Én és az álmom

Én és az álmom

Október volt. A nap sugarai ép, hogy csak megmutatják nekünk sugaraikat.

A levegő napról napra egyre hűl. Jelzi, jön a fehér, hideg tél. A madarak melegebb éghajlatra költöznek, majd ha jő a napsütésben gazdag tavasz, megmutatják színes szárnyaikat.

De a zord hideg engem az álmom megvalósításában nem zavar meg. Táncos leszek. A világ legjobb balett táncosa. Ez az álom oly közel, de mégis messze.

A nevem Viktória. Tizenhat éves vagyok és Budapest nagy városában élek anyukámmal, a Duna partján, egy takaros házban.

Az a sok éves lelkileg és testileg megterhelő munka most a hasznomra válik.

Így hát reggel nyolckor, mint a villám ugortam ki az ágyból. Ugyan a verseny csak tizenegykor kezdődik a Syma Csarnokban, de ha akartam volna se tudtam volna tovább aludni. Nem izgultam. Úgy álltam a dologhoz, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy az meg van írva. A reggeli teendőket elvégezvén úgy döntöttem, hogy a versenyig nem kötöm össze a hátközepemig érő gesztenyebarna hajamat. A szobámat rendbe raktam, majd jó illatot érezve leszaladtam a konyhába. Anya jókedvűen palacsintát sütött.

-          Jó reggelt Napsugár-! köszöntött, s egy nagy puszit nyomott az arcomra.

-          Szia, Anyu! Mondd csak! Meg akarsz ölni?- a kérdésemre felhúzott szemöldökkel válaszolt. – Tudod, hogy a megméretetések előtt nem szoktam sokat enni! Erre te a világ legfinomabb reggelijét készíted!

-          Azt hittem, hogy örülni fogsz neki.

-          Még jó, hogy örülök! Te vagy a világ legjobb anyukája. És én úgy szeretlek!- öleltem meg.

-          Na, de aztán siess, mert a palacsinta kifog hűlni.

Jókedvűen leültem az asztalhoz, s elfogyasztottam a reggelimet.

Kilenc óra körül anya szólt, hogy a szomszédba lévő öreg bácsinak is vigyek egy tányérnyit. Neki is a palacsinta volt a kedvence. Kiskoromba, mikor anya dolgozott és a bácsinak nem voltak bajai a lábával, mindig palacsintát sütött nekem. És mire anya haza ért a munkából már alig maradt neki a finom édességből.

Kopogtam Béla bácsi ajtaján. Az idős ember meglepődve nézett rám, mikor kinyitotta az ajtót.

-          Viktória! Te még itthon vagy?- kérdezte a hatvanas éveit taposó, kedves lélek.

-          Igen! Tudja nemsoká indulunk! Csak hoztam át a bácsinak egy kis palacsintát! – s átnyújtottam neki a palacsintától púposodó tányért.

-          Jaj, köszönöm, Kedvesem!

-          Fogyassza egészséggel! Na nekem mennem kell, mert úgy látom, hogy lassan indulunk!

-          Viktória!- hátra fordultam – Kéz és lábtörést!

-          Köszönöm! És további szép napot!- megfordultam, most már a házunk irányába és lefutottam az apró lépcsőn.

A szobámba futottam, felvettem a kabátom és a hátamra akasztottam a felszerelésemet.

Anya az ajtóba várt.

-          Kész vagy?- kérdezte.

-          Igen, indulhatunk.

   Beültem a kocsiba, a cuccomat hátra raktam és kezdetét vette a verseny előtti csend.

A Syma Csarnokba nem volt nehéz eljutni. A közlekedés elfogadható volt.

A parkoló keresése ennél már bonyolultabb dolognak bizonyult.

Mire egy megfelelő helyet kiválasztottunk, a csarnok előtt minden tele volt várakozó fiatalokkal.

Beléptünk az épületbe, ahol a regisztrációra került sor. A kezembe nyomtak egy papírt, amin a 12-es szám állt. A hátuljáról a papírt le kellett húzni, amit később a ruhánkra kell ragasztani.

Úgy éreztem, hogy szerencsés vagyok, hogy a 12-es számot húztam, miszerint nem kell majd olyan sokat várni.

Az országból 2500 ifjú táncos jött ide csak azért, hogy bejusson a Chicago egyik legjobb iskolájába. 10 szerencsés tanonc lesz a kiválasztott, akik holnap indulnak a fél ötös járattal Chicago-ba.

Mikor a regisztráció a végéhez ért, a csarnok másik felébe vezettek. Ez volt az előkészülő. Itt mindenki kedvére nyújthatott, ehetett, ihatott, öltözhetett .

Ledobtam egy padra a cuccomat és kezdtem átöltözni. Mikor már a tüll szoknya is rám került, anya összefogta a hajamat és kontyba rendezte. Ez már olyan megszokás volt.

A válogatás megkezdődött.

A táncosok sorba mentek be, s sorba jöttek vissza síró szemekkel.

A tánc elvégzése után már egyből megmondják, hogy felvesznek e vagy sem.

Előttem eddig hét gyerek ment be, ebből egy nem úgy jött ki, hogy sírt.

Egy lány  a sarokból szúrós szemekkel nézett engem. Ha a szemével ölni tudott volna, én már nem lennék itt. Minőségi cuccai voltak, hosszú szőke haja. A pólóján 15-ös szám díszelgett.

