Part 10

Sziasztok!
Itt az új rész! Várom a visszajelzéseket!
Ahogy a face csoportban is láthattátok jövőhét végéig be szeretném fejezni a blogot, és addig is felrakni az összes részt! Szeretnék minden nap egy vagy akár több részt is rakni, ám lehet, hogy kicsit csúszok majd...
Köszönöm a jeleket, hogy olvastok!
Puszi: Dodó

*Nick szemszöge*
Az erdő sötétségbe burkolózott, élvezte a nyugalmat. A szokásos fán ültem és néztem be Bridgit szobájába. Egyre jobban felkeltette a lány az érdeklődésemet, hisz a mai nap simán a földhöz vágott, pedig jóval erősebb vagyok, mint ő. Szinte biztos voltam benne, hogy ha a párbajra sor kerül, a vele szemben álló félnek másnapra fájdalmai lesznek. Legalább is ha ember lenne az illető...
Soha nem tudom, hogyan birok vele ordibálni nap, mint nap. Egyszerűen idegesít a tudat, hogy a szíve ugyanolyan tempóban dobog, mint általában. Rettentően borzalmas érzés. De be ne adja már nekem senki, hogy nem nézek ki olyan jól, hogy legalább egy kicsit is meg ne dobogtassam egy ilyen fantasztikus nő szívét. De úgy látszik, hogy ez a helyzet...
Bridgit és a barátnője, Sam valami olyan dologról beszéltem, amiről halvány lila gőzöm sem volt. Julie-ról volt szó, akiről eddig egy árva szót sem hallottam. Rendkívül érdekelt a téma, mert Bridgit olyan arcot vágott, mintha menten összeesne. Csak fogta a fejét és nézte a földet. Több sem kellett, közelebb mentem a házhoz, hogy onnan jobban figyelhessem az eseményeket.
Kétségbeesett volt az arcuk, de főképp Bri miatt aggódtam.
- Nem akarok erről többet beszélni! - mondta elkeseredetten, és besétált a fürdőszobába. Mivel nem tartom magam kukkolónak - csak egy kicsit - úgy gondoltam, hogy ideje hagyni a lányokat, hisz csajos buli van...
Beljebb mentem a sötétségbe és hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.
Zavart, hogy annyi mindent nem tudok Bri-ről - aki valószínű, hogy megnyúzna ha tudná, hogy így nevezem - pedig nagyon szeretnék. Szeretném tudni minden kis apró részletét a 17 évének, szeretném ha együtt mennénk el valahova, kíséret nélkül, mert félnek, hogy megöljük egymást, és nem utolsó sorban szeretnék mindent megtanítani neki, amit csak tudok. Hisz rettentő jó boszorkány lesz. Nem, tévedek. Már az. Már erősebb, mint kellene és mindent remekül teljesít.
Ez mind szép és jó, csak egy gond van: Ha erre a többi vámpír, már mint a "gonoszak", akkor rettentő nagy veszélybe lesz...

