Part 13

Hali!
Nos ehhez a részhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm, szóval a történet folytatódik...


A bordáim körül nagy lila folt volt, pár kisebb rózsaszínnel, ami valaha hajszálér lehetett. Legalábbis gondolom, és remélem! Kicsit fel volt dagadva, de csak nem fog látszani a ruhán...
A többi ebem is láthatóvá tette magát, így tisztán láttam, hogy jó sok idő kell nekik, mire meggyógyulnak.
Mielőtt rosszul nem lettem volna a saját testem látványától, kiszálltam a víz alól, és egy törölközőt tekertem óvatosan magam köré. De mivel cseppet sem volt kényelmes, a fürdőköpenyem váltotta fel. Lesétáltam a nappaliba és leültem a kényelmes kanapéra. Reggelizni nem akartam, mert nem voltam éhes, így inkább csak néztem Amerika legkülönlegesebb balesetei-t. Ez a műsor az összes balesetet bemutatja, ami egy kicsit is furcsa volt, és próbálják megfejteni, hogy miért. Az esetek nagy többségében csak egy 50%-ban biztos válasszal jönnek elő, de van néhány epizód, amiben ténylegesen csinálnak valamit.
A heti "szerencsémnek" köszönhetően, ez sem volt egy nagy műsor, mert megoldást nem találtak az esetre. Szuper! Tovább kapcsoltam a csatornákat egyiket, a másik után. Szombat reggel ki tudja hány óra van és semmi műsor nincs itt Amerikában. Hát ezért kell fizetni a kábel tévét?
Rávittem az egyik zene csatornára, és néztem, hogy apró ruhákban táncolnak a tizenöt éves lányok. Hova jut ez a világ?
Tíz órakor Anne kopogott, majd be is jött a házba. Még jó, hogy nem várta meg még kinyitom, mert akkor kint lett volna még egy ideig...
- Szia, Szépség! - mosolyogott, majd egy kicsit nagy táskát tett le az ebédlő asztalra - Jól aludtál?
- Semmit nem aludtam! - dünnyögtem magam elé, és vártam, hogy közelebb jöjjön, mert a nyakamat nem igazán tudtam mozgatni semerre.
- Ohh....az nem jó. Ettél már? Csináljak valami kaját? - ült le mellém a kanapéra, és pillanatig ránézett a tévére, de a látvány nem igazán hívogatta, így inkább rám nézett.
- Nem vagyok éhes! - mondtam és lehajtottam amennyire csak tudtam a nyakam.
- Bri, nem szabad éheztetni magad.
- Nem éheztetem, csak nem birok enni. Ennyi.
- Gyere, kislány4 Ha megérzed milyen finom omletett tudok csinálni, bizony megindul az étvágyad! - majd behussant a konyhába és csak az edények csörömpölését hallottam.
Mikor tényleg jó illatok kezdtek terjengeni a levegőben, rászántam magam és elindultam a konyha felé. Leeresztettem a bárszékt, leültem rá, majd hagytam, hogy feljebb emelkedtem. Anne egész jól mozgott a konyhában, mintha mindig is ezt csinálta volna.
- Anne, kérdezhetek valamit? - néztem rá.
- Persze - majd rám nézett, de én nem bírtam belenézni a szemébe, úgyhogy inkább a pultra szegesztem a szemem.
- Mért utál Nick ennyire? - halk kuncogást hallottam, így felemeltem a fejem. Már visszafordult a serpenyőhöz, de attól még tudtam, hogy mosolyog.
- Nem utál, csak... Ezt nem tudom elmondani - nyögte ki végül - Kérdezd őt!
Bólintottam, majd beletörődtem, hogy egyhamar nem fogom megtudni mi is a baj a létezésemmel.
Anne elzárta a gázt, kitette egy tányérra az ételt és elém csúsztatta.
- Jó étvágyat! - mosolygott, aztán felült a konyhapultra. Nem ellenkeztem, kezembe vettem a villát, és nekiláttam a reggeleimnek - Hmm, ez tényleg finom! Hol talultál meg főzni?
- Bridgit! Ez egy sima omlett, nem kell hozzá diploma. Tudod az átváltzásom előtt séfnek készültem.
- Komoly? - néztem rá lenyűgözve. Valahogy nem tudtam elképzelni.
- Mivel intézetben töltöttem a gyerekkorom mindig segítettem a konyhán a nőknek, és valahogy vonzott, hogy valami finomat alkossak pár hozzávalóból, szóval középiskolában végig ezt tanultam.
- És szörnyű volt? Mármint az intézet? - pár másodpercre sebezhetőséget láttam az arcán, de amilyen hamar jött, olyan hamar ment.
- Hát, az elején szörnyű volt, hisz csak egy apró gyermek voltam, aki nem értette, hogy mért nincsennek ott a szülei, mikor elsőbe megy, vagy mért nincs sok ajándék számára a karácsonyfa alatt. De ahogy nőttem, rájöttem, hogy talán ez jobb, mert ha vámpírok között kellett volna felnőnöm, lehet már nem is élnék.
Ezután többet nem beszéltünk, csak felmentünk a fürdőbe, kisminkelte az arcom, begöndörítette a hajam, egy olyan szerkezettel, amit isten tudja honnan hozott, mert ilyet életemben nem láttam.
A haját kivasalta, majd egy kicsit kihúzta a szemét, és számára ennyi is volt a sminkelés, hisz ő anélkül is csodaszép, nem kell semmi extra dolog...

