fontos,

sziasztok!

nagyon köszönöm a kedves e-maileket ès a vèlemènyeket! nagyon jól estek!
mivel nem sokan vagyunk az oldalon, ès nekem nem tetszik a törtènet ezèrt törlök minden rèszt ès elõrõl kezdem!
na de nem kell felhàborodni, mert a sztori ugyanaz marad, csak nem terhellek titeket azunalmas bevezetèssel! a hèten kerül àtalakítàsra a blog, ès az új rèsz szerintem fel is ferül vagy a hèten vagy a jövõ hèten!
szeretnèm ha az oldalon több lenne a komi, de senkit nem lehet erõszakkal ràeröltetni semmire!
tovàbbi szèp hetet, ölel titeket:*Dorka*

Én és az álmom

Én és az álmom

Október volt. A nap sugarai ép, hogy csak megmutatják nekünk sugaraikat.

A levegő napról napra egyre hűl. Jelzi, jön a fehér, hideg tél. A madarak melegebb éghajlatra költöznek, majd ha jő a napsütésben gazdag tavasz, megmutatják színes szárnyaikat.

De a zord hideg engem az álmom megvalósításában nem zavar meg. Táncos leszek. A világ legjobb balett táncosa. Ez az álom oly közel, de mégis messze.

A nevem Viktória. Tizenhat éves vagyok és Budapest nagy városában élek anyukámmal, a Duna partján, egy takaros házban.

Az a sok éves lelkileg és testileg megterhelő munka most a hasznomra válik.

Így hát reggel nyolckor, mint a villám ugortam ki az ágyból. Ugyan a verseny csak tizenegykor kezdődik a Syma Csarnokban, de ha akartam volna se tudtam volna tovább aludni. Nem izgultam. Úgy álltam a dologhoz, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy az meg van írva. A reggeli teendőket elvégezvén úgy döntöttem, hogy a versenyig nem kötöm össze a hátközepemig érő gesztenyebarna hajamat. A szobámat rendbe raktam, majd jó illatot érezve leszaladtam a konyhába. Anya jókedvűen palacsintát sütött.

-          Jó reggelt Napsugár-! köszöntött, s egy nagy puszit nyomott az arcomra.

-          Szia, Anyu! Mondd csak! Meg akarsz ölni?- a kérdésemre felhúzott szemöldökkel válaszolt. – Tudod, hogy a megméretetések előtt nem szoktam sokat enni! Erre te a világ legfinomabb reggelijét készíted!

-          Azt hittem, hogy örülni fogsz neki.

-          Még jó, hogy örülök! Te vagy a világ legjobb anyukája. És én úgy szeretlek!- öleltem meg.

-          Na, de aztán siess, mert a palacsinta kifog hűlni.

Jókedvűen leültem az asztalhoz, s elfogyasztottam a reggelimet.

Kilenc óra körül anya szólt, hogy a szomszédba lévő öreg bácsinak is vigyek egy tányérnyit. Neki is a palacsinta volt a kedvence. Kiskoromba, mikor anya dolgozott és a bácsinak nem voltak bajai a lábával, mindig palacsintát sütött nekem. És mire anya haza ért a munkából már alig maradt neki a finom édességből.

Kopogtam Béla bácsi ajtaján. Az idős ember meglepődve nézett rám, mikor kinyitotta az ajtót.

-          Viktória! Te még itthon vagy?- kérdezte a hatvanas éveit taposó, kedves lélek.

-          Igen! Tudja nemsoká indulunk! Csak hoztam át a bácsinak egy kis palacsintát! – s átnyújtottam neki a palacsintától púposodó tányért.

-          Jaj, köszönöm, Kedvesem!

-          Fogyassza egészséggel! Na nekem mennem kell, mert úgy látom, hogy lassan indulunk!

-          Viktória!- hátra fordultam – Kéz és lábtörést!

-          Köszönöm! És további szép napot!- megfordultam, most már a házunk irányába és lefutottam az apró lépcsőn.

A szobámba futottam, felvettem a kabátom és a hátamra akasztottam a felszerelésemet.

Anya az ajtóba várt.

-          Kész vagy?- kérdezte.

-          Igen, indulhatunk.

   Beültem a kocsiba, a cuccomat hátra raktam és kezdetét vette a verseny előtti csend.

A Syma Csarnokba nem volt nehéz eljutni. A közlekedés elfogadható volt.

A parkoló keresése ennél már bonyolultabb dolognak bizonyult.

Mire egy megfelelő helyet kiválasztottunk, a csarnok előtt minden tele volt várakozó fiatalokkal.

Beléptünk az épületbe, ahol a regisztrációra került sor. A kezembe nyomtak egy papírt, amin a 12-es szám állt. A hátuljáról a papírt le kellett húzni, amit később a ruhánkra kell ragasztani.