Nem hagytam, hogy összezavarjon. Egyenesen előre néztem. A színpadról lejött a 10-es versenyző is.

Nem soká én jövök! Nagy levegő! – biztattam magam.

Anya leült a padra és várt.

Nemsoká kiáltottak, hogy jöhet a 12-es.

Kiléptem a színpadra, ami kb. akkora volt, mint a suliba lévő tornaterem.

Elindították a zenét, s innentől csak a zenével foglalkoztam.

A zene befejezte dallamos ringatását, megálltam a színpad közepén.

 A három tagú zsűri megbeszélték a látottakat, volt idő megnézni őket alaposan.

Az egyetlen férfi tag a zsűriben bizonyos Tamás nevet viselte. 45 éves lehetett, ha meg kellett volna a korát tippelni. Jobbján egy idős, ősz hajú nő ült. Szigorú arca miatt, úgy gondoltam, hogy őt a nehezebb meggyőzni. A férfi balján egy harmincas éveiben járó, vékony nő ült. Szemén szemüveg, mellyel mutogatni szokott. Ez jelezte, hogy fontos ember.

A döntés megszületett.

Kovács Viktória!- mondta a férfi. – Gratulálunk ön bejutott a Chicago-i balett iskolába.

További sok szerencsét!- Alig hittem el amit mond! Bejutottam!

-Köszönöm!– mondtam fülig érő szájjal. Kirohantam a színpadról, ahol anya már várt.

-Na? – kérdezte.

-Felvettek! –mondtam.  Ám a sarokba lévő személy szerintem a világ másik végére küldött volna. Na majd meglátjuk, hogy ő bejut-e. Soha nem voltam harcos természetű ember, de ez a lány nagyon idegesített.

A padon ültem és pihentem. Anya addig elment telefonálni az egyik étteremnek, hogy egy asztalt terítsenek Kovács névre. Mondtam neki, hogy semmi szükség rá, de ő hajthatatlan volt. A lány a sarokból, akinek a neve kiderült Izabell volt, következett.

A táskámba elkezdtem bepakolni, mikor kijön sikítozva, miszerint felvették.

Eközben anya már visszaért, és elindultunk az étterembe…

Este már minden bőrönd a konyhába foglalta a helyet, tele meleg holmikkal.

Mindketten tervekkel teli vártuk a holnapot.

Felszálltunk a fél ötös járatra, útban Chicago felé.

A hosszas utazás véget ért. A repülő leszállt az O’Hare nemzetközi repülőtéren. Taxit fogtunk és elindultunk a szállába. Ugyan nem sokat leszünk itt ugyanis én holnap reggeltől elfoglalom a kollégium egyik szobáját. Anya visszamegy Budapestre elrendezni az iskolai dolgaimat, majd a kettő hét múlva megrendezett bemutatóra visszajön.

Szóval a mai nap csak a pihenésé. Úgy döntöttünk, hogy ma várost nézünk, ha már ez lesz az ideiglenes otthonunk.

Chicago Cultural Center nevű könyvtárat néztük meg elsőnek.

A nap végére a fáradságunk már azt a szintet is elérte, hogy beszélni is alig tudtunk.

Pedig másnap szükség van energiára.

  Az ébresztőóra csörgött.

Hét óra van.

Felöltöztem, megcsináltam a hajam, fogtam egy taxit és rohantam az iskolába.

Rajtam kívül három lány készülődött a tükörszobába. Épp a cipőmmel bajlódtam, mikor Izabell is megérkezett. Egyikőnk sem örült, hogy látja a másikat, de nincs mit tenni. Egy csapatba vagyunk, szóval össze kell dolgozni.

-Jó reggelt Táncosok! A nevem Lisa! És én leszek ennek a csapatnak a tanára. Kezdjük is egy kis bemutatkozással!

Mint kiderült és, Isabell,  Anna, Dóra, Bea voltunk egy osztályba.

-          Gyerünk, Emberek! Munkára!-mondta.

 

Kettő héten keresztül vért izzadtunk, hogy a bemutatónk tökéletes legyen. A bemutató fontos dolog egy első osztályos balett táncos életében. Ezen a rendezvényen producere, milliomosok, szponzorok voltam jelen, akik mind jót tesznek egy táncos karrierjében.

Elérkezett a várva várt nap.

A bemutató.

Kora reggel érkezett meg anyu, de nem beszélhettünk sokat, mert sietnek kellett a főpróbára.

Lisa azt mondta, hogy mikor táncolunk felejtsük el, hogy kik az ellenségeink, barátaink, mert mind ugyanazok vagyunk: emberek. S az embereknek el kell fogadniuk magukat, ahhoz, hogy másokat is elfogadhassanak.

A bemutató elkezdődött.

Minden táncos gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákban pompázott, de mégis a mi  ruhánk volt a legszebb. Gyönyörű krémszínű tüll szoknyácska arany mintázattal.

A hajunkba egyforma virág mintás csat. Egyszerűen gyönyörű.

Mi következtünk.

A színpad körül telis tele fiatalabb nézőkkel.

Majd kezdetét vette a produkció.

Isabell megértette azt amit Lisa mondott: senki nem ellenség. És meg is látszott a hatás! A műsor végére mindenki tapsolt. És nem akárhogy! Állva a helyükön maradtak.

A reflektorfény csak ötünkre sütött.

S tudtam, hogy ennél nincs is jobb érzést.

Sosem hittem volna, hogy milliónyi álom közül, pont az enyém válik valóra…..