne egyenlő.
Elvette tőlem is a könyvet és rádobta a kezében lévő többire.
- Menjünk! Innod kell! - majd megvárta még kijövök a szobából, és becsukta az ajtót. A szobámba érve a könyveket letette az asztalra.
Leültünk az ágyra, úgy ahogy tíz-tizenöt perce voltunk, és "feltépte" a csuklóját.
Az este közben kint leszállt. Sötét volt kint és a lakásban is. Nem oltottunk villanyt, én szeretem a sötétséget, Nick meg fény nélkül is tökéletesen lát.
A kezét az ajkamhoz fogtam és inni kezdtem.
- Nem fájt? - kérdeztem mikor végeztem és kimentem megmosni a kezem, mert véres lett csak úgy, mint a szám is.
- Nem - vigyorgott. Visszaültem mellé az ágyra.
Ott ültünk a sötétben, mint valami szekta tagjai, mikor a mobilom SMS jelző hangot adott ki.

A mai nap második helyezetjei! Remélem jól vagy! Puszi, Nagyi
Nagyon örültem, hogy másodikak lettek, mert azért az sem kis teljesítmény. Visszaírtam, hogy gratulálok nekik, érezze jól magát, és minden oké.
Kérdően fordultam Nick felé:
- Nem mondtad el neki, ugye? - néztem a szemébe.
- Nem. Baj? Hívjam fel?
- Jaj, dehogy. Örülök, hogy nem tud semmiről, hadd élvezze a szabadságot. Nem akarom, hogy aggódjon.
Bólogatott, miközben leraktam a telefonomat az éjjeli szekrényre.
- Mesélsz valamit a családodról? - kérdeztem a takarót nézve. Csodálkozva nézett rám, amit a szemem sarkából láttam, mert nem mertem a szemébe nézni. Nem tudom miért, de mostanában furcsa vagyok...
- Azt hittem, hogy az "apám" mindent elmesélt.
- Hát csak azt mondta, hogy az igazi apád mikor nyolc éves voltál meghalt, és ők magukhoz vettek - mondtam csendben. Sóhajtott, majd belekezdett a történetbe:
- Igen, apámat vámpírok ölték meg, pedig maga is az volt. Aznap elmentem iskolába, jó napnak tűnt, de mikor hazaértem, csak apámat láttam a földön, mellkasában egy karóval. Anyám mikor megszülettem utána változott vámpírrá, de a teste nem bírta, belehalt. Nyolc évesen John magukhoz vett, velük éltem. Így aztán nem értettem, hogy Anne mért nem lehetett velünk, mikor gyerek volt. Igyekeztek senkinek sem felhívni a figyelmét azzal, hogy egy ember velük él, ezért ők maguk béreltek fel hozzám egy tanárt, aki szintén vámpír volt. Tizennyolc évesen átváltoztattak. Mivel az egész vámpírosdi új volt nekem, kicsit vágytam a szadabságra. Hatvankettő évig Európában voltam. De aztán visszatértem John üzenetére, hogy szükségük van rám és az "kapott" erőmre. Visszajöttem, újra normális életet éltem és azóta itt vagyok, tanítok - vázolta össze röviden a helyzetet.
- És mit csináltál hatvankettő évig Európában? - a pillanat helyében felkaptam a fejem, belenéztem a szemébe, de olyan sebességgel hajtottam is le. A szívem persze ezerrel dübögött...
- Nos akkoriban minden egyszerűbb volt. A nők csak faltak engem, meg persze én is őket - felnevettem - és aztán megtaláltak a gonoszak. Elkezdtem emberekből táplálkozni, és totál elvesztettem a fejem. Ha nem érkezik a levél John-tól, már nem élnék. Megöltem volna magamat.
- Ohh - mondtam és képtelen voltam elképzelni, azt amit az előbb mondott.
- És mi a helyzet a te szüleiddel? - nézett rám - Mért a nagyiddal laksz?
- Hát a szüleim állandóan utazgatnak a munka miatt. Sokáig mentünk velük, de meguntam azt, hogy kettő havonta új iskolába kerülök, és mire az új sulimba minden papír megérkezik, én már megint elköltöztem. Így kikötöttem itt. Amit nem bánok, hisz elég jó környék. A szüleim ha lehet ilyet mondani, olyan, mintha nem is az életem részei lennének. Régen, mikor még együtt laktunk se beszéltünk sokat, de mióta elváltak útjaink csupán Apával skypoltam egy keveset és akkor is a munkájukról volt szó. Szeretem őket, de megvagyok nélkülük is. Sokkal jobb a Nagyival, mert ha úgy vesszük ő nevelt fel. Anyuék meg amúgy is furák. Olyan előkelőek. Csak a tökéletesség felel meg nekik, szóval valamennyire ezért is távolodtunk el, mert nem feleltem meg teljesen az elvárásaiknak. Azt várták, hogy olyan tökéletesen gyönyörű gyerekük születik, amit az egész ország csodálni fog. Ám mily váratlan fordulat, ez sem történt meg. Volt idő mikor meg akartam nekik felelni, de aztán rájöttem, hogy nem érdemes, mert azt sem értékelték.
- A fénykép albumból megállapíthatom, hogy elég szép baba voltál - nézett rám gyengéden. Kicsit elmosolyodtam, mert ha úgy vesszük ez bók volt! És magától, Nicktől meg WOW!
- Mindenkinek más a véleménye - legyintettem, amjd a szám elé tettem a kezem, mert ásítanom kellett.
- Álmos vagy? - kérdezte.
- Csak egy kicsi, de úgysem tudok aludni, mert mindenem fáj, és sehogy sem kényelmes - mondtam. Nick fél pillantás alatt alvó helyzetbe rakott mindkettőnket, majd a jobb oldalához húzott és oldalra fordított, majd valamilyen módon átölelt. Rendesen meglepődtem, viszont a fájdalomnak nyomát sem láttam.
- Jó így? - kérdezte.
- Igen, köszönöm! - mondtam halkan - És sajnálom.
- Mit? - fejem a mellkasán feküdt, és pokoli kényelmes volt.
- Azt ami a családoddal történt - éreztem, hogy egy picit megmerevedik, de fel is lazult utána - És a tegnapit. Autóval kellett volna mennem. Sajnálom, hogy bajt okoztam.
- Nem a te hibád volt. Tudod, mindennek úgy kell történnie, ahogy az megvan írva! - mondta - Most pedig aludj. Egykor majd felkeltelek. Jó éjt! - majd közelebb húzott magához és betakart takaróval.