- Anne, mielőtt elmész! Segítesz felvenni a ruhát? Nem vagyok benne biztos, hogy egyedül menne.
Bólintott egyet én pedig átmentem a gardróbba, majd visszatértem a fürdőbe. Kicsit érdekes volt a helyzet, hogy itt állok Anne előtt egy fekete fehérnemű szettben, de ha a szükség kívánja.
Nagy nehezen belebújtam az anyagba, és hálát adtam, mert alul tört el a bordám és nem felől, mert különben kint lenne a nagy lila folt. Az meg nem lenne túl szerencsés...
A ruha szűk volt, ami okból legalább a bordámat fogta.
Anne nem sokkal utána elment én pedig lassan elindultam megkeresni a magassarkúmat.
Lehajolni maga volt a pokol, így inkább úgy döntöttem, hogy térdre ereszkedek, talán úgy könnyebb lesz. Valaki elkezdte nyomkodni a csengőt, én pedig a magam tempójában elkezdtem le menni. A hülye csengetési módról tudtam, hogy Sam az, mert mindig az S.O.S.-t nyomkodja ki tudja miért. Ordibáltam neki, hogy jöjjön be, de csak kint állt és nyomkodta. Nem vettem fel egyenlőre a cipőt, a kezemben tartottam a telefonommal együtt és a kulcsot kezdtem el keresni. Felkaptam egy apró fekete táskát a pultról, amiben megtaláltam a kulcsot, és elindultam ki a házból, mert már kezdett az agyamra menni a csengő hangja.
- Mondd, ennek mégis mi értelme van? - kérdeztem tőle, mikor próbáltam a zárat elforgatni.
- Semmi, csak olyan jó hangja van.
- Te beteg vagy... - mondtam majd elindultunk az autóhoz. Hideg volt ahhoz, hogy cipő nélkül mászkáljak csak úgy, de nem érdekelt. Beszálltam az első ülésre és vártam, hogy induljon a járgány. Útközben sem hagyott nyugton, a leesésem a lépcsőről lett a téma, és, hogy mért nem vigyázok jobban. Nem volt tőlem szép, hogy hazudtam neki, de most mondtam volna azt, hogy egy idióta megint ki akart nyírni, és, hogy még mindig nem sikerül megvédenem magam. És ha ezeket megemlítettem volna neki, akkor már a vámpíros dolgokba is bele kellett volna avatnom. AMI KIZÁRT!
Az iskolánál leparkoltunk, majd kínok között felvettem a cipőm és elindultunk be az épületbe. Kaptunk pár apró öltöző félét, hogy aki itt öltözik, annak legyen hely, így az egyikbe bedobtuk a cuccunkta, majd megkerestük a többieket.
A lányokkal beszélgettünk, mikor jött a tanár, hogy idő van, menni kell. Mindenki beállt a sorba, és vártuk, hogy bevonulhassunk. Nick ott állt mellettem és előírás szerint a kezem fogta.
Meghallottuk a zenét, és elindultunk be, a tömegbe. Szerencsére mi olyan oldalon voltunk, amit ugyan nem sokan láttak, így nem is aggódtam, mikor Nick elkezdett hozzám beszélni.
- Mért nem ittad meg a vért? - érezhető volt, hogy az arcom kémleli, de nem néztem oda.
- Honnan veszed, hogy nem? - pillanatra felemeltem a fejem, de meg is bántam. Szeme szinte perzselt.
- Innen hallom, hogy milyen nehezen veszed a levegőt a fájdalomtól, és el ne hitesd velem, hogy ez a vonzerőm miatt van! És látom a válladon lévő sebet, ami nem lenne ott, ha szót fogadtál volna- sunyin mosolygott.
- Nem ittam meg. És akkor mi van? Jól vagyok! - bizonygattam, de inkább magamnak, mint neki.
- Olyan makacs vagy! - rázta a fejét, majd forogni kellett, ám meglepődtem, mikor ar erejével felemelt a földről, és így nem sok kínt éreztem.
- Egyébként csinos vagy! - mondta a legőszintébb mosollyal az arcán.

- Köszönöm! - kicsit zavarba voltam, de az arcomon lévő pírt rá lehetett fogni a táncra.
Minden számomra nehéz résznél felemelt a földről, így tényleg nagyon könnyű a tánc. Reméltem, hogy ezt senki más nem vette észre, mert ha mi leszünk jövő héten a pletyka téma rögtön megüt a guta!
Többet nem szóltunk egymáshoz, két ok miatt.
Első ok: nem lett volna mit mondanunk egymásnak, én pedig nem akartam most előhozni a Miért utálsz? témát. Kár lett volna egy ilyen jó pillanatot elrontani, és azt majd akkorra tartogatom, mikor bunkózik velem.
Második ok: nem voltunk utána többet a parketten, mint egy perc, mert a szám véget ért és taps kíséretében levonultunk.
A folyosóra mi értünk ki a legkésőbb, így minden üres volt. Lassan sétáltunk, mikor szédülés jött rám, mire megfogtam a falat egy percre, de el is engedtem, mert utána jobban lettem.
- Minden oké? - Nick a hátam mögül érdeklődött.
- Igen, minden - mondtam, majd mosolyt erőltettem az arcomra és indultam tovább. Nick mellettem sétált, mikor minden erőm elszállt, és és nagy erővel zuhantam volna a padlóra, ha Nick el nem kap.