Úgy éreztem, hogy szerencsés vagyok, hogy a 12-es számot húztam, miszerint nem kell majd olyan sokat várni.

Az országból 2500 ifjú táncos jött ide csak azért, hogy bejusson a Chicago egyik legjobb iskolájába. 10 szerencsés tanonc lesz a kiválasztott, akik holnap indulnak a fél ötös járattal Chicago-ba.

Mikor a regisztráció a végéhez ért, a csarnok másik felébe vezettek. Ez volt az előkészülő. Itt mindenki kedvére nyújthatott, ehetett, ihatott, öltözhetett .

Ledobtam egy padra a cuccomat és kezdtem átöltözni. Mikor már a tüll szoknya is rám került, anya összefogta a hajamat és kontyba rendezte. Ez már olyan megszokás volt.

A válogatás megkezdődött.

A táncosok sorba mentek be, s sorba jöttek vissza síró szemekkel.

A tánc elvégzése után már egyből megmondják, hogy felvesznek e vagy sem.

Előttem eddig hét gyerek ment be, ebből egy nem úgy jött ki, hogy sírt.

Egy lány  a sarokból szúrós szemekkel nézett engem. Ha a szemével ölni tudott volna, én már nem lennék itt. Minőségi cuccai voltak, hosszú szőke haja. A pólóján 15-ös szám díszelgett.

Nem hagytam, hogy összezavarjon. Egyenesen előre néztem. A színpadról lejött a 10-es versenyző is.

Nem soká én jövök! Nagy levegő! – biztattam magam.

Anya leült a padra és várt.

Nemsoká kiáltottak, hogy jöhet a 12-es.

Kiléptem a színpadra, ami kb. akkora volt, mint a suliba lévő tornaterem.

Elindították a zenét, s innentől csak a zenével foglalkoztam.

A zene befejezte dallamos ringatását, megálltam a színpad közepén.

 A három tagú zsűri megbeszélték a látottakat, volt idő megnézni őket alaposan.

Az egyetlen férfi tag a zsűriben bizonyos Tamás nevet viselte. 45 éves lehetett, ha meg kellett volna a korát tippelni. Jobbján egy idős, ősz hajú nő ült. Szigorú arca miatt, úgy gondoltam, hogy őt a nehezebb meggyőzni. A férfi balján egy harmincas éveiben járó, vékony nő ült. Szemén szemüveg, mellyel mutogatni szokott. Ez jelezte, hogy fontos ember.

A döntés megszületett.

Kovács Viktória!- mondta a férfi. – Gratulálunk ön bejutott a Chicago-i balett iskolába.

További sok szerencsét!- Alig hittem el amit mond! Bejutottam!

-Köszönöm!– mondtam fülig érő szájjal. Kirohantam a színpadról, ahol anya már várt.

-Na? – kérdezte.

-Felvettek! –mondtam.  Ám a sarokba lévő személy szerintem a világ másik végére küldött volna. Na majd meglátjuk, hogy ő bejut-e. Soha nem voltam harcos természetű ember, de ez a lány nagyon idegesített.

A padon ültem és pihentem. Anya addig elment telefonálni az egyik étteremnek, hogy egy asztalt terítsenek Kovács névre. Mondtam neki, hogy semmi szükség rá, de ő hajthatatlan volt. A lány a sarokból, akinek a neve kiderült Izabell volt, következett.

A táskámba elkezdtem bepakolni, mikor kijön sikítozva, miszerint felvették.

Eközben anya már visszaért, és elindultunk az étterembe…

Este már minden bőrönd a konyhába foglalta a helyet, tele meleg holmikkal.

Mindketten tervekkel teli vártuk a holnapot.

Felszálltunk a fél ötös járatra, útban Chicago felé.

A hosszas utazás véget ért. A repülő leszállt az O’Hare nemzetközi repülőtéren. Taxit fogtunk és elindultunk a szállába. Ugyan nem sokat leszünk itt ugyanis én holnap reggeltől elfoglalom a kollégium egyik szobáját. Anya visszamegy Budapestre elrendezni az iskolai dolgaimat, majd a kettő hét múlva megrendezett bemutatóra visszajön.

Szóval a mai nap csak a pihenésé. Úgy döntöttünk, hogy ma várost nézünk, ha már ez lesz az ideiglenes otthonunk.

Chicago Cultural Center nevű könyvtárat néztük meg elsőnek.

A nap végére a fáradságunk már azt a szintet is elérte, hogy beszélni is alig tudtunk.

Pedig másnap szükség van energiára.

  Az ébresztőóra csörgött.

Hét óra van.

Felöltöztem, megcsináltam a hajam, fogtam egy taxit és rohantam az iskolába.