Part 14

Hali!

Köszönöm nektek az oldalmegjelenítéseket!

Jó olvasást!

Xoxo, Dodó

Éreztem, hogy felemel és a legközelebbi öltözőbe visz, ahol bezárta az ajtót. Hallottam, hogy rendesen szitkozódik, miközben leültetett az ölébe. Rendes körülmények között ilyen soha nem történt volna meg, de a mi világunk nagyon messze van a normálistól.

- Bridgit! Nyisd ki a szemed! - könyörgött, és a csuklómon próbálta kitapintani a pulzusomat. Sok sikert! Legutóbb az orvosnak fél órába telt! - Nyisd ki, kérlek szépen! - a fülem mellett búgott a hangja. Egy olyan hangja, amit pozitív reakciókkal fogadtam. Nagy nehezen eleget tettem a kérésének és ránéztem. Arcán megkönnyebbülés látszott.

- Oké, megteszed amire kérlek? - felvette a kiismerhetetlen arcát, így halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mit érez vagy mire gondol.

- Van más választásom? - néztem fáradtan a szemében. És az sem zavart, hogy éppen az ölében ülök.

- Akkor ezt meg is beszéltük! - mondta, majd a zakóját az ingével együtt a könyökéig felhúzta - Muszáj innod egy kis vért, az segít a gyógyulásban! Oké? - Nem voltam elragadtatva az ötlettől, hogy vámpír vért igyak, de jobban kellett, hogy legyek, mert ez az állapot szörnyű volt. Ezért csak bólintottam. Elővillantotta a gyönyörű hófehér fogait, és a csuklójába mélyesztette azokat.

A kezembe rakta a csuklóját, és én a számmal szívni kezdtem a vérét. Tulajdonképpen nem is volt olyan szörnyű. Nem volt rossz íze, és amint nyeltem le, éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. Lecsuktam a szemem, mert nem volt további erőm a nyitva tartásához, az egyensúlyomat is Nick biztosította, aki a szabad kezével hátulról fogta a derekam. Félig voltam csak tudatomnál, mert az még érzékeltem, hogy mondja nekem, hogy a hátsó ajtón kimegyünk, miután megtalálta a táskám. Immár mindkét keze szabad volt, és a táskám után kutakodott a padon. Meglelése után kinyitotta az ajtót, majd egy kis hátsó ajtón távoztunk és úgy mentünk az autójához, ami nem a parkolóban volt, hanem a hátsó bejárattól nem messze.

Az utazásra nem emlékszem, csak arra, hogy felemel, karjait a hátamra és a térdem hajlatához helyezi, majd mikor az ajtóhoz érünk, letesz, két lábra, kinyitja a zárat, majd megint az ölébe kap, és vámpír sebességgel haladunk az emeletre. Letett az ágyra, leszedte a cipőt a lábamról, és betakart. 

- Ne hagyj itt! - mondtam neki, mikor hátat fordított nekem, és tényleg azt hittem, hogy megint csak elmegy.

