Part 17

Hali!
Megvan a +3700 oldalmegjelenítés! Köszönöm! :)
Jó olvasást!
Xoxo, Dodó


*Nick szemszöge*
Egykedvűen ültem otthon az ágyamon, ahol néhány órával ezelőtt még Bri feküdt. Éreztem az elképesztően jó illatát mindenütt, és nem akartam, hogy ez változzon. Tíz perce jöttem el tőle, de már hiányzik.
Mikor pénteken a szemem előtt vágták oda egy fához, mert túl későn érkeztem; egyszerre a fickót is és magam is legszívesebben seggbe rúgtam volna. Sajnos Anne helyettem végzett a barommal, pedig olyan életkedvvel törtem volna össze minden tagját, és kínozgattam volna egy ideig; de Bridgitnek nagyobb szüksége volt rám. Ahogy odaértem és láttam nem mozdul, a szívem majd megszakadt. Az az érzés, mikor rájössz, hogy már mindent elkellet volna mondanod neki...
Aztán meghallottam a szíve hangját. A legcsodálatosabb, amivel ezen másodpercben fel lehetett vidítani. Felvettem a karjaim közé és egyenesen ide, hozzánk hoztam.
Ahogy Anne sorolt az összetört csontjait, sírni lett volna kedvem, mert tudtam amint felkel, rettentő fájdalmai lesznek.
És most, hogy már ötször kapott inni; még mindig látom, hogy fáj neki, de nem mondja legtöbbször.
Tegnap este jól elbeszélgettünk, bár nem a kedvenc témám lett kibeszélve, de nem bántam.
Örültem, hogy beszélt a családjáról, és olyan dolgok derültek ki, amikre nem számítottam.
Hogy teheti azt egy szülő a gyermekével, amit ők tesznek.
A legjobban az a gyerekkori dolog bosszantott, hogy a szülei egy világhírű kisbabát akartak, erre született Bri. Ez baromság! Kik ők? Mért születne világhírű gyerekük?
De én mondom, életemben nem láttam még olyan gyönyörű embert, mint ő, és ha ezt a szülei nem látják, akkor hülyék...
Az este fénypontja persze az volt, mikor velem aludt. Hallani, hogy ott szuszog a mellkasomon...káprázatos volt.
Reggel viszont fogalmam se volt, hogy mért bántam vele olyan lekezelően, mintha ő parancsába lenne adva, hogy innia kell belőlem. Apám egyből Anne-ra mondta, hogy majd ő ad neki vért, de hallani sem akartam róla.
És ahogyan az ajkai a csuklómhoz értek minden egyes alkalommal az a kis létfontosságú szervecske itt bal oldalt, felül, totál be volt zsongva.
Szerettem őt. Mindennél jobban. És ez ellen nem tehetek...