Rajtam kívül három lány készülődött a tükörszobába. Épp a cipőmmel bajlódtam, mikor Izabell is megérkezett. Egyikőnk sem örült, hogy látja a másikat, de nincs mit tenni. Egy csapatba vagyunk, szóval össze kell dolgozni.

-Jó reggelt Táncosok! A nevem Lisa! És én leszek ennek a csapatnak a tanára. Kezdjük is egy kis bemutatkozással!

Mint kiderült és, Isabell,  Anna, Dóra, Bea voltunk egy osztályba.

-          Gyerünk, Emberek! Munkára!-mondta.

 

Kettő héten keresztül vért izzadtunk, hogy a bemutatónk tökéletes legyen. A bemutató fontos dolog egy első osztályos balett táncos életében. Ezen a rendezvényen producere, milliomosok, szponzorok voltam jelen, akik mind jót tesznek egy táncos karrierjében.

Elérkezett a várva várt nap.

A bemutató.

Kora reggel érkezett meg anyu, de nem beszélhettünk sokat, mert sietnek kellett a főpróbára.

Lisa azt mondta, hogy mikor táncolunk felejtsük el, hogy kik az ellenségeink, barátaink, mert mind ugyanazok vagyunk: emberek. S az embereknek el kell fogadniuk magukat, ahhoz, hogy másokat is elfogadhassanak.

A bemutató elkezdődött.

Minden táncos gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákban pompázott, de mégis a mi  ruhánk volt a legszebb. Gyönyörű krémszínű tüll szoknyácska arany mintázattal.

A hajunkba egyforma virág mintás csat. Egyszerűen gyönyörű.

Mi következtünk.

A színpad körül telis tele fiatalabb nézőkkel.

Majd kezdetét vette a produkció.

Isabell megértette azt amit Lisa mondott: senki nem ellenség. És meg is látszott a hatás! A műsor végére mindenki tapsolt. És nem akárhogy! Állva a helyükön maradtak.

A reflektorfény csak ötünkre sütött.

S tudtam, hogy ennél nincs is jobb érzést.

Sosem hittem volna, hogy milliónyi álom közül, pont az enyém válik valóra…..

Kedves Naplóm!

Kedves Naplóm!

Vajon mért vagyunk a világon? Mi célunk az életben? Mi az a létfontosságú dolog, amit még a halálunk előtt meg kell tenni?

Ezen gondolkodtam, kijövet az iskolából. Nem törődvén a többi diák furcsa arckifejezésével, mikor rám néztek, siettem az erdő felé.

Megálltam a rengeteg előtt, s visszapillantottam. Nekem is olyannak kéne lennem, mint a többieknek. De valahogy mégsem..

Nem akarok olyan lenni, mint ők. Jó egyéniségnek lenni.

Erőt vettem magamon és besiettem a facsoport közé.

A hideg szél tépte a vörös hajam, a szúrós ágak karcolták a kezem.

Nem törődtem velük. Mentem tovább. Valami vonzott be azt erdőbe. Pontosan nem tudom, hogy mi volt az, de nagyon nagy késztetést éreztem, hogy bemenjek. A lábam alatt susogó avarrengetegben megbotlottam. Összeestem.

Nehézkesen felálltam és felnéztem az égre. Morcos felhők gyűltek, mintha tudatni akarnák: valami rossz lesz! Túl sok mindenem mentem át az elmúlt hónapokban, hogy most a születésnapomon tántorodjak meg. Nem! Ez más!

Érzem. Ez csak jó lehet! Erősnek kell lennem!

Az erő, mely csábít tovább, egyre erősödik. Még jobban rohanok, mint valaha.

Egy tisztásra érek. Az erő megszűnik. Tudtam haza értem. Felfigyelek egy fehér testre a mező közepén. Odamegyek. Ekkor veszek észre, hogy az egy farkas. Nem félek. Tudom, nem fog bántani.

Leülök a csukott szemű állat elé. Lassú mozdulattal kinyitja az aranybarna pilláit. Nézése segélykérő volt. Melső lábából egy nyíl áll ki, félig törötten.

Fejét beleteszem az ölembe, s nekikezdek a fájdalmat okozó tárgy eltávolításának.

Mikor sikeresen megtörtént a beavatkozás, az én  fehér farkasom hálás pillantásából kaptam egy kis ízelítőt.

S egyszer csak sötét lett.

Másnap reggel a nap kellemes simogatására ébredtem.

Hogy kerültem haza? Mért nem vagyok az erdőben?

Gyorsan elvégeztem a reggeli teendőimet és lesiettem a lépcsőn.

- Szia, kicsim!

- Szia, Anya! Nem tudod, hogy, hol voltam?