- Nem megyek sehova. Pihenj, addig telefonálok egyet! - majd kiment az erkélyre. Még mindig öltönyben volt én pedig a kicsit sem kihívó ruhámban. Folyamatos beszédbe kezdett a vonal túlsó végén lévő személlyel, és néha észrevettem, higy bele-bele túr a hajába, ami jól állt neki. Nem hiszem el, hogy ezt én mondtam... Kezdek megbolondulni...

Néhány percre becsuktam a szemem, de aludni nem tudtam. Fáradt voltam, fájdalmaim ugyan kicsit csökkentek, de még mindig makacsul sajgott a testem. Elkezdtem piszkálni a takarót, így mikor visszatért tudta, hogy nem alszom, beszélni kezdett.

- Akkor se tudnál szabadulni tőlem, még jó pár napig ha akarnál. Apám parancsba adta, hogy négy óránként vér kerüljön a szervezetedbe, amit én fogok biztosítani. Kedden megyünk suliba leghamarabb, addig meg kell, hogy gyógyulj.

- És a négy óránkénti ivástól meggyógyulok? - résnyire kinyitottam a szemem.

- Csak ha megfelelően táplálkozol és alszol mellette. És mivel én itt vagyok, segítek.

- Király! - mutattam az ujjammal egy "Like" jelet, mire egy kicsit nevetett - Éjszakai is inni kell? - kérdésem kicsit meglepően érintette, mert nagyon vicces arcot vágott, és ha nevetni tudnék a bordáimtól, megtettem volna, de csak egy mosolyra futotta.

- Igen. De ha akarod, injekción keresztül is kaphatod, és így nem kell, hogy felkeltselek.

- Isten őriz! Inkább felkelek négy óránként, de hogy tű nem fog hozzám érni, az tuti! - mondtam neki csukott szemmel. 

- Rendben, főnök! - mondta.

- Nick, ideadnád a mobilomat? Írnom kell Samnek, hogy ne keressen! - mondtam neki álmosan.

- Aludj, majd én beszélek vele! - kivételesen nem ellenkeztem csak mondtam neki egy köszit és aludni kezdtem.

Nyolckor felébredtem, és meglepetésemre még itt volt, az asztalomnál ült, és valami könyvet nézegetett. Egy óra még volt az ivásig, és nem akartam visszaaludni. Nagy nehezen felültem az ágyon, bár a szenvedéseim során Nick is észrevette, hogy felkeltem. Nem értettem a vámpírokat. Hisz tök jó kis életük van, mindent jobban látnak, hallanak meg minden, mint az emberek, de mégis az embereket utánozzák. Kifejtem! Itt van például Nick. Fogadnék, hogy hamarabb tudta, hogy ébren vagyok, mint én a fantasztikus hallásának köszönhetően. Tehát mikor felkeltem teljesen másként vettem a levegőt, mint álmomban, és tudom, hogy figyelt rám, így hallotta; de csak akkor hitette el velem, hogy észrevette, hogy felkeltem, mikor nagy nehezen felültem az ágyra és hátrafordult hozzám. Szóval én kiegyezek azzal a ténnyel, hogy lehetetlen egy alakok...

- Éhes vagy? - nézett rám, majd összecsukta a könyvet és visszarakta  polcra. Ekkor vettem észre, hogy az nem könyv, hanem fotó album.

- Nem. Kutakodsz a magánéletemben? - mosolyogtam.

- Csak egy kicsit! - mondta és közelebb jött - Ami viszont az evést illeti, kellene - méregetett furcsán. 

- Esküszöm, hogy nem vagyok éhes, semmi nem menne le a torkomon! - sóhajtott egyet, majd megadóan levette a zakóját és a székemre tette.

- Reggel enni fogsz! - mondta és még a választ várta elkezdte nézni a DVD-ket.

- Rendben. Most viszont elmegyek lezuhanyozni. Te maradj! - mondtam, és kikecmeregtem az ágyból. A gardróbban összeszedtem minden ruhát az alváshoz, és átsurrantam a fürdőbe. Megkönnyebbülten csuktam be az ajtót, miszerint mindjárt levehetem ezt a pasi hívogató ruhát. Nos, azzal is szenvedtem egy tíz percet minimum. Aztán meghallottam Nick hangját a fejemben: Nem gondoltam, hogy ilyen veszélyes levenni a ruhát! - aztán nevetett egy sort, én pedig csak a szememet forgattam. Hülye vámpír hallás!

Kukkolsz, Nick? Ezt azért nem gondoltam volna rólad! - szóltam neki vissza a fejemben, ahol megint nevetni kezdett.

Eddig nem csináltam, de most valami nagyon felkeltette a figyelmem! - kaptam rá a választ.

Te most flörtölsz velem, Nick? - kérdeztem hitetlenkedve.

