Part 12

Sziasztok! 

Nos, eljött e blog életében is ez a nap, mikor már csak egy hét van zárásig. 

Addig terveim szerint 8-10 rész jön, de utánna vége.

Itt a 12. fejezet, kellemes olvasást!

Xoxo, Dodó

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Feküdtem egy kemény valamin, de nem tudtam a fájdalmaim miatt kikövetkeztetni, hogy mi is az. Az egész elmém zavaros volt, de a háttérből egy veszekedés foszlányait hallottam:

- Valahogy muszály lesz! - férfihang lehetett, talán Nické, de nem mertem volna rá fogadni.

- És ha nem sikerül? Változtassuk vámpírrá? - ez kifejezetten Anne hangja volt.

- Sikerülni fog. Vámpírrá változtatás szóba sem jöhet. Erősebb, így bele halna... - a hangok elhalkultak, valami fehér dolgot kezdtem el látni, ami egyre közelebb jött. Nem bírtam tovább fent lenni, mert a fájdalom fekete lyuka elnyelt.

***

Valamivel később ébredezni kezdtem, de nagyon álmos voltam. Egy puha ágyban feküdtem, és épp keltem volna fel, mikor a szörnyű fájdalom belém hasított. Egy kisebbet sikítottam, s ez után rögtön odaült valaki az ágyhoz.

- Ssss. Ne mozdulj! Csak feküdj vissza - Nick! Tudom, hogy ő az! Gyengéden visszanyomott az ágyhoz, majd közelebb ült hozzám. Kinyitottam a szemem és rájöttem, hogy csakugyan ő az. Haja össze-vissza állt és sötétkék pólót viselt. És igen, jól nézett ki még így összevont szemöldökkel, és aggódó arccal is.

- Mi a fene történt? - kérdeztem, majd próbáltam egy tincset eltávolítani az arcomból, de amint megemeltem a kezem a fájdalomtól vissza is hullott a takaróra.

Néhány pillanatnyi emlékem volt a mai napról, de semmi több...

- Nem emlékszel rá? - húzta össze a szemöldökét. A fejemet csóváltam, majd a másik kezemet is próbáltam megmozdítani, hátha kitudom azt a kis tincset seperni az arcomból.

- Újabb vámpírtámadás - mintha csak a gondolatomban olvasott volna, kezével az arcomhoz nyúlt és a hajam a fülem mögé simította. ez a jól eső gesztus arra késztette a