Part 8

Sziasztok! Itt a sokáig készült új rész!
Köszönöm a komikat és a pipákat! Ti vagytok a legjobbak!! Valamint köszönöm Virágnak a csomó komit, remélem velünk tartassz még! :*
A csoport facen: Katt ide!
Ezer csók :* Puszi: Dodó
Kellemes olvasást!

Mióta Nick elment folyton csak kattog az agyam. Mi az, hogy ő nem tudja megcsinálni? Biztos, hogy nem próbálta elégge, vagy csak hazudott. Felhúzott ezzel az egész estével. Egyáltalán honnan tudja, hogy gyógyszert vettem be? Kémked utánnam? Az egy dolog, hogy nem bír meglenni velem egy légkörben, de ha ennyire utál akkor ne foglalkozzon velem, felejtsen el. Van más is aki tud tanítani a családjából, meg a Nagyinak van egy unokatestvére, aki szintén boszorkánytanító, és monda, hogy bármikor mehetek hozzá. Ez nem is olyan rossz ötlet! Csak akkor itt kéne hagynom az egyetlen barátomat, és a esélyt, hogy hosszabb ideig maradhassak egy helyen. NEM! Akkor is kibírom! Ha Nick továbbra is ostobán viselkedik, megverem. Mondjuk ennek nagyon kicsi az esélye..
Mérgemet igyekeztem magamba elfolytani, még mielőtt kiszaladok a házból, megkeresen ezt az őrültet, és neki nem megyek; így hát átmentem a fürdőbe, majd levettem a ruháimat és beálltam a forró zuhany alá. Nem érdekelt, hogy éget a víz, csak szerettem volna a fejem kitisztítani. Ami persze képtelenség volt egy ilyen este után. Lassan megtörülköztem és átsétáltam a gardróbba pizsit felvenni, amit mellesleg egy póló és egy rövidnadrág alkotott. A lábam még mindig pokolian sajgott a magassarkútól, amit minden buckás vidéken viselnem kellett. Megfogadtam, hogy legközelebb magassarkút csak szükség esetén viselek. Felvettem egy vastag pulcsit, mert a forró vizes zuhany után is a fagyás kerülgetett, lementem a konyhába. A nagyi fogalmam sincs, hogy hol volt, így értelme nem volt lent ülni a sötétben, egyedül; fogtam egy Fantát, bezárkáltam és felmentem a kuckómba. Mivel holnap vasárnap lesz, tudtam, hogy a "Vámpír Házba" kell mennem, elkezdtem tanulni. Vajon hány 17 éves csaj kezd el tanulni késő este, szombaton? Nem is érdekelt, minden beadandót megcsináltam, megtanultam a szóbeliket hajnal háromra. Időközben a nagyi is hazaért, de nem akartam, hogy tudja, még fent vagyok, így igyekeztem csendben lenni. A "Maradjunk fel hajnalig" projektnek csak annyi volt a célja, hogy minél később keljen elaludnom, mert semmi kedvem nem volt álmodni. Rémeket álmodni...
Persze a tüntetésem nem tartott sokáig, ugyanis elaludtam, Az álom a szokásos volt: életem legrosszabb napjának újrajátszása. Király!
Reggel napsütésre ébredtem, ami elég érdekes volt, hisz itt nem igazán lehet látni ilyet.
Jó kedvemnek lőttek, mikor tudatosult bennem, hogy mennem kell a vámpírokhoz. Mivel a futóversenyt megnyertem, nem kellett lemondanom a kihívást, szóval valamennyire tudtam, hogy arra fogunk készülni, hisz szerdán lesz...
Ezért egy kissé lazább összeállítást vettem fel, és lementem a földszintre. Isteni illatok terjengtek, ami mögött természetesen az én egyetlen nagymamim állt.
- Szervusz, Kincsem! - köszöntött, miközben a milliónyi finomságot szedte ki egy tányérra.
- Szia! Jó soká jöttél haza az éjjel! - felültem a bárszékre és elkezdtem nézelődni ki az ablakon. A természet már felkészült az utolsó hideg időszakra, de a napfényt még mindig nagyon díjazták.
- Igen, este még benéztem a mi kis tanítóinkhoz, beszélgettünk egy keveset, majd hazajöttem - na ezen totál kiakadtam. Elképzeltem mi lehetett ott az este: mindenki mosolyog, Nick közben állandóan panaszkodik, hogy semmire nem vagyok képes, ha meg megtudok valamit csinálni, amit ő nem, akkor is panaszkodik. Szerintem ez egy panaszkodós este lehetett...
- Pontosan miről is beszélgettetek? - puhatolóztam.