*Bridgit szemszöge*
A tegnap este további része egész jól alakult, karaokeztunk egy nagyot, és beismertük, hogy két év múltán sem javult semmit az ének hangunk. De hát ez van. Nincs mit tenni!
Reggel Sam későn ment el; de mivel a ma iskola szüneti nap van, nem volt gond...
Nekünk, azoknak akik a szombati rendezvényen táncolunk be kellett menni, így a "szabad napból" nem sok maradt. Nagyjából öt perc alatt felöltöztem és próbáltam elütni az időt valamivel. Így ennek megfelelően kapcsolgattam a tévét, hátha találni egy normális műsort; persze megint csalódnom kellett. Aztán próbáltam húzni a reggelizést, de éhes voltam: ez nem jött össze.
Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy három órán keresztül kell Nick gúnyolódásait hallgatnom. Ekkor a nagyit véltem felfedezni a lépcsőn. Tipikus "nagymama szerelés" volt rajta. Egy nadrág ( ebben az esetben egy bézs, lezser naci); és egy imádnivaló narancssárga felső. Minden nagyszülőnek van néhány olyan felsője, amit az unokák imádnak, mert az olyan nagyis.
Pont ilyen ez a ruha is. A lábán pedig egy olasz bőr papucs, amit anyuék küldtek még évekkel ezelőtt Olaszországból.
- Bridgit! De szép vagy ma! - mondta mosolyogva, és elkezdett a konyhába tenni-venni.
- Köszi. Igazából csak kikaptam a szekrényből... - húztam a számat. Na jó, ez nem volt pontosan igaz. Reggel félálomban próbáltam olyan összeállítást tervezni, amibe reményeim szerint Nick nem fog belekötni. Már az is őrület, hogy foglalkozom a szekálásaival. Nem is ismerek magamra. a lányra, akit soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak róla...
- Hát, jó választás volt, az biztos! - mosolygott - Mire hazajössz összeütök egy isteni új sütit. Benne vagy?
- Már, hogy ne lennék? - kérdeztem mosolyogva és felültem az egyik bárszékre, és elkezdtem figyelni az előkészületeket. Az indulásomig minimum fél óra volt hátra, tehát el kellett foglalnom magam valamivel.
- Képzeld, a cukrászda meghívót kapott New Yorkba, a hétvégén megrendezésre kerülő Országos Sütemény Verseny Hétvégére. Szóval arra lennék kíváncsi, hogy nem lenne-e gond..
- Nyugi, Nagyi! Menj csak! Légy fiatal! - mondtam boldogan.
- Akkor nem baj? Mert olyan sokat vagyok így is távol és tudom, hogy ez nem egy könnyű időszak.
- Hé, minden rendben. Menj csak, megérdemled. És ne csak anyuék mászkáljanak már össze-vissza! - mondtam, mire nevetni kezdett - Szóval mesélj el mindent erről az útról!
- Hát szerda reggel indulunk repülővel, és nagyjából kettő nap lesz az oda út. Pénteken megmutatják nekünk a sütödét, ahol a finomságokat kell elkészítenünk, aztán a nap további részében várost nézünk. Szombaton kezdődik az első forduló, vagyis az "aprósütemények" versenye. Mindenféle muffint meg kekszeket kell csinálnunk; vasárnap meg torták készülnek majd. Este pedig lesz az eredmény hirdetés. Olyan izgalmas! - mondta teljes izgatottsággal.
- Úgy örülök, hogy ennyire feldobott! - mondtam, majd egy almát kezdtem el rágcsálni.
- Hétfőn délelőtt indulunk haza és majd valamikor szerda dél körül érkezünk.

***

A terem előtt várt a kis csapat. Hogy mire vártunk? A tanárra...

Minimum húsz perces késésben volt, ennek következtében a fal mellé telepedett mindenki és nyomkodni kezdte a telefonját. New Generation... Ez ellen nincs mit tenni.

Sokszor ütötte meg a fülemet pár telefonhívás részletei, ilyen volt például: " Jah, itt gubbasztunk már egy ideje, ő bezzeg sehol. Biztos alszik. Mi meg felkeltünk a szünetben is. Utálom a nőt!", de volt olyan is, amit az egész csoport összehúzott szemöldökkel nézett. Idézem: " Tudom, Kicsim! Jaj, én is! Cuncibogyó olyan makacs vagy! Dehogy, nem azt mondtam! Monica, Hörcsi-mörcsim; nem akarok elmenni. Mi értelme, ha lesz rajtad ruha? Mutyikám, leteszlek, merülök. Igen, sietek utána a Victoria Secretbe. Majd ott találkozunk. Várj, te tedd le előbb! Nem, te! Te!" - aztán végül is a telefon lemerült, szóval a bizonyos Monica halálra lehet sértve, mert rácsapták a telefont. Szegény csávót meg az egész társulat kérdő tekintettel nézte, amolyan " Ez most komoly?" képet vágva. Végre  beesett a tanárnő, így mindenki roham léptekkel pakkolta le a táskáját, kabátját, reménykedve, hogy hamarabb végzünk.

