Part 9

Sziasztok!
Hoztam egy új részt nektek, mert felbátorítottatok Facebookon, és mert alig bírtam magammal, hisz +2 feliratkozóm, 2 kommentem és nagyon sok oldalmegjelenítésem lett. Ezeket nagyon köszönöm nektek. Örülök, hogy olvastok, és itt vagytok velem!
Van egy jó hírem nektek: Nos a bevezető részek megvoltak, és most már rátérünk a küzdelmekre, szerelemre, és minden izgalmas dologra!
Kellemes olvasást! Pipálni, komizni, chatbe véleményt írni ér! Köszönöm!
Xoxo, Dodó



Nick ajkai az ütőeremmel szemeztek. Hallottam a rettentő dübögést a testemből, miközben vártam a halálra becsukott szemmel. Az utóbbi fél percben rettentő nagyot csalódtam benne. Mikor mondtam neki, hogy tegye meg, mire vár, az csak vicc volt, nem gondoltam, hogy komolyan gondolja és megteszi. A "gonosz vámpírokról" mondták, hogy emberből táplálkoznak, így reméltem, hogy csak szivatni akar és nem szívni. De késő bánat, hisz pár pillanat és belém mélyeszti a tűhegyes fogait, nekem meg valószínű, végem...
Ajkai a nyakamhoz értek, és a fogait és végighúzta a bőrömön. Mindketten, rettentő gyorsan vettük a levegőt; bár én személy szerint igyekeztem minél kevesebbszer lélegezni, és nem csak azért, hogy ne nézzen totál hülyének, és ne tudja meg, hogy valamilyen módon hatással van rám; hanem reménykedtem, hogy a kevesebb oxigén miatt hamarabb elájulok, mint kéne és nem kell végignéznem, hogy meghalok.
A várt harapás elmaradt, mert fogait visszahúzta, és helyette az ajkai értek hozzám. Testemben ezer szikra lobbant fel, amiknek eddig a létezésükről sem tudtam. Megpuszilta lassan a nyakam, de olyan türelemmel, hogy majdnem én kaptam agyvérzést. Szemkontaktust kerülve leszállt rólam, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni. A csodálkozástól bambán még el is fogadtam ezt cselekedetét, pedig normális körülmények között előbb lőttem volna fejbe magam. Miután felálltam, leporoltam magamról a koszt, Nick odadobta a karót, hátrébb ment és várta, hogy támadjak. Nem értettem semmit, mert nem is olyan rég még a földön feküdt rajtam, és a vérem készült venni; most meg azt akarja, hogy essek neki egy karóval újra? Végre valahára felemelte a fejét, én pedig megpillanthattam azokat a csodaszép kék szemeket. Életemben nem láttam még egy szemben ennyi gyötrődést. Hirtelen annyira sebezhetőnek tűnt, hogy szívem megfacsarodott érte.
Hátat fordított nekem és motyogott valamit, de sajnos nem hallottam. Elképzeltem milyen szánalmasan festhetek most itt előtte. Egy csaj, kezében karóval, falfehéren, reszketve...
Visszafordult, de már semmilyen nyomát nem láttam, hogy valaha is érzett volna bármit. Így megforgattam a karót a szivemben és elindultam felé. Nem várta meg még odaérek, hanem a vámpírsebességnek köszönhetően már a szemem előtt állt. Úgy látszott, hogy számára az elműlt öt perc kiesett volna, mert szinte megvetéssel az arcán kezdett el harcolni velem. Mivel a vámpírok - már ha lehet őket így nevezni - jobban szeretnek a földön megütközni egymással, mint a levegőben - mert a gravitáció rájuk is hatással van, szóval azért leesnek a levegőből ha kell - így nekem, mint egyszerű kis halandó (szerény véleményem szerint) lénynek is sokkal könnyebb itt az életemért küzdeni, minthogy fent, esetleg egy fához legyen szegezve a nyakam, várva, hogy mikor engedik el és esek le a mélybe.
Nos, szép az élet!
Erősen levegőhöz kapkodtunk, de még mindig volt erő bennem, és minddel azzal voltam, hogy nehogy övé legyen most a dicsőség. Hisz ha őt sikerül túlteljesítenem, akkor a "párbajon" sem lesz semmi baj. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy közben Nick egyik kezével felém lendült, és sikerült olyan pózba raknia a kezem, hogy az mozdulni sem tudott. Pár pillanatra megálltam, hátha abbahagyja, de nem tette.
- Elmondod mért szedsz altatót? - kérdezte, még én valami menekülési tervet készítettem; több-kevesebb sikerrel.
- Persze! Amint megindokolod, hogy a Nagyinak mért adod a jót rólam, mikor velem meg ordibálsz!? - nyögtem szinte a szavakat, mert a kezemnek nagyon nem volt ez a helyzet jó.
