Part 18

Halihó!:)

Megérkezett az új!

Kellemes olvasást!!

Xoxo, Dodó!

*Nick szemszöge*
A délután folyamán Bri ( nem szólhattok semmit, megengedte, hogy így nevezzem!! ) próbálkozott a kutyás igével, hátha egyszer összejön neki. Nem volt szerencséje, de észrevettem, hogy mennyi kitartása van, mert este hallottam, hogy a zuhany alól is a varázsigét mormolta.
Sikerült "beletömnöm" egy almát a sok vér mellé, majd elküldtem zuhanyozni, mert láttam rajta, hogy milyen fáradt.
Az egész délutáni felesleges gyakorlás elvette az energiáját, így  Amerika legkülönlegesebb balesetei közben bealudt a nappaliban. Ilyen unalmas műsor mellett nem csoda...
Karjaimba kaptam és felvittem a lépcsőn. Az ajtaja nyitva volt, könnyű volt ez által a bemenetel.
Óvatosan letettem az ágyára, ügyelve arra, hogy fel ne keljen.
Emlékszem, egyszer mikor a házuk körül járkáltam, hallottam egy kis beszélgetés részletet, közte és a nagymamája között, amiben arról volt szó, hogy Bri elég vékony, és, hogy ennie kellene normálisan.
Nos, azt bizonyítom, hogy valóban karcsú egy teremtés, de alig nyom szerintem ötven kilót; ami közel sem a legjobb...
Ki kell találnom valamit, hogy többet egyen. Nem arról van szó, hogy így nem tetszik, mert nagyon is, csak attól félek, hogy ha ilyen apró a teste, hamarabb és súlyosabban is meg tud sérülni, mint egy normál ember. És itt is van rá az élő példa: a péntek.
Mindent jól csinált, és tényleg próbált nyerni, de mégsem sikerült.
Betakartam az ágyon talált takaróval, majd a kék plüsstakarót is ráterítettem. A jobb oldalára fordult egy kicsit, ami mutatta, hogy a bordája már egész jó állapotban van. Mosolyogva megfogtam az egyik kezét, és simogatni kezdtem.
Drága, jó testvérem fél óra múlva fel is bukkant, majd kettő percre hazaugrottam átöltözni, mert már nem akartam magára hagyni. Rettentő gyorsan siettem vissza, mert a hiánya úrt hagyott bennem.
Nem is törődtem Anne pillantásaival, mikor megfogtam az alvó szépség kezét. Ugyan, szerintem már úgy is mindenki tudja...
- Szóval, hogy van? - kérdezte Anne, miközben leült a sarokba lévő üllőre.
- Jól. Egész jól. Amint látod már tud a jobb oldalon lévő bordáján aludni... Minden rendben lesz. De mért kérdezed, ha Látó vagy? - néztem a húgomra. Újabb értelmetlen beszélgetés....
- Áhh fáradt vagyok most dolgozni - mosolygott - És mit csináltatok délután?
- Mivel elment a varázserője, ezért nem sokat - rántottam meg a vállam, majd az alvó lányt kezdtem el nézni. Gyönyörű volt. Fehér bőrét a barna, immár göndör haja keretezte.
- Mi az, hogy elment? - kiáltott fel.
- Nyugodj meg! Csak addig nincs ereje, még meg nem gyógyul. Sok boszi teste így ellenkezik az ellen, hogy ne használhassák ki az erejüket. Ám mivel nálla is ez a helyzet, így szinte biztos vagyok benne, hogy erősebb, mint képzeltük. 17-18. lehet.
- Olyan erős? - nézett rám tágra nyílt szemmel.
- Igen. Én sem számítottam rá, de nincs mit tenni. Így már teljesen érthető miért kell a Sötétség Vámpírjainak.
- Ő tud róla? Mármint, kik azok, és miért vannak?
- Tud arról, hogy ők emberi véren élnek és csak úgy nevezi őket, hogy "gonosz vámpírok", vagy "sötét vámpírok" de nem tudja, hogy ők valóban egy hatalmas csoport: A Sötétség Vámpírjai. És arról sincs halvány lila gőze sem, hogy ezek célja minden boszorkányt megölni, legyen akárhanyadik a listában. Jobban kell rá vigyázni. Bármikor támadhatnak, hogy elvegyék tőlünk, megölhessék, mielőtt lenne lehetősége elpusztítani a vezért, és ezzel együtt az egész csoportot - újra ránéztem életem szerelmére, és örültem, hogy ezeket a dolgokat nem tudja, mert legalább nem kell aggódnia miatta...
- Szerinted jó ötlet ezeket előle titkolni?