Csak ekkor tűnt fel, hogy Nick is köztünk van. A folyosón nem láttam, bár nem is nagyon kerestem, az igazat megvallva. Sötét farmert és fekete pólót viselt, ezzel jelezve, hogy ő a "rossz fiú", nos ez nekem nem jött át! Bocs, Nick! Beálltunk a bevonulási sorba, majd mikor meghallottuk a zenét, elkezdtük a bevonulást. Mivel a tanárnő szúrós szemekkel nézte a társaságot - pedig Isten bizony, hogy ezt fordítva is megtehettük volna - Nick egyáltalán nem ellenkezett, megfogta a kezem, és vezetni kezdett. Mikor a tánc felénél elment a zene, kérdően néztünk a tanárra, aki csak lerohant a portára, hogy visszakapcsoltassa az áramot. Egyből elengedtük egymás kezét, és mindketten az ellenkező irányba kezdtünk el programot találni addig, még a kedvelt pedagógus ordibált a gondnokkal, hogy nem a rádió verte le az áramot, azonnal kapcsolja vissza. Hogy honnan tudom? Hallottam. Szerintem egész Olymp fültanúja volt, az eszeveszett kiabálásnak. Mikor végre visszatért, nagyon büszke tekintetet próbált magára erőltetni. Próbált...
Kettőt tapsolt, majd kiadta a parancsot, miszerint onnan folytassuk, ahol abbamaradt.
Utasításra visszatértünk a "párunkhoz", mire Nick csak sziszegett egyet, majd nagy nehezen közelebb jött hozzám.
- Figyelj tudom, hogy ki nem állhatsz, de két óra hossza csak nem haladja meg a tűrőképességed. Szóval legyél kedves elviselni, úgy ahogy én is megteszem ezt veled! - mondtam neki, mire csak összevonta a szemöldökét.
Mekkora egy barom! Még csak nem is reagál!
Végül aztán azokkal az erős kezekkel megfogta az enyémet, és tovább táncoltunk.
Visszafele számoltam a perceket, hogy mikor lesz ennek a kínzásnak vége, de csak lassabban rontott a helyzeten.
- Mért nem vettél fel magassarkút? - hallottam Nick rosszalló hangját.
- Kellett volna? - néztem rá. A szemem sarkából körbe sandítottam, de egyetlen ember viselt csak magasabb sarkú cipőt, mint mint a többiek.
- Igen! Meg kellett volna tanulnod benne táncolni! - idegeskedett előttem.
- Nick. Tökéletesen megy benne a táncolás - mondtam neki higgadtan.
- Lapos sarkú cipőben sem tudsz két tánclépést jól megtenni, nemhogy magasban! - cincogta a fülemtől nem messze.
- Akkora egy barom vagy! - mondtam neki, és elterveztem, hogy levegőnek fogom most már nézni...
A tanárnő kijelentette, hogy ha még egyszer hibátlanul megcsináljuk a koreográfiát, mehetünk haza, mire a hősszerelmes telefonáló srác egyből megszólalt:
- Juj, de jó. Sietnek kell, szóval hajrá emberek! - mondta el a félig-meddig lelkesítő szövegét.
- Igen, tudjuk. Vár a Hörcsi-mörcsid a Victoria Secretben! - mondta vigyorral az arcán Nick. Erre mindenkiből kiszakadt a nevetés, és tőlünk zengett az egész terem. Egyedül a srác és a tanár nem röhögött. Az utóbbi pusztán csak azért, mert fogalma sincs, hogy mi baja lett hírtelen mindenkinek.
A jó pár perces nevetés után végre nekikezdtünk az utolsó próbának. Kerültem Nick tekintetét, mert ez is része volt a "nevegyükészreazidiótát" című tervemnek.
A fiúk el is mehettek - mondanom sem kell, hogy csak úgy rohantak ki a mázlisták - mi pedig a ruháinkat vártuk. Hogy nem mondtam még? Egyenszerkóban leszünk. Bizony! Egy fekete ruhában További részleteket nem tudok, de csak remélni tudom, hogy nem valami ideje múlt göncöt kapunk. Ajánlom, hogy ne, mert nem azért fizettem...
A tanár meg is hozta a ruhákat, és csak ámulni tudtunk. Egyszerűen gyönyörű volt. Térd feletig ért, és a mell felett volt kettő kis kivágás, és alatta is. Nagyon szép volt, és nem is olyan kihívó, mint amilyennek tűnik. Mindenki átvette a sajátját, majd elindultunk ki az épületből. Meglepetésemre Nick az autómnak dőlve figyelte az érkezésem. Na, de jó! A többieknek is szemet szúrhatott, mert egyre többen néztek felénk.