Halk nevetést hallottam a hátam mögül, így a lábammal Nick lába alá nyúltam, és kihúztam alóla. Aki erre persze nem számított, így a hátára esett, menekülőutat adva nekem. Sajnos vámpír, ergó gyors. Épp, hogy kiszabadultam a kezei közül már megint ott volt. A karóm meg Isten tudja hol volt, így azt sem tudtam használni - na, nem mintha akartam volna.
A "kis edzésünk" után egyből hazamentem, mert Sam este jön, csajos estét tartunk, mint a régi szép időkben. Tulajdonképpen nagyon hiányzott ez a lelkizős este, olyan rég tartottunk már. Minden olyan lesz, mint rég! Illetve, mégsem. Ez az egy év feje tetejére állította az életünket. Hogy mi is történt az egy év alatt? Lássuk csak! Egyik pillanatban békésen sétálgatok az erdőben a legjobb barátaimmal, a másikban pedig vámpírok rabolják el a barátnőmet. A szülők jelentették a rendőrségen, hogy elrabolták a lányukat, mi pedig folytonos kihallgatásnak voltunk az áldozatai. A nagy felfordulás után nem maradtunk sokáig a vidéken, majd Samék is elköltöztek. Azóta mindnekitől elszigetelődve, életem értelmét kerestem minden nap, hisz a legjobb barátnőim ki tudja, hogy hol voltak. Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnék egy évvel vissza az időbe. És nem akadna be a lábam sehova, vagy egyszerűen elértem volna, hogy ne menjünk az erdőbe. Tudtam, hogy annak a megkeseredett gazfickónak én kellettem, de mivel se engem, se a varázserőmet nem kaphatta meg, vitte az egyik legjobb barátnőmet. De ugyanakkor örülök, hogy egyenlőre nem lehetséges az időutazás, mert úgy vagyon a dolgokkal, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy az meg van írva. Nem attól félek, hogy mi lenne ha megint megtörténne velem, hisz minden este átélem, mióta csak itt vagyok, szóval nem ez az oka. Hanem az, hogy milyen változással lenne a jövőre. Julie szinte a testvérem volt, imádtam; hárman pedig maga voltunk "A csapat" , de mindez már nem számít. De megölöm azt a vámpírt, aki az életemet borzasztóvá tette; ha az lesz az utolsó Földön töltött napom is!
A szobámban pakkolásztam, rámoltam a cuccommal. Pár doboz még mindig van bent a gardróbba elrejtve, pedig ideje lett volna már berendezni vele a szobát. De ami késik, nem múlik, majd egy ébren töltött éjszakán megcsinálom.
Kint épp most ment le a nap, és a narancssárga - nem sűrűn látott - csíkot hagyott maga után. Soha nem láttam még itt, Olympban naplementét, aminek az oka a kevés napsütés; de így ezt látni elképesztően gyönyörű volt. Kinyitottam az erkélyre vezető ajtót és kisétáltam, hátha tovább gyönyörködhetek a látványban. Nem sokat maradtam kint, mert kezdett hűvösödni és Sam csengetett. Így villámgyorsan bezártam az erkély ajtót és lesiettem a földszinre, ahol már az én egy szem barátnőm várt.
- Szia! - nyitottam mi az ajtót.
- Szia - jött beljebb. Már ismerte a házat, mert a Nagyi elhívta a múltkorában és itt volt késő estig - Szóval kezdődhet a csajos este? - örömtelien felkiáltott.
- De még mennyire! - csaptam bele a kezébe, és elindultunk fel a szobámba, egy sütivel megpakkolt tálca társaságában. Sam kicsit furcsának tűnt, mintha valami baj lenne, bár igyekezett ezt elrejteni, de nagyon jól ismerem. Engem nem tud átvágni. Úgy gondoltam várok egy kicsit hátha. A szobámba felérve nem tudtuk eldönteni, hogy melyiket csináljuk elsőnek: együnk vagy filmet nézzünk. Ezért feltelepedtünk az ágyamra, és mindkettő tevékenységet egyszerre műveltük. Már csak egy igazán fontos kérdést kellett megválaszolnunk: Milyen filmet néztünk. Valahogy sehogy sem lehetett választani a Vaskos hazugságok és a Levelek Júliának című könyvek között. A sorsra bíztuk a mai tv programot és a jó öreg csukott szemmel választós módszert alkalmaztuk. Győztesen került ki a Vaskos hazugságok, aminek őrült tempóban estünk neki, hátha még lesz idő a másikra is. Brownie-val tömtük a szánkat, s közben ámulattal néztük, hogy Poppy Montgomery a szemünk láttára veszti el szinte a súlya felét. Kicsit sem volt érdekes a helyzet, hisz fogyásokról néztünk felvételt, mi meg ezerrel tömtük a fejünket. De hát mi már csak ilyenek vagyunk...