A kérdés az, hogy te flörtölsz-e velem? - elnevettem magam a válaszán, majd megengedtem a hideg vizet, mert nem hittem, hogy a meleget kibírnám. A tükörben előtte észrevettem, hogy kipirosodott az arcom. Biztos, csak a ruha miatt van, egy ezer év volt, mire levettem. 

A hideg zuhany jó dolog. Ha az ember valaha is fáradt volt, ezentúl nem lesz. És nagyon egészséges is, legalábbis ezt olvastam valahol, hát nekem aztán édes mindegy, hogy egészséges vagy sem, valamivel le kell mosni magunkról a koszt. Mikor kellően tisztának éreztem magam, kiszálltam a jéggé fagyás előtt. Felvettem egy melegítő alsót és egy pólót, arra meg egy zipzáras pulcsit, mert fáztam, és nekikezdtem a fog mosásnak. Hajamból igyekeztem kifésülni a hullámokat, de lehetetlennek tűnt, így alábbhagytam a kisérletezéssel. Mivel a telefonom mindig jön velem fürödni, mert mindig akkor hív valaki amikor a zuhany alatt állok, és mire kiérek a szobába, leteszi. Szóval ez ideális megoldásnak tűnt. Bementem az üzenetekbe, hogy lássam mit írt Samnek, de csak az én reggeli SMS-em virított a kijelzőn.
Eközben kimentem a szobába és amilyen gyorsan csak tudtam beültem az ágy közepére. Nick rajtam tartotta a szemét, éreztem.
- Azt mondtad, hogy írsz Samnek! - mutattam fel a telefonom, mint bizonyíték, hogy semmit nem küldött neki.
- Írtam neki, az enyémmel - érkezett a válasz közelebbről.
- Mit? - néztem rá. Fél másodperc múlva egy fekete IPhone repült felém. Elkaptam, majd gyorsan semmilyen más üzit nem akartam látni bementem a "Sam" nevezetűbe és elolvastam azt a pár szót amit írt: Bridgit velem van, ne aggódj! Nick
- Hát ez aztán volt a lényegre törő levél! - majd visszadobtam neki, amit gyakorlott mozdulattal kapott el.
- Csak azt írom, ami muszáj! - mosolygott és odajött mellém az ágyra.
- Menj arrébb, Hercegnő; hadd férjek én is ide! - mosolygott, majd megvárta, még jobbra megyek egy kicsit és leült mellém.

Part 13

Hali!
Nos ehhez a részhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm, szóval a történet folytatódik...