- Legfőképpen rólad, a fejlődésedről. Mindenki nagyon meg van elégedte a munkáddal, főképp Nick. Ódákat zengett rólad! - mondta mosolyogva és láttam a büszkeséget az arcán. Várjunk csak egy kicsit! Nick? Rólam? Jókat mondott? Mi a fene folyik itt? Mért ordítozik velem állandóan, miközben a Nagyinak meg teszi magát? 
- Ohh..értem! Nos az jó! - mondtam és a villámra szúrtam egy bacon darabot.
A reggeli befejeztével felvettem a kabátomat és kisiettem az utcára. Csodálkoztam volna, ha nem jönnek értem, főleg miután újjabb vámpírt nyírtunk ki tegnap este. Megkönnyebbültem, mikor megláttam Iant. Lehet mondani, hogy igazán megnyugtató, szerethető személyiség.
- Szia, Boszi! - köszönt, majd megsem várva, hogy bekössem a biztonsági övet elindult. A csúcsminőségű autója csak úgy szelte az utat. Ezer köszönet neki, hogy úgy döntött nem szólal meg ez alatt az öt perces út közben. Hála a reggelinek elég jó formába éreztem magam, ahhoz képest, hogy nagyon keveset aludtam. A házuknál kiszálltunk és intett, hogy kövessem. Meglepetésemre nem metünk be a házba, hanem az erdőbe kezdtünk el barangolni. Vagyis a barangolás úgy zajlott, hogy Ian kecsesen átugrott, bújt minden ágon; én pedig harcolva a szúnyogokkal, - amik nem tudom, hogy mit keresnek késő télen az erdőben - minden faággal megközdve, kevést lemaradást követően megérkeztünk valahova. Ez a hely semmiben nem különbözött az erdő más részétől, hisz volt fa, néhány álat és rengeteg szúnyog. Ian csak megállt egyenesen, nem mozdult; míg a "kis" boszi, vagyis én állatokat(Lásd: szúnyog) öltem.
- Elmondanád, hogy mért van itt minden tele szúnyoggal? - csapkodtam tovább.
- Megkell tanulnod úgy is harcorni, hogy vannak zavaró tényezők - mondta teljesen higgadtam.
- Hát ez nagyszerű! Nem csak harcolni nem tudok ezektől, de látni sem, annyian vannak! - dühöngtem tovább.
- Valakinek nagyon rossz estéje lehetett! - mosolygott a szája sarkában.
- Máskor szólj a "Boszorkány Tanárnak", hogy legyen kedves nem ordibálni velem este negyed tizenegykor! - mondtam, miközben mutogattam a kezemmel a macskakörmöt. Ian csak halkan fekuncogott, majd megállt előttem.
- A múltkor már mutattam neked pár ütést, most pedig azt fogom megtanítai, hogy hogyan lehet ezeket egyesíteni, hogy összefüggően harcolj az ellenséggel! Okés? - kérdezte. Bólintottam, mire felvette a harci pózt és elindult egy lépést felém. Ösztöneimet használva léptem egyet hátra.
- Első szabály: ne menekülj! Valószínű. hogy a támadód gyorsabb, mint te ezért felesleges futnod, úgyis utólér! - Megint közelebb jött, de nem mozdultam.
Hirtelen felemelte a kezét, mire összeszorítottam a szemem, és vártam, hogy ütést mérhessen rám.
- Második szabály: ne lássa rajtad az ellenfél, hogy félsz, ezzel csak az egóját nőveled! - hallottam a hangját, mire kinyitottam a szemem. Kicsit távolabb állt tőlem, pedig megmertem volna esküdni, hogy előttem tartózkodik. Kezembe dobott egy karót, ami tudomásom szerint simán megöl egy egyedet, ő meg ideadja, hogy ezzel a kezemben marháskodjak?
- Harmadik szabály: bátran támadj, ne várd meg még ő kezdeményez! Így simán meg is lepheted, és nyerhetsz, ha az illető nem koncentrál eléggé - elindultam felé, kezemben a karó; de váratlanul eltűnt. Értetlenül forgolódtam. Ez rosszabb, mint Nick. Mindketten csak szórakoznak rajtam...
- Negyedik szabály: soha ne legyél felkészületlen, ha sebességről van szó. Ha az illető vámpír, kihasználja a lassűságodat! Koncentrálnod kell! - hallottam a hátam mögül, de mire odafordultam eltűnt. A szél, amit a gyorsaságával keltett a hátam mögé fújt, így fél másodperc alatt megfordultam, elkaptam a karját, egy fához szegeztem, amjd a kezembe lévő karót úgy forgattam, mintha belé akarnám szúrni. Arckifejezését látva nevetni kezdtem.