Másfél óra múlva kimeredt a nyakam, hányingerem lett a rendgeteg sütitől és málna öntettől; s legszívesebben elaludtam volna. De Sam totál bepörgött, hogy milyen király, hogy lefogytak a csajok, meg az a srác is cuki vol; szóval elhatározta, hogy kondiba fog járni, és hátha beleakad a nagy ő be. Nem mintha lett volna szüksége edzőteremre vagy bármi másra, hogy találjon magának valaki. Én is tök jól elvagyok egyedül. Persze  az embernek néha jó lenne egy társ, aki átöleli egy fázós éjszakán, vagy ápolja mikor beteg. De ami nem jön, azt nem eröltetem. A régi iskoláimban rég felhagytam a randizással, mert mért szédítsek egy fiút, ha én is meg ő maga is teljes mértékben tisztában van azzal, hogy el fogok költözni.
Visszatérva Samhez, már nem űnt, hogy nagyon nagy gondja lett volna, mert el ugyan nem mondta, és szomorúságott, bosszúságot csak akkor láttam az arcán, mikor elgondolkozott a pillanat hevében. Elkezdtük mézegetni a régi képeket a laptopomon, mikor az arca szokatlanul nagyon komor lett. Nem bírtam tobább, felálltam az ágyról, elsétáltam az erkély felé. A nap már régen máshol járt, itt pedig leereszkedett a sötét éjszaka. Az igazat megvallva imádtam az éjszakát. Főleg mikor tudok barangolni az erdőben, sötétedékor; nézni, hogy minden élőlény készülőlődik a pihenésre, a hűvösre. Mostanában nem igazán élvezhettem ki ezt a sötét erdőt, mert vámpírriadó van elrendelve, ami kis vonalakban annyit jelent, ha sötét lesz, nem tehetem ki a lábam a házből; és az egész family itt szaglászik, nehogy bármi bajom essen. Félreértés ne történjen, nem az a bajom, hogy meg akarnak védeni, csak az, hogy olyan felesleges dolgokat követnek el, hogy már idegesítő. Miért kell az egész családnak itt lennie? Nem lenne elég kettő személy? Nem értem én ezeket a dolgokat!
Nagyon furcsa Sam ma este, pedig úgy terveztem, hogy nagyon jó kis esténk lesz, filmeket nézünnk, eszünk, kitöltünk egy csomó " Neked ki az igazi" vagy "Mi illlik hozzád?" tesztet, aztán megint eszünk, popcornal dobáljuk a tévében épp lejátszásra kerülő mexikói sorozat szereplőit...
Ott álltam egyszerű farmernadrágban és pólóban, hányingerrel küszködve és nem értettem semmit. Ha nagyon komoly dologról lenne szó már mondta volna, nem? Vagy fél? Mitől?
Ez a halomnyi őrült gondolat a fejemben össze-vissza röpködött; így le kellett ülnöm a székre, míg rosszul nem leszek. A fejemet fogva ültem, mikor Sam megszólalt.
- Mi a baj Bri? - nézett rám azokkal a hatalmas szemeivel.
- Ezt én is kérdezhetném! - válaszomra csak összeráncolta a szemöldökét - Elmondod, hogy mi baj van, mi történt? - kérdeztem, miközben hátradőltem és a gerincem a kényelmes háttámlára helyeztem.
- Nem biztos, hogy örülni fogsz a dolognak! - figyelmeztetett.
- Csak mondd! - mondtam halkan, miközben a csukott szememet a lámpa fénye erőssen bántotta, így kinyitottam. Nagyot sóhajtott, majd nekikezdett.
- Emlékszel még az egy évvel ezelőttire? - Már, hogy ne emlékeznék? - Szóval Julie-nál volt ugye a naplója, amit nem is találtak meg. Ma a garázst takarítottam és előkerültek a régi holmiaim. Szóval kinyitottam a dobozt és elkezdtem átnézni, hogy mi mehet a szemétbe, meg ilyesmi. Ekkor megtaláltam a naplóját. Nem is értettem, hogy hogyan került ide, hisz ő elvitte magával a táskájába.
- Várj! - szóltam rá - Azt mondod, hogy ott volt a naplója a garázsotokban? - bólinott. A levegőt nehezen vettem és a gyomrom oly módon rándult össze, hogy félő volt, kijön a brownie.
- Aztán kinyitottam. És elkezdtem lapozgatni. Pont az utolsó oldalig. Találd ki meggig volt beleírva!
- Addig a napig, mikor az erdőben voltunk? - néztem rá kérdőn.
- Nem talált! Utánna még legalább 10 napig volt bejegyzés Julietól. Tehát... - nem tudta befejezni a mondatot, mert a szavába vágtam.
- Tehát nem ölték meg az nap!