A bordáim körül nagy lila folt volt, pár kisebb rózsaszínnel, ami valaha hajszálér lehetett. Legalábbis gondolom, és remélem! Kicsit fel volt dagadva, de csak nem fog látszani a ruhán...
A többi ebem is láthatóvá tette magát, így tisztán láttam, hogy jó sok idő kell nekik, mire meggyógyulnak.
Mielőtt rosszul nem lettem volna a saját testem látványától, kiszálltam a víz alól, és egy törölközőt tekertem óvatosan magam köré. De mivel cseppet sem volt kényelmes, a fürdőköpenyem váltotta fel. Lesétáltam a nappaliba és leültem a kényelmes kanapéra. Reggelizni nem akartam, mert nem voltam éhes, így inkább csak néztem Amerika legkülönlegesebb balesetei-t. Ez a műsor az összes balesetet bemutatja, ami egy kicsit is furcsa volt, és próbálják megfejteni, hogy miért. Az esetek nagy többségében csak egy 50%-ban biztos válasszal jönnek elő, de van néhány epizód, amiben ténylegesen csinálnak valamit.
A heti "szerencsémnek" köszönhetően, ez sem volt egy nagy műsor, mert megoldást nem találtak az esetre. Szuper! Tovább kapcsoltam a csatornákat egyiket, a másik után. Szombat reggel ki tudja hány óra van és semmi műsor nincs itt Amerikában. Hát ezért kell fizetni a kábel tévét?
Rávittem az egyik zene csatornára, és néztem, hogy apró ruhákban táncolnak a tizenöt éves lányok. Hova jut ez a világ?
Tíz órakor Anne kopogott, majd be is jött a házba. Még jó, hogy nem várta meg még kinyitom, mert akkor kint lett volna még egy ideig...
- Szia, Szépség! - mosolyogott, majd egy kicsit nagy táskát tett le az ebédlő asztalra - Jól aludtál?
- Semmit nem aludtam! - dünnyögtem magam elé, és vártam, hogy közelebb jöjjön, mert a nyakamat nem igazán tudtam mozgatni semerre.
- Ohh....az nem jó. Ettél már? Csináljak valami kaját? - ült le mellém a kanapéra, és pillanatig ránézett a tévére, de a látvány nem igazán hívogatta, így inkább rám nézett.
- Nem vagyok éhes! - mondtam és lehajtottam amennyire csak tudtam a nyakam.
- Bri, nem szabad éheztetni magad.
- Nem éheztetem, csak nem birok enni. Ennyi.
- Gyere, kislány4 Ha megérzed milyen finom omletett tudok csinálni, bizony megindul az étvágyad! - majd behussant a konyhába és csak az edények csörömpölését hallottam.
Mikor tényleg jó illatok kezdtek terjengeni a levegőben, rászántam magam és elindultam a konyha felé. Leeresztettem a bárszékt, leültem rá, majd hagytam, hogy feljebb emelkedtem. Anne egész jól mozgott a konyhában, mintha mindig is ezt csinálta volna.
- Anne, kérdezhetek valamit? - néztem rá.
- Persze - majd rám nézett, de én nem bírtam belenézni a szemébe, úgyhogy inkább a pultra szegesztem a szemem.
- Mért utál Nick ennyire? - halk kuncogást hallottam, így felemeltem a fejem. Már visszafordult a serpenyőhöz, de attól még tudtam, hogy mosolyog.
- Nem utál, csak... Ezt nem tudom elmondani - nyögte ki végül - Kérdezd őt!
Bólintottam, majd beletörődtem, hogy egyhamar nem fogom megtudni mi is a baj a létezésemmel.
Anne elzárta a gázt, kitette egy tányérra az ételt és elém csúsztatta.
- Jó étvágyat! - mosolygott, aztán felült a konyhapultra. Nem ellenkeztem, kezembe vettem a villát, és nekiláttam a reggeleimnek - Hmm, ez tényleg finom! Hol talultál meg főzni?
- Bridgit! Ez egy sima omlett, nem kell hozzá diploma. Tudod az átváltzásom előtt séfnek készültem.
- Komoly? - néztem rá lenyűgözve. Valahogy nem tudtam elképzelni.
- Mivel intézetben töltöttem a gyerekkorom mindig segítettem a konyhán a nőknek, és valahogy vonzott, hogy valami finomat alkossak pár hozzávalóból, szóval középiskolában végig ezt tanultam.
- És szörnyű volt? Mármint az intézet? - pár másodpercre sebezhetőséget láttam az arcán, de amilyen hamar jött, olyan hamar ment.
- Hát, az elején szörnyű volt, hisz csak egy apró gyermek voltam, aki nem értette, hogy mért nincsennek ott a szülei, mikor elsőbe megy, vagy mért nincs sok ajándék számára a karácsonyfa alatt. De ahogy nőttem, rájöttem, hogy talán ez jobb, mert ha vámpírok között kellett volna felnőnöm, lehet már nem is élnék.
Ezután többet nem beszéltünk, csak felmentünk a fürdőbe, kisminkelte az arcom, begöndörítette a hajam, egy olyan szerkezettel, amit isten tudja honnan hozott, mert ilyet életemben nem láttam.
A haját kivasalta, majd egy kicsit kihúzta a szemét, és számára ennyi is volt a sminkelés, hisz ő anélkül is csodaszép, nem kell semmi extra dolog...