- Legalább nem kell ezzel foglalkoznia. És nem tudom, hogy az-e. A Sötétség Vámpírjai nincsennek olyan sokan, a legtöbbjük a Vezetővel van, aki nem igazán arról híres, hogy kimozdul. Az emberei meg fogytán vannak, mert állandóan öljük őket.
- Okés. Ejtsük a témát, rossz kedvem lesz tőle... - morcáskodott, majd ahogy újra a kezünkre nézett felcsillant a szeme, és tudtam, hogy mi fog következni: faggatás.
- És mi van köztetek? - mosolygott.
- Semmi! - mondtam, majd elengedtem a kezét, és az asztalához mentem. A könyv, amiért mentem ott volt.
- Jaj, be ne add már ezt nekem! Én, mint kívülálló tudok néhány dolgot, amiről nektek fogalmatok sincs, de azt ajánlom, hogy ha akarsz valamit, akkor lépj! Nem csak neked keltette fel a figyelmedet! - felállt az ágyról, majd az erkély ajtójával szöszmötölt.
- Miről beszélsz? Ki figyelt fel r... - de mielőtt befejeztem volna a kérdést eltűnt az éjszakába. Dühösen zártam be az üvegajtót, majd a varázskönyvet a kezembe fogván leültem az ágyra. Hogy mit csinálok? Jó kérdés! Megadom azt, amit akar...
Csinálok neki egy kiskutyát!
A délutáni próbálkozásait végighallgatva tudom milyen kutyust szeretne:
Aranyos bernipásztort. Ha tenyésztőtől vettem volna, egy bvagyonba került volna, de mivel varázs állatról beszélünk, csak varázsolni kellett. Nos, mi sem egyszerűbb...
Sikeresen végrehajtottam és a szőnyegen a világ legaranyosabb kutyapofija nézett rám. Boldogan csuktam össze a könyvet.
Örültem, hogy valamivel tudok neki kedveskedni, aminek nagyon fog örülni.
Felvettem a kutyát a kezembe, és tudván, hogy mindent ért a kutya ami a közelében történik; odavittem a lányhoz.
- Haver, ő itt Birdgit! Ő a te gazdád! - Nem, nem hülyeség egy kutyához beszélni. Főleg nem egy varázsebhez. Értik amit az ember mond, és ilyen kis aranyos szőrgolyó mikor nincs veszély, vagy új ismerős; ám mikor új lény érkezik a közelbe, legyen az ellenség vagy barát rögtön átváltozik a felnőttkori énjévé, de ha megbizonyosodik arról, hogy nem gonosz a jövevény, visszaváltozik.
Gyengéden lehettem a szőnyegre és néztem, hogy a hátára fordul és játszani kezd. Gyorsan varázsoltam neki egy labdát is, ami azonnal a kedvence lett. Azért mutattam be neki Brit, hogy tudja őt kell védenie és nem engem. Most elgondolkozhattok, hogy egy kutya miként tudná megmenteni, ha tegyük fel vámpírok ellen harcol. Könnyen! Mivel varázslény, ő is tud egy minimális szinten varázsolni és elég hatásosan...
Megfogtam Bri kezét, ami mellesleg olyan apró, hogy seperc alatt eltűnik az én kezemben. Apró körmei feketére voltak festve, amik a tökéletes fehér bőrhöz jól néztek ki. Mozogni kezdett, és hangokat adott ki. Öt percig egy rémálom hatása alatt volt, majd megnyugodott és egy könnycsepp indult útnak az arcán. A szívem összeszorult, hogy ilyen rosszat álmodott, így jobban elkezdtem simogatni a kezét, hogy nincs semmi baj.
A telefonja pittyegett egy aprót, amire szerencsére nem kelt fel.

***

Egész éjjel nem volt erőm felkelteni, hadd aludjon.Fogtam a kezét, és a kiskutyát ki vittem a szoba ajtaja elé, becsuktam az ajtót, hogy meglepi legyen majd, mikor kinyitom azt. 

Felkelthettem volna ugyan az éjszaka közepén is, de ha meglátja a kutyust, tuti nem aludt volna vissza...

Ám reggel fél hétkor mocorogni kezdett é pedig nem tudtam, hogy hagyjam-e abba a kézfeje simogatását.

Végül nem tettem.

Kinyitotta a gyönyörű barna szemeit, majd rám nézett.

- Hány óra van? - motyogta halkan. Éreztem, hogy megmerevedik a keze, mikor rájött, hogy fogom, de aztán ellazult. 

Ez jó jel, nem?

- Fél hét.

- Mért nem keltettél fel az éjszaka? - nézett rám álmosan.

- Nem volt rá szükség, egész jól vagy, de napközben még innod kell - bólintott a válaszomra.

- Tényleg szerettél volna egy kutyát? - ártatlanul néztem rá, és igyekeztem nem mosolyogni.

- Igen - sóhajtott.

- Akkor ez egy jó nap! - majd elindultam az ajtó felé.