- Te miről beszélsz? Iskolába voltál, utána meg itthon. - mondta és gyanakvó arcal méregetett.

- De, hogy kerültem haza?

- Haza jöttél az autóddal és mikor én megjöttem, te már aludtál.

Úgy gondoltam, hogy nem firtatom tovább a témát és elindultam egy alma társaságában az iskolába.

Gondosan beparkoltam. Volt még egy kis időm, úgyhogy átgondoltam mindent alaposan. Elmentem az erdőbe és találkoztam egy farkassal, aki fájdalomtól szenvedett. Megmentettem. Majd rejtélyes módom másnap a saját ágyamba ébredtem, nem emlékszem ezen kívül semmire.

Oké! Sürgősen el kell ezt felejteni. Ez egy baromság. Nem történt meg.

Besétáltam a hatalmas épület történelem termébe. Nem sokkal azután elkezdődött az óra.

Mégsem sikerült elfelejteni a farkast. Hiszen ki tudna tudomást sem venni egy gyönyörű fehér bundájú, aranybarna szemű állatról?

S ekkor megint éreztem az erőt. Furcsamód nem azt éreztem, hogy én közeledek hozzá, hanem, hogy ő hozzám.

Kinyílt a terem ajtaja. Belépett az igazgató, majd a tanárnővel folytatott intenzív párbeszéded és mikor ezzel is megvolt hozzánk fordult.

-         Diákok! Szeretném nektek bemutatni az új osztálytársatokat, James Roberts-et. Most költözött ide Európából!- mondta és az ajtó felé mutatott. Belépett egy szőke srác aranybarna szemmel. Egyből felismertem. Úgy látszik ő is engem, mert a szemét belefúrta az enyémbe.

 Leült a hátam mögötti padba és az erő abbamaradt. Visszafojtott lélegzettel vártam a csengő szót.

Kicsengettek. De James kirohant a teremből. Az órák alatt nem láttam.

A parkolóban pillantottam meg. Engem nézett. Szemében félelem látszódott.

Nem tudtam, hogy mitől fél, talán attól, hogy elmondom valakinek a találkozásunkat.

Hiú gondolat.

Az erdőre mutatott és elindult. Mentem a szőke hajú srác után.

Megint a tisztáson voltam.

-         Mit akarsz?- kérdezte.

-         Neked is szia!

-         Szia! Szóval? Mit akarsz?

-         Tudom, hogy te voltál tegnap. - mondtam

-         Pontosan hol is?- tettette azt, hogy nem tud semmiről.

-         Itt a tisztáson. Te voltál a farkas. Az a sebesült akinek nyíl volt a lábában.

-         És?- kérdez már megint.

-         Ennyi? Ennyit tudsz mondani?

-         Igazad van! Sajnálom! Igen én voltam és megköszönném, ha senki nem tudna róla. Sem barát, sem családtag.

-         Emiatt nem kell aggódnod, az egyetlen akinek elmondhatnám itt áll előttem.- válaszomra kuncogott.

-         Megszeretném köszönni neked, hogy kihúztad azt a nyilat a melső lábamból.

-         Nagyon fájt?

-         Igen, de most már jobb!- levette a kabátját és felhúzta a pólója ujját. Kidolgozott izmait egy vörös seb fedte. Közelebb léptem, épp annyira, hogy lássam lehetett volna rosszabb is.

bátorságom és a néhai méltóságom összeszedvén hozzányúltam a karjához.

James felszisszent. Elkaptam a kezem.

-         Ne haragudj! Nem akartam!- szabadkoztam.

-         Nincs harag!

-         Te vittél tegnap este haza?- kibújt belőlem a kérdés.

-         Igen! Elaludtál és miután átváltoztam, a kocsid még az iskola parkolójába volt, benne a jogsiddal, amiről egy csekély pillanat alatt le tudtam olvasni a lakcímedet.

-         Ez nekem túl sok! Te nem lehetsz farkas! Az teljes képtelenség!- mondtam és a sírás kerülgetett.

-         Akkor csak figyelj!- mondta és elkezdett össze fele menni, mígnem farkas nem lett belőle.

-         Uramisten!- mondtam, mikor megpillantottam az én farkasom. Közelebb mentem hozzá, s ő is hozzám.

Megérintettem selymes bundáját.

A szívem mélyén éreztem, hogy több lesz ez mint barátság. És ha az én farkasom a közelben van, akkor minden a legnagyobb rendben van!

Sziasztok!

Köszöntelek titeket az új blogomon!

A történet amit írni fogok egy alkonyat szerű történet lesz!

Egy lányról fog szólni, aki Olymp-ba fog költözni a nagymamájával, de amint megismerkedik az "emberekkel" teljesen megváltozik az élete!

Jó szórakozást!

Puszi