- Anne, mielőtt elmész! Segítesz felvenni a ruhát? Nem vagyok benne biztos, hogy egyedül menne.
Bólintott egyet én pedig átmentem a gardróbba, majd visszatértem a fürdőbe. Kicsit érdekes volt a helyzet, hogy itt állok Anne előtt egy fekete fehérnemű szettben, de ha a szükség kívánja.
Nagy nehezen belebújtam az anyagba, és hálát adtam, mert alul tört el a bordám és nem felől, mert különben kint lenne a nagy lila folt. Az meg nem lenne túl szerencsés...
A ruha szűk volt, ami okból legalább a bordámat fogta.
Anne nem sokkal utána elment én pedig lassan elindultam megkeresni a magassarkúmat.
Lehajolni maga volt a pokol, így inkább úgy döntöttem, hogy térdre ereszkedek, talán úgy könnyebb lesz. Valaki elkezdte nyomkodni a csengőt, én pedig a magam tempójában elkezdtem le menni. A hülye csengetési módról tudtam, hogy Sam az, mert mindig az S.O.S.-t nyomkodja ki tudja miért. Ordibáltam neki, hogy jöjjön be, de csak kint állt és nyomkodta. Nem vettem fel egyenlőre a cipőt, a kezemben tartottam a telefonommal együtt és a kulcsot kezdtem el keresni. Felkaptam egy apró fekete táskát a pultról, amiben megtaláltam a kulcsot, és elindultam ki a házból, mert már kezdett az agyamra menni a csengő hangja.
- Mondd, ennek mégis mi értelme van? - kérdeztem tőle, mikor próbáltam a zárat elforgatni.
- Semmi, csak olyan jó hangja van.
- Te beteg vagy... - mondtam majd elindultunk az autóhoz. Hideg volt ahhoz, hogy cipő nélkül mászkáljak csak úgy, de nem érdekelt. Beszálltam az első ülésre és vártam, hogy induljon a járgány. Útközben sem hagyott nyugton, a leesésem a lépcsőről lett a téma, és, hogy mért nem vigyázok jobban. Nem volt tőlem szép, hogy hazudtam neki, de most mondtam volna azt, hogy egy idióta megint ki akart nyírni, és, hogy még mindig nem sikerül megvédenem magam. És ha ezeket megemlítettem volna neki, akkor már a vámpíros dolgokba is bele kellett volna avatnom. AMI KIZÁRT!
Az iskolánál leparkoltunk, majd kínok között felvettem a cipőm és elindultunk be az épületbe. Kaptunk pár apró öltöző félét, hogy aki itt öltözik, annak legyen hely, így az egyikbe bedobtuk a cuccunkta, majd megkerestük a többieket.
A lányokkal beszélgettünk, mikor jött a tanár, hogy idő van, menni kell. Mindenki beállt a sorba, és vártuk, hogy bevonulhassunk. Nick ott állt mellettem és előírás szerint a kezem fogta.
Meghallottuk a zenét, és elindultunk be, a tömegbe. Szerencsére mi olyan oldalon voltunk, amit ugyan nem sokan láttak, így nem is aggódtam, mikor Nick elkezdett hozzám beszélni.
- Mért nem ittad meg a vért? - érezhető volt, hogy az arcom kémleli, de nem néztem oda.
- Honnan veszed, hogy nem? - pillanatra felemeltem a fejem, de meg is bántam. Szeme szinte perzselt.
- Innen hallom, hogy milyen nehezen veszed a levegőt a fájdalomtól, és el ne hitesd velem, hogy ez a vonzerőm miatt van! És látom a válladon lévő sebet, ami nem lenne ott, ha szót fogadtál volna- sunyin mosolygott.
- Nem ittam meg. És akkor mi van? Jól vagyok! - bizonygattam, de inkább magamnak, mint neki.
- Olyan makacs vagy! - rázta a fejét, majd forogni kellett, ám meglepődtem, mikor ar erejével felemelt a földről, és így nem sok kínt éreztem.
- Egyébként csinos vagy! - mondta a legőszintébb mosollyal az arcán.

- Köszönöm! - kicsit zavarba voltam, de az arcomon lévő pírt rá lehetett fogni a táncra.
Minden számomra nehéz résznél felemelt a földről, így tényleg nagyon könnyű a tánc. Reméltem, hogy ezt senki más nem vette észre, mert ha mi leszünk jövő héten a pletyka téma rögtön megüt a guta!
Többet nem szóltunk egymáshoz, két ok miatt.
Első ok: nem lett volna mit mondanunk egymásnak, én pedig nem akartam most előhozni a Miért utálsz? témát. Kár lett volna egy ilyen jó pillanatot elrontani, és azt majd akkorra tartogatom, mikor bunkózik velem.
Második ok: nem voltunk utána többet a parketten, mint egy perc, mert a szám véget ért és taps kíséretében levonultunk.
A folyosóra mi értünk ki a legkésőbb, így minden üres volt. Lassan sétáltunk, mikor szédülés jött rám, mire megfogtam a falat egy percre, de el is engedtem, mert utána jobban lettem.
- Minden oké? - Nick a hátam mögül érdeklődött.
- Igen, minden - mondtam, majd mosolyt erőltettem az arcomra és indultam tovább. Nick mellettem sétált, mikor minden erőm elszállt, és és nagy erővel zuhantam volna a padlóra, ha Nick el nem kap.

Part 12

Sziasztok! 

Nos, eljött e blog életében is ez a nap, mikor már csak egy hét van zárásig. 

Addig terveim szerint 8-10 rész jön, de utánna vége.

Itt a 12. fejezet, kellemes olvasást!

Xoxo, Dodó

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Feküdtem egy kemény valamin, de nem tudtam a fájdalmaim miatt kikövetkeztetni, hogy mi is az. Az egész elmém zavaros volt, de a háttérből egy veszekedés foszlányait hallottam:

- Valahogy muszály lesz! - férfihang lehetett, talán Nické, de nem mertem volna rá fogadni.

- És ha nem sikerül? Változtassuk vámpírrá? - ez kifejezetten Anne hangja volt.

- Sikerülni fog. Vámpírrá változtatás szóba sem jöhet. Erősebb, így bele halna... - a hangok elhalkultak, valami fehér dolgot kezdtem el látni, ami egyre közelebb jött. Nem bírtam tovább fent lenni, mert a fájdalom fekete lyuka elnyelt.

***

Valamivel később ébredezni kezdtem, de nagyon álmos voltam. Egy puha ágyban feküdtem, és épp keltem volna fel, mikor a szörnyű fájdalom belém hasított. Egy kisebbet sikítottam, s ez után rögtön odaült valaki az ágyhoz.