*Bridgit szemszöge*
A fürdőben ülünk. Vagyis csak én, mert Anne össze-vissza ugrál körülöttem azzal a forró valamivel. Háttal vagyok a tükörnek, mert meglepi lesz a hajam. Nos, szerintem meg ugyanolyan, mint a táncra. Ezt a tapogatózásból éreztem.
Örülök neki, csak elment a kedvem mindentől, mióta Nick elment.
Nem tudom mi tart neki ilyen sokáig, hisz tudtom szerint vámpír, aki nagyon gyors.
Várjunk csak! Lehet, hogy épp a még élő nyolcvanas évekből származó hölgy ismerőseivel mulatja az időt!
Nos, erre a gondolatra még jobban elment a kedvem az egész naptól
- Már csak pár simítás és készen vagy - mondta izgatottan Anne.
- Mért kell most ezt csinálni? Hétvége van! - mondtam kicsit felháborodottan. A valóság pedig - akármennyire is fáj beismernem, - az volt, hogy nem akartam tetszeni Nicknek. Nem! Ez hazugság volt! Az igazság: Utáltam azt az érzést, hogy tetszeni akartam neki...
Végre valahára megnézhettem magam a tükörben. Göndör lett! Hurrá!
Nem vártam meg még összepakkolt, már nyitottam is az ajtót.
Meglepetésemre Nick ott ült a sarokba lévő üllőkén. Fekete nadrágot és egy fehér pólót viselt, fekete cipővel.
Elragadó... Miket beszélek? Az a sok hajlakk megőrjített...
- Szia! - mosolyogtam, majd leültem az ágyra. A hajamat kezdte nézni, nekem pedig egyik pillanatról a másikra melegem lett - Mért nem szóltál, hogy megjöttél? - kérdeztem, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet arról, hogy elégedetten néz és ne vörösödjek el.
- Nem rég jöttem, és nem akartam zavarni - mondta lassan, majd mint aki észrevette, hogy túl sokáig bámult, elmosolyodott és más fele kezdett el nézelődni. Ez csalódást váltott ki a belsőmből, de meg sem próbáltam magyarázatot találni; az én esetemben felesleges.
- Szóval Nick minden rendben otthon? - kérdezte Anne kijövet közben.
- Ahan, semmit nem lopott el egy vámpír sem, nem törtek be.. - kezdte el sorolni.
- Szoktak lopni? - néztem rájuk, miközben felszenvedtem magam az ágyra.
- Csak egyszer történt meg. Valami útonálló vámpír elvitte Nick kutyáját - magyarázta Anne.
- Volt kutyád? - néztem az említett személyre.
- Igen, egy varázs kutya volt - nem tudom milyen arcot vághattam, mert egyből el kezdte magyarázni a hallottakat - Olyan jószág, aminek nem kell enni adni, meg ilyenek, veled van, társ, majd mikor már nem lesz rá szükséged eltűnik.
- És nem lehet, hogy nem ellopták, hanem eltűnt? - néztem rájuk, hogy "Hahó ez kicsit "értelmesebb" válasz, mint az, hogy ellopják".
- Mindegy! - mondták egyszerre. Tudtam én!
- És, hogy lehet olyat csinálni? - érdeklődtem.
- Varázslattal - kaptam a választ.
- Fúú nekem is kell egy! - mondtam fellelkesülve.
Nicktől kaptam egy szívdöglesztő mosolyt, aztán bemászott a fejembe és halkan közölte, hogy majd csinálunk.
Anne érezhette, hogy valamiből kimaradt, ennek okáért kicsit sietősebbre fogta a távozását. Aztán huss, eltűnt.
Nick elindult le a lépcsőn én pedig, mint egy öt éves, követtem kicsit nehezen.
- Kaphatok egy kutyát? - néztem rá.
- Ebédeltél?
- Én kérdeztem elsőnek! - mondtam felháborodottan. Válaszul felnevetett.
- Ettél? - nézett rám szigorúan, mikor leértünk a lépcsőn. A megadó sóhajom után bólintottam, majd követtem őt a nappaliba.
- Szóval, a kutyáról beszéltünk... - tereltem vissza az eredeti gondolatmenetre a beszélgetést.
- Minek az neked? - ült le a velem szembe lévő kanapéra.
- Havernak. Jó ellenék vele.
- Van elég barátod Bridgit! - nézett rám értetlenül.
- Sorolj fel legalább ötöt! - mondtam nek, miközben karba tett kézzel durcáskodtam.
- Sam - kezdte számolni az ujján - Anne, Ian és én. Az ötödik pedig... - nos ha az ember nem tud magának legalább öt barátot összeszámolni, ott már baj van.
- Igazad van, nagyon népszerű vagyok! - szarkazmusom hallatán megfogta a mellette lévő plüss taraót, és odaült mellém.
- Beszélhetünk róla, ha iszol normálisan - mondta a feltételt.
- Rosszabb vagy, mint az apám - mondtam még mindig duzzogva. Mosolyogni kezdett. A takarót a hátamra tekerte, majd előre hozta és hgyta, hogy a kezeimmel bele kapaszkodhassak. Kivette a hajam az anyag alól, majd a szájához emelte a kezét, és hagyta, hogy az ereiből áramló folyadék az én testemben kössön ki.
Miután elég volt a vérből, az asztalon lévő könyvben elkezdtem keresni a kutyás varázsigét.
-Tudod ha megunod a boszorkányosdit, tehetséges vámpír lennél - nézett rám szórakozottan.
- Miről beszélsz? - kérdeztem zavartan.
- Véres a szád! - mosolygott. Aha, a nagy vér, kemény egy csepp volt, az ajsó ajkam mellett - És nem undorodsz a vértől! - mondta, és ekkor a hangjában elsőnek elismerés volt észlelhető - Minden lány a világból kiszaladt volna, ha egyszer is innia kellett volna.
- Nos, én nem vagyok mindenki. Különben is, nem is tudtam, hogy lehetek vámpír - néztem fel a könyvből.
- Nos, lehetsz, de előtte el kell venni a boszorkányságodat, ami hatalmas fájdalommal jár, sőt aki már elég közel van a 21-es számhoz, annak életveszélyes - közölte.
- Áhá! Meg is van! - mondtam büszkén, majd nekikezdtem az olvasásának - Mi az az alkotó ige? - tudatlankodtam.
- Ha engem kérdezel, előbb azt kellene megtanulnod a kutya előtt.
- Oké. Csináljunk elefántot! Egyszer ültem a hátán, nagyon jó volt4 - mondtam kicsit szétesetten. A vég után mindig fáradtabb vagyok, most pedig csak  épp, hogy nem aludtam el.
- Te szedsz valamit, amit nem kéne? - kérdezte totál jogosan.
- Vámpír vért. Jó kis drog - motyogtam az orrom alatt és közben kutattam a bizonyos alkotó ige után.
- Mivel úgy hallom elég fáradt vagy, és nem foglak hagyni aludni, mert akkor este nem tudsz majd, ezért valami egyszerűvel kezdjük! Mondjuk egy hangyával.
- Okés. Hogyan kell csinálni? - vártam az utasításra, miközben gyűjtöttem az erőm.
- Gondolj arra, amit létre akarsz hozni, de vigyázz minden apró részletet le kell írnod, hogy hogyan is nézzen ki. Aztán van ott egy nagyon régi latin nyelvű ige. Mondd hozzá. Tudsz latinul?
- Ja, valamikor alsóban tanultam - bámultam a könyvet és igyekeztem a tudásomat előhozni.
- Szuper! Csináld utánnam!
Hangosan kimondta, milyen kinézetet szánt szegény állatnak, amit szóról szóra utánna mondtam, majd a latin mondat jött, és lássanak csodát; ott volt egy apró pici hangya. De mivel nem volt rá szüksége, az el is tűnt. Elmondtam az igét, koncentráltam, talán ennyire még soha; de semmi nem történt.
- Mért nem sikerült? - kérdeztem csalódottan. Látszólag ő sem volt képben. úgy meredt rám, mint én őrá.
- Próbáld felemelni a távirányítót! - bökött az asztal felé. Mondanom sem kell, ez sem sikerült.
- Mi a baj van velem? - néztem rá segélykérően.
- A baleset miatt nem tudsz varázsolni. Nyugodj meg, mire meggyógyulsz, az erőd is visszajön. Remélhetőleg... - fújtatva dőltem hátra a kanapén. Irtó jó ez a nap...