- Jó volt, kislány! Nem rossz! Gyerünk, mutasd meg mit tudsz! - elengedtem, majd elkezdtünk harcolni. Hol az egyikünk volt a földön, hol a másikunk. Nem kíméltük egymást. Nagyon felidegesített a "bújócskázós" játékával, ezért nem kíméltem; ő pedig a férfiúri becsületéből harcolt, nehogy legyőzze már egy kezdő boszorka! A harcnak az vetett véget, mikor elkaptam az egyik karját, a levegőben átfordítottam, és ő egy nagy puffanás következtében kiterült a földön. Pontosan nem tudtam, hogy mennyi ideje harcolhattunk már, de más az energiaforrásaim apadni kezdtek.
Mosolyogva álltam, majd mikor hátulról egy kéz a vállaimat magához húzva, erősen tartott minden mosoly eltünt az arcomról.
- És az ötödik szabály: Mindig figyelj a hátad mögé! - hallottam Nick hangját, hogy a fülembe súgta. Megforgattam a szemeimet, majd neki is elkaptam a karját, átröppentettem a fejem felett, nem messze Ian mellett ért földet. Lerogytam a földre, mikor láttam Annet közeledni.
- Juj, fiúk, ez volt aztán csak a show. Mit szólnátok ahhoz a névhez, hogy " Bridgit és a két félnótás"? Jaj, ne, van ennél jobb is: " Az ártatlan lány és a kettő idióta? - tette csípőre a kezét vigyorogva. Mondandóját csak nevetnem kellett.
- Az "ártatlan lány" most tört szét megannyi dolgot bennem! - szólt Nick, miközben igyekezett felállni.
- Jaj, ne aggódj, Szépfiú; meggyógyulsz fél perc alatt. Ian! Gyere, szükségem van rád! Ti maradjatok, gyakoroljatok! - mutatott ránk. Vágtam egy fintort, és mikor elment mellettem belecsaptam a kezébe, majd két szót suttogott nekem: Szép volt! Majd kuncogni kezdett és Iannel az oldalán elindultak vissza.
- Egy kérdésem azért lenne! Most ki tanít kit? - hallottuk Anne kuncogó hangját, még mielőtt teljesen eltüntek volna. Nick felállt a földről és leporolta magát. Arca nyúzottnak tűnt, mintha  világ összes gondja, baja az ő nyakába zúdult volna. Szeme már nem szürke volt, mint az első napon, hanem kék. Gyönyörű kék. A színváltozást betudtam a vámpír lét egyik velejárójának.
- Nagyon fájt? - néztem rá boci szemekkel. A megbánt arckifejezésem láttan beletúrt a hajába, mielőtt válaszolt volna.
- Kibírható volt! - mondta és közelebb jött. Több sem kellett nekem, megfogtam a kezét, és a legközelebbi fának hajítottam. Magam sem tudom, hogy hogyan volt ekkora erőm, de roppant büszke voltam magamra. Mosolyogva kerestem egy kidőlt fát, leültem rá, és vártam még feltápászkodik.
- Elmondanád, hogy ez mire volt jó? - nézett rám csúnyán. Álltam a tekintetét, és nyugodtan szépen, lassan válaszoltam, hadd hergelje még jobban magát.
- Áhh nagyon érdekes estém volt. Tudod sehogy sem jött álom a szememre, mert egy elmebeteg, lehet, hogy találkoztál már vele, nem tudom; ordibálni kezdett velem késő este.
- Tudod mit?! Harcoljunk egyet! Meglátjuk legyőzöd e az idegbeteget!- mosolygott idiótán.
- Én elmebeteget mondtam - javítottam ki, de csak intett, hogy mindegy. Sóhajtva felálltam, levettem a kabátom. Észrevettem, hogy a szúnyogok is eltűntek. Egyszerre indultunk meg egymásnak, majd igyekeztem eltalálni a karóval, ami addig nem öl meg senkit, még az illető szivébe nem ér. Sikertelenül, mert a karót kiverte a kezemből, miközben própált fogást találni rajtam, hogy minél hamarabb a földre küldhessen. Párszor kirúgtam alóla a talajt, de mit ér ez egy vámpírnak, aki simán landol, akár egy felhőkarcolóról is, anélkül, hogy bármi baja lenne...
Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat forgás közben, így a földre zuhantam. Nick azon másodpercen ott termett, és lefogta a két kezem és felém hajolt. Szinte alig volt öt centi az ajkaink között. Mindkettem zihálva vettül a levegőt, ő pedig vég mindig tartotta a kezeimet, nehogy mozdulni tudjak.
- Tudod egy elmebeteg, már rég a nyakadnak rontott volna, és addig szívta volna a véred, még csak van - mondta rettentő halkan, de tisztán hallottam, hisz szinte ugyanazt a levegőt szívtuk.
- Gyerünk, tedd meg! Mire vársz? - kérdeztem, mire választ nem is kaptam csak elindult az ütőerem felé...