Part 15

Sziasztok!
Köszönöm a plusz feliratkozókat!
Remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog!
Xoxo, Dodó
Ui: Pipáljatok, komizzatok!

- Nem párbajozok! - mondtam neki, miután öt perc néma csendben ültünk. Mondatomra felkapta a fejét és kérdően nézett rám. Valószínű, hogy nem számított arra, hogy ezt valaha is hallani fogja tőlem.
- Hogy hogy? - látszólag eléggé felkeltettem az érdeklődését, mert a teljes testével felém fordult.
- Holnap lenne és alig birok mozogni, ráadásul az is elutazott, akit ki akartam hívni magammal szemben.
- Ki lett volna az? - húzta össze a szemöldökét.
- Ian. Egy harcost legyőzni, mindig felemelő - nem emészthette meg túlságosan a hallottakat, mert visszakérdezett.
- Ian? - döbbent le. Bólintottam - Akkor nem engem? - most én húztam össze a szemöldököm.
- Mért téged vertelek volna össze? Semmi kedvem egy másik varázserővel bíró lénnyel megküzdeni.
- De ha nem lenne varázserőm, akkor én lettem volna a célpont? - hitetlenkedve hallgattam, hogy ő azt hitte , őt akarom elverni. Ez ugyan tervbe van, de nem efféle módon, mindenki előtt...
- Igen, valószínű. Nyugi, Nick! Már nincs értelme ezen filózni, lemondtam. Elérted amit akartál - mondtam neki halkan és a telefonomat kezdtem nyomkodni.
- Szerinted én azt akartam, hogy itt feküdj összetörve és alig bírj mozogni? - nézett rám kérdően, és a kedves hangjának immár lőttek. Letettem a telefonom, és igyekeztem úgy ülni, hogy én is szembe legyek vele, hogy ez jelezze, igenis egyenrangúak vagyunk. Legalábbis nagyjából...
- Én nem ezt mondtam, ne forgasd ki a szavaimat! - néztem a szemébe és kezdtem dühös lenni - Mióta elfogadtam a párbajt, azóta próbálod a Nagyit is meggyőzni róla, hogy beszéljen le, és nem tudom, hogy miért. Igaz, hogy később jöttem ide, és nem tudok annyi mindent, mint még kéne, de ha te mint a saját tanárom nem bízol abban, hogy letudok győzni valakit, akkor én mégis hogyan tegyem? - szemrehányóan bámultam, majd mikor nem szólt semmit, csak nézett, nagy nehezen felálltam és elindultam ki a szobából.
Nagy nehezen lementem a lépcőn, és indultam volna a nappaliba, de egy kéz megakadályozott benne. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam Nick az.
Végigsimította a kezem, majd mikor a tenyeremhez ért, megfogta, én pedig hátrafordultam.
- Igazad van! - adta meg magát, de a kezemet továbbra sem engedte el - Azon voltam eddig, hogy megakadályozzam ezt az egészet, és az egyetlen oka az volt, hogy tudtam szinte semmit nem tanítottam neked az elmúlt kettő hónap alatt. Nemsoká itt a születésnapod, bár az csak augusztus 27-én lesz, de közelebb van, mint hinnéd. És egy év alatt mindent megtanítani is nehéz, nem beszélve arról, hogy lényegesebben később érkeztél. Nem igaz, hogy nem hiszek benned, mert az egyetlen ember akiben kételkedem, az én vagyok. Figyelj, felejtsük el ezt az egészet oké? - bólintottam, majd visszahúzott az emeletre. Meglepetésemre nem mentünk a szobába, hanem tovább mentünk egy emelettel. Ott álltunk a "padlás" előtt és néztem, hogy Ő nyitja ki az ajtót.
- Mit csinálunk mi itt? - kérdeztem, miközben beljebb mentünk a szobába.
- Elviszünk pár varázs könyvet.
- Varázsolni akarsz? - vettem el egy súlyos könyvet egy kis barna asztalkáról.
- Nem. Mi fogunk varázsolni holnap, mert ma már késő van - egy magas polcról levett négy-öt igencsak vastag könyvet, és úgy tartotta a kezében, mintha egy kiscica súlyával lenne egyenlő.
Elvette tőlem is a könyvet és rádobta a kezében lévő többire.
- Menjünk! Innod kell! - majd megvárta még kijövök a szobából, és becsukta az ajtót. A szobámba érve a könyveket letette az asztalra.
Leültünk az ágyra, úgy ahogy tíz-tizenöt perce voltunk, és "feltépte" a csuklóját.
Az este közben kint leszállt. Sötét volt kint és a lakásban is. Nem oltottunk villanyt, én szeretem a sötétséget, Nick meg fény nélkül is tökéletesen lát.
A kezét az ajkamhoz fogtam és inni kezdtem.
- Nem fájt? - kérdeztem mikor végeztem és kimentem megmosni a kezem, mert véres lett csak úgy, mint a szám is.
- Nem - vigyorgott. Visszaültem mellé az ágyra.
Ott ültünk a sötétben, mint valami szekta tagjai, mikor a mobilom SMS jelző hangot adott ki.