Úgy tettem, mint aki észre se vette őt, kinyitottam a vezető üllés felőli ajtót, majd a háta mögöttit, és beraktam a ruhám. Mivel nem úgy tűnt, mint aki egyhamar el akar menni, kénytelen voltam engedni a szabályaimon.
- Mond, meddig fogsz még itt állni? Sietnék! - sürgettem.
- Otthon van a nagymamád? -  Micsoda? Minek neki ezt tudnia?
- Jah! Most már mehetek? - néztem rá. Nem érdekelt, hogy goromba vagyok vele. Mióta csak ismerem alig volt egy pillanata mikor kedves volt. Álljunk meg! Volt ilyen? Nem emlékszem! Mindegy! Szóval, most én jövök!
- Nyugodtan! Megyek utánad! Beszélnem kell vele! - megvontam a vállam és beültem az autóba. Meg sem várva, hogy mozdul-e vagy sem, elindultam. Meg sem vártam, hogy utol érjen, hisz tudtam, hogy amint kiér a parkolóból iszonyú gyorsan fog hajtani, utolér. Ahogy hazaértem, ő is pont akkor érkezett. Kivettem a fekete védőfóliába csomagolt ruhát a hátsó üllésről, majd elindultam be. A Nagyi továbbra is a konyhába dolgozott, de már ki voltak téve a csinos kis sütik egy tányérra, és valamilyen krémet csinálhatott, mikor én beléptem. Magam után direkt becsaptam az ajtót, és reménykedtem, hogy legalább arcon ütöttem, de max. a lábát érte az apró ütés. Köszöntem a nagymamámnak, majd felvittem a holmim az emeletre. Ott a ruhát egyenesen a gardróbba vittem, majd elindultam vissza a földszintre. Addigra a vámpír feltornászta magát az egyik székre, ami történetesen az én kedvenc helyem volt. Megforgattam a szemeimet, valahogy tudtam, hogy azt fogja ki magának. Észrevettem, hogy amint leértem, egyből csend lett.
- Ohh, nyugodtan beszéljetek továbbra is rólam, nem zavar! - mondtam nemtörődömséggel a hangomban, pedig nagyon is törődtem ezzel. Vajon megint mi tücsköt-bogarat hordott össze Nick? Eközben kivettem egy sütit és a Nicktől legtávolabb eső székre másztam fel.
- Nem is beszéltünk rólad! - mondták egyszerre. Háh! Megvagytok! Rájuk eresztettem a "Teljesen hülyének néztek?" pillantásomat, mire  Nick elkezdett habogni valamit:
- Én csak...mi épp arról beszéltünk, hogy milyen jól megy a tan..varázslás! - mondta. Jegyzet magamnak: Nick nem tud hazudni. Nagyon nem...
Ekkor a telóm rezegni kezdett. Apu küldött egy üzit, hogy ha ráérek menjem fel skypera, beszélgetni. Na, nem is kellett több!
- Okés, akkor további jó nem beszélgetést rólam! - mondtam, majd sütivel és telefonnal a kezemben elindultam az emeletre, de út közben hallottam, hogy Nick próbálja a Nagyiba belemagyarázni, hogy beszéljen le a párbajról. Álmodj csak, Szépfiú!