Kedves Naplóm!

Kedves Naplóm!

Vajon mért vagyunk a világon? Mi célunk az életben? Mi az a létfontosságú dolog, amit még a halálunk előtt meg kell tenni?

Ezen gondolkodtam, kijövet az iskolából. Nem törődvén a többi diák furcsa arckifejezésével, mikor rám néztek, siettem az erdő felé.

Megálltam a rengeteg előtt, s visszapillantottam. Nekem is olyannak kéne lennem, mint a többieknek. De valahogy mégsem..

Nem akarok olyan lenni, mint ők. Jó egyéniségnek lenni.

Erőt vettem magamon és besiettem a facsoport közé.

A hideg szél tépte a vörös hajam, a szúrós ágak karcolták a kezem.

Nem törődtem velük. Mentem tovább. Valami vonzott be azt erdőbe. Pontosan nem tudom, hogy mi volt az, de nagyon nagy késztetést éreztem, hogy bemenjek. A lábam alatt susogó avarrengetegben megbotlottam. Összeestem.

Nehézkesen felálltam és felnéztem az égre. Morcos felhők gyűltek, mintha tudatni akarnák: valami rossz lesz! Túl sok mindenem mentem át az elmúlt hónapokban, hogy most a születésnapomon tántorodjak meg. Nem! Ez más!

Érzem. Ez csak jó lehet! Erősnek kell lennem!

Az erő, mely csábít tovább, egyre erősödik. Még jobban rohanok, mint valaha.

Egy tisztásra érek. Az erő megszűnik. Tudtam haza értem. Felfigyelek egy fehér testre a mező közepén. Odamegyek. Ekkor veszek észre, hogy az egy farkas. Nem félek. Tudom, nem fog bántani.

Leülök a csukott szemű állat elé. Lassú mozdulattal kinyitja az aranybarna pilláit. Nézése segélykérő volt. Melső lábából egy nyíl áll ki, félig törötten.

Fejét beleteszem az ölembe, s nekikezdek a fájdalmat okozó tárgy eltávolításának.

Mikor sikeresen megtörtént a beavatkozás, az én  fehér farkasom hálás pillantásából kaptam egy kis ízelítőt.

S egyszer csak sötét lett.

Másnap reggel a nap kellemes simogatására ébredtem.

Hogy kerültem haza? Mért nem vagyok az erdőben?

Gyorsan elvégeztem a reggeli teendőimet és lesiettem a lépcsőn.

- Szia, kicsim!

- Szia, Anya! Nem tudod, hogy, hol voltam?

- Te miről beszélsz? Iskolába voltál, utána meg itthon. - mondta és gyanakvó arcal méregetett.

- De, hogy kerültem haza?

- Haza jöttél az autóddal és mikor én megjöttem, te már aludtál.

Úgy gondoltam, hogy nem firtatom tovább a témát és elindultam egy alma társaságában az iskolába.

Gondosan beparkoltam. Volt még egy kis időm, úgyhogy átgondoltam mindent alaposan. Elmentem az erdőbe és találkoztam egy farkassal, aki fájdalomtól szenvedett. Megmentettem. Majd rejtélyes módom másnap a saját ágyamba ébredtem, nem emlékszem ezen kívül semmire.

Oké! Sürgősen el kell ezt felejteni. Ez egy baromság. Nem történt meg.

Besétáltam a hatalmas épület történelem termébe. Nem sokkal azután elkezdődött az óra.

Mégsem sikerült elfelejteni a farkast. Hiszen ki tudna tudomást sem venni egy gyönyörű fehér bundájú, aranybarna szemű állatról?

S ekkor megint éreztem az erőt. Furcsamód nem azt éreztem, hogy én közeledek hozzá, hanem, hogy ő hozzám.

Kinyílt a terem ajtaja. Belépett az igazgató, majd a tanárnővel folytatott intenzív párbeszéded és mikor ezzel is megvolt hozzánk fordult.

-         Diákok! Szeretném nektek bemutatni az új osztálytársatokat, James Roberts-et. Most költözött ide Európából!- mondta és az ajtó felé mutatott. Belépett egy szőke srác aranybarna szemmel. Egyből felismertem. Úgy látszik ő is engem, mert a szemét belefúrta az enyémbe.

 Leült a hátam mögötti padba és az erő abbamaradt. Visszafojtott lélegzettel vártam a csengő szót.

Kicsengettek. De James kirohant a teremből. Az órák alatt nem láttam.

A parkolóban pillantottam meg. Engem nézett. Szemében félelem látszódott.

Nem tudtam, hogy mitől fél, talán attól, hogy elmondom valakinek a találkozásunkat.

Hiú gondolat.

Az erdőre mutatott és elindult. Mentem a szőke hajú srác után.

Megint a tisztáson voltam.

-         Mit akarsz?- kérdezte.

-         Neked is szia!

-         Szia! Szóval? Mit akarsz?

-         Tudom, hogy te voltál tegnap. - mondtam

-         Pontosan hol is?- tettette azt, hogy nem tud semmiről.

-         Itt a tisztáson. Te voltál a farkas. Az a sebesült akinek nyíl volt a lábában.

-         És?- kérdez már megint.

-         Ennyi? Ennyit tudsz mondani?

-         Igazad van! Sajnálom! Igen én voltam és megköszönném, ha senki nem tudna róla. Sem barát, sem családtag.

-         Emiatt nem kell aggódnod, az egyetlen akinek elmondhatnám itt áll előttem.- válaszomra kuncogott.

-         Megszeretném köszönni neked, hogy kihúztad azt a nyilat a melső lábamból.

-         Nagyon fájt?

-         Igen, de most már jobb!- levette a kabátját és felhúzta a pólója ujját. Kidolgozott izmait egy vörös seb fedte. Közelebb léptem, épp annyira, hogy lássam lehetett volna rosszabb is.

bátorságom és a néhai méltóságom összeszedvén hozzányúltam a karjához.

James felszisszent. Elkaptam a kezem.

-         Ne haragudj! Nem akartam!- szabadkoztam.

-         Nincs harag!

-         Te vittél tegnap este haza?- kibújt belőlem a kérdés.

-         Igen! Elaludtál és miután átváltoztam, a kocsid még az iskola parkolójába volt, benne a jogsiddal, amiről egy csekély pillanat alatt le tudtam olvasni a lakcímedet.

-         Ez nekem túl sok! Te nem lehetsz farkas! Az teljes képtelenség!- mondtam és a sírás kerülgetett.

-         Akkor csak figyelj!- mondta és elkezdett össze fele menni, mígnem farkas nem lett belőle.

-         Uramisten!- mondtam, mikor megpillantottam az én farkasom. Közelebb mentem hozzá, s ő is hozzám.

Megérintettem selymes bundáját.

A szívem mélyén éreztem, hogy több lesz ez mint barátság. És ha az én farkasom a közelben van, akkor minden a legnagyobb rendben van!