A mai nap második helyezetjei! Remélem jól vagy! Puszi, Nagyi
Nagyon örültem, hogy másodikak lettek, mert azért az sem kis teljesítmény. Visszaírtam, hogy gratulálok nekik, érezze jól magát, és minden oké.
Kérdően fordultam Nick felé:
- Nem mondtad el neki, ugye? - néztem a szemébe.
- Nem. Baj? Hívjam fel?
- Jaj, dehogy. Örülök, hogy nem tud semmiről, hadd élvezze a szabadságot. Nem akarom, hogy aggódjon.
Bólogatott, miközben leraktam a telefonomat az éjjeli szekrényre.
- Mesélsz valamit a családodról? - kérdeztem a takarót nézve. Csodálkozva nézett rám, amit a szemem sarkából láttam, mert nem mertem a szemébe nézni. Nem tudom miért, de mostanában furcsa vagyok...
- Azt hittem, hogy az "apám" mindent elmesélt.
- Hát csak azt mondta, hogy az igazi apád mikor nyolc éves voltál meghalt, és ők magukhoz vettek - mondtam csendben. Sóhajtott, majd belekezdett a történetbe:
- Igen, apámat vámpírok ölték meg, pedig maga is az volt. Aznap elmentem iskolába, jó napnak tűnt, de mikor hazaértem, csak apámat láttam a földön, mellkasában egy karóval. Anyám mikor megszülettem utána változott vámpírrá, de a teste nem bírta, belehalt. Nyolc évesen John magukhoz vett, velük éltem. Így aztán nem értettem, hogy Anne mért nem lehetett velünk, mikor gyerek volt. Igyekeztek senkinek sem felhívni a figyelmét azzal, hogy egy ember velük él, ezért ők maguk béreltek fel hozzám egy tanárt, aki szintén vámpír volt. Tizennyolc évesen átváltoztattak. Mivel az egész vámpírosdi új volt nekem, kicsit vágytam a szadabságra. Hatvankettő évig Európában voltam. De aztán visszatértem John üzenetére, hogy szükségük van rám és az "kapott" erőmre. Visszajöttem, újra normális életet éltem és azóta itt vagyok, tanítok - vázolta össze röviden a helyzetet.
- És mit csináltál hatvankettő évig Európában? - a pillanat helyében felkaptam a fejem, belenéztem a szemébe, de olyan sebességgel hajtottam is le. A szívem persze ezerrel dübögött...
- Nos akkoriban minden egyszerűbb volt. A nők csak faltak engem, meg persze én is őket - felnevettem - és aztán megtaláltak a gonoszak. Elkezdtem emberekből táplálkozni, és totál elvesztettem a fejem. Ha nem érkezik a levél John-tól, már nem élnék. Megöltem volna magamat.
- Ohh - mondtam és képtelen voltam elképzelni, azt amit az előbb mondott.
- És mi a helyzet a te szüleiddel? - nézett rám - Mért a nagyiddal laksz?
- Hát a szüleim állandóan utazgatnak a munka miatt. Sokáig mentünk velük, de meguntam azt, hogy kettő havonta új iskolába kerülök, és mire az új sulimba minden papír megérkezik, én már megint elköltöztem. Így kikötöttem itt. Amit nem bánok, hisz elég jó környék. A szüleim ha lehet ilyet mondani, olyan, mintha nem is az életem részei lennének. Régen, mikor még együtt laktunk se beszéltünk sokat, de mióta elváltak útjaink csupán Apával skypoltam egy keveset és akkor is a munkájukról volt szó. Szeretem őket, de megvagyok nélkülük is. Sokkal jobb a Nagyival, mert ha úgy vesszük ő nevelt fel. Anyuék meg amúgy is furák. Olyan előkelőek. Csak a tökéletesség felel meg nekik, szóval valamennyire ezért is távolodtunk el, mert nem feleltem meg teljesen az elvárásaiknak. Azt várták, hogy olyan tökéletesen gyönyörű gyerekük születik, amit az egész ország csodálni fog. Ám mily váratlan fordulat, ez sem történt meg. Volt idő mikor meg akartam nekik felelni, de aztán rájöttem, hogy nem érdemes, mert azt sem értékelték.
- A fénykép albumból megállapíthatom, hogy elég szép baba voltál - nézett rám gyengéden. Kicsit elmosolyodtam, mert ha úgy vesszük ez bók volt! És magától, Nicktől meg WOW!
- Mindenkinek más a véleménye - legyintettem, amjd a szám elé tettem a kezem, mert ásítanom kellett.
- Álmos vagy? - kérdezte.
- Csak egy kicsi, de úgysem tudok aludni, mert mindenem fáj, és sehogy sem kényelmes - mondtam. Nick fél pillantás alatt alvó helyzetbe rakott mindkettőnket, majd a jobb oldalához húzott és oldalra fordított, majd valamilyen módon átölelt. Rendesen meglepődtem, viszont a fájdalomnak nyomát sem láttam.
- Jó így? - kérdezte.
- Igen, köszönöm! - mondtam halkan - És sajnálom.
- Mit? - fejem a mellkasán feküdt, és pokoli kényelmes volt.
- Azt ami a családoddal történt - éreztem, hogy egy picit megmerevedik, de fel is lazult utána - És a tegnapit. Autóval kellett volna mennem. Sajnálom, hogy bajt okoztam.
- Nem a te hibád volt. Tudod, mindennek úgy kell történnie, ahogy az megvan írva! - mondta - Most pedig aludj. Egykor majd felkeltelek. Jó éjt! - majd közelebb húzott magához és betakart takaróval.