- Ssss. Ne mozdulj! Csak feküdj vissza - Nick! Tudom, hogy ő az! Gyengéden visszanyomott az ágyhoz, majd közelebb ült hozzám. Kinyitottam a szemem és rájöttem, hogy csakugyan ő az. Haja össze-vissza állt és sötétkék pólót viselt. És igen, jól nézett ki még így összevont szemöldökkel, és aggódó arccal is.

- Mi a fene történt? - kérdeztem, majd próbáltam egy tincset eltávolítani az arcomból, de amint megemeltem a kezem a fájdalomtól vissza is hullott a takaróra.

Néhány pillanatnyi emlékem volt a mai napról, de semmi több...

- Nem emlékszel rá? - húzta össze a szemöldökét. A fejemet csóváltam, majd a másik kezemet is próbáltam megmozdítani, hátha kitudom azt a kis tincset seperni az arcomból.

- Újabb vámpírtámadás - mintha csak a gondolatomban olvasott volna, kezével az arcomhoz nyúlt és a hajam a fülem mögé simította. ez a jól eső gesztus arra késztette a szemeimet, hogy egy pillanattal tovább maradjanak csukva.

- És mi fáj ennyire? - néztem rá újra. Nem sokáig bírtam a szemébe nézni, mert zavarba lettem volna, ezért inkább el kezdtem körülnézni a szobában.

A falak fehérek voltak, ami azzal a pár szürkés-feketés képpel összhangban volt. Hatalmas ablakok, így minden olyan fényes. Lett volna. De mivel szerintem az egész délutánt végigaludtam, kint már sötétség volt. Egy apró kis fehér komódot láttam, meg a velem szembe lévő falon három ajtót. Gondolom a gardróbnak meg az ilyeneknek.
- Legfőképpen a bordád. Anne megnézte kettő bordád eltört egy harmadik meg elrepedt a jobb oldaladon. A válladnál van egy nagyobb vágott seb. A combod erősen megzúzódott, és pár apró seb, de ennyi - csak hallgattam, hogy sorolja, milyen tagjaim lettek totál károsak, és csak azt ismételgettem magamnak, hogy ez nem velem történik meg.
- Hol vagyok? - néztem rá kérdő tekintettel. Beletúrt a hajába, mielőtt válaszolt volna.
- A szobámban. Úgy gondoltam, hogy ez a legideálisabb hely, hogy aludj, mint az az orvosi ágy - Aprót biccentettem, mert a nyakam is hasogatni kezdett - Pihenj egy kicsit, nemsoká hazaviszlek.
- Köszönöm -  mondtam alig hallhatóan, mire biccentett, és magamra hagyott a szobájában.
Elképesztően édesnek tartottam amiatt, hogy a saját szobájába hozott, hogy pihenni tudjak. És az ágyában aludhattam, amit ugyan ő, mint vámpír nem használ, de akkor is az övé.
Félálomban voltam, mikor egy kezet éreztem meg a nyakamnál, majd lehúzta rólam a takarót. Megismertem Nick illatát, így nem aggódtam. Nagy nehezen felültetett az ágyon és még rám adta a kabátomat, vagyis inkább csak próbálkozott vele, én belecsúsztattam a cipőmbe a lábam.
Minden mozgás, amit csak tettem elképesztő fájdalom kísérte. Csak ültem és vártam, hogy csillapodjon, de nem tette.
- Bridgit, tudsz járni, vagy vigyelek? - hallottam halk hangját a fülemnél.
- Meg..Megpróbálok járni - mondtam akadozva, majd megfogtam a kezét, és segített felállni.
- Ha tőlem függne már ölben vinnélek az autóhoz, de Anne megtiltotta a bordáid miatt... - hallottam kétségbeesett hangját, miközben mentünk le a lépcsőn. Az alkaromat fogta egyik kezével a másikbe meg én kapaszkodtam.Mire az autóhoz értünk azt hittem, megőrülök. Minél jobban erőltettem a tagjaimat a járásra, annál nehezebben ment.
Az autóban ülni, már sokkal kényelmesebb volt, így mikor hozzánk értünk nagyon nem akartam kiszállni.
- Maradj, mindjárt segítek! - mondta és sietősen kimászott az autóból, és fél pillanat múlva nyitotta is az ajtómat, amiért hálás vagyok, mert nem hiszem, hogy lett volna erőm hozzá.
Nagyjából negyed óra alatt felértünk az emeletre, lehámozta rólam a kabátot, és megvárta még leülök az ágyamra.
- Megyek, leellenőrzöm a környéket. Anne majd benéz, addig is aludj. Holnapra kell az erő. Mivel délután lesz az a hülyeség, aludj sokáig - majd eltűnt.
A kezembe temettem az arcom, és elgondolkoztam, mért ilyen kedves velem? Örülök neki, hogy most legalább nem ordibál, de erről az oldaláról nem is ismertem még. Ez egészen új és furcsa. Persze jó értelemben.
Levettem a tornacsukám, majd nagy nehezen az ágy közepére bújtam, ülve maradtam, a takarót magamra húztam és vártam, hogy megszűnjön a fájdalom.
A telefonom biztosította az állításom, miszerint két teljes órája itt ülök ezen az ágyon és nézek ki a fejemből. Legszivesebben bőgni kezdtem volna, de nem ment. Akármennyire is fájt a testem minden pontja, egy könnycsepp sem tudott volna kijönni a szememből. A miért című kérdésre nem tudtam a választ, csak úgy, mint a legtöbb mindenre, ami mostanában történik. Meguntam a sötétséget, így a telefonom után nyúltam, és írtam Sam-nek egy üzenetet, hogy ha nem lenne neki gond jöjjön már értem holnap a tánc előtt, mert leestem a lépcsőről, és kizárt, hogy autóba ülök. Persze azonnal mondta, hogy itt lesz, meg, hogy ő mondta, hogy legyek óvatos. Aztán a nagy népszerűségnek örvendő Facebook-on folytattuk a beszélgetést. Időközben próbáltam lefeküdni, de a végén a fájdalom nyert.
Valószínű, hogy Sam bealudt, mert vagy 20 perce semmi hír róla, így kikapcsoltam a mobilom és az ágy legtávolabb eső részébe löktem.
Lassan felálltam az ágyról, és a DVD gyűjteményemhez léptem, majd keresni kezdtem benne valami jó sorozatot. Amint a CSI Miami helyszínelők a kezembe került, már nyomtam is be a lejátszóba. Az első rész valami lányról szólt, aki azt hitte, hogy álmában ölt embereket, de kiderült, hogy a valóságban...
Az álomról jutott eszembe, hogy mikor Nickéknél aludtam nem volt egy rossz álmom sem...
Nos, biztos nagyon varázslatos lehet az a ház.
Már a szememet téptem a sorozat nézése közben, mert annyiszor láttam már ezeket a részeket, hogy fejből megy az összes párbeszéd, így mikor valaki kopogott az erkély üveg ajtóján, úgy éreztem, hogy itt a megmentőm.
Leállítottam az agyamra ment műsort, majd az ajtóhoz vonszoltam magam és kiléptem a hűvösbe. Jól esett a hideg, főleg a sajgó sebeimnek.
- Szia! - mondta Anne, miközben közelebb jött.
- Hali! Hát te? - néztem rá, hisz mikor azt mondta Nick, hogy majd benéz a "húga" azt hittem reggel fog, és nem az éjszaka közepén.
- Hoztam neked valamit! - majd felém tartott egy kis üvegcsét.
- Mi ez? - óvatosan felé mentem, mert képtelen lettem volna kinyújtani annyira a karom.
- Vámpír vér. Idd meg. Jobban leszel tőle. Ez segít begyógyítani a sebeidet.
Elvettem tőle az apró, fekete üveget.
- Khmm. Kösz.
- Holnap ide jövök tízre, oké? Segítek kicsinosítani téged. Addig is légy jó, és idd meg! - mondtam, majd eltűnt, mint a másik. A szememet forgatva mentem vissza a hálószobámba, igyekeztem jól becsukni az erkély ajtót. Az üvegcsét leraktam az asztalomra, mert biztos, hogy nem fogom meginni. És nem azért, mert undorodok az egésztől, hanem mert megérdemlem, hogy szenvedjek, azért ami Julieval történt, így most meg is teszem.
Kinyomtam a tv-t és lefeküdtem az ágyra. A mennyezetet kezdtem el nézni, mintha olyan érdekes lenne, de az igazság az volt, hogy nem akartam elaludni, és csak ez tudott lekötni.
Reggel ötig bírtam, aztán kimásztam az addigra összerugdosott ágyamból, és elindultam a fürdő felé. Elkezdtem leöltözni, de a póló levétele is nagy nehézséget okozott, így eltartott egy darabig. Nem mertem megnézni a testem, mert féltem, hogy nem vagyok kész arra, ami várni fog. Szerencsére a tükörben csak az arcomat láttam, amin néhány , szinte alig látszó lila csík volt. Sóhajtás közepette elkezdtem megszabadulni a nadrágomtól.
A kínzás után beálltam a zuhany rózsa alá, és egyből ki is másztam, mert se a bőröm, se a sebeim nem bírták a meleg vizet. Így hideget engedtem, ami jéggé fagyasztott, ezért gyorsan kellett megtisztítanom magam. Aminek az lett a következménye, hogy megláttam a tegnapi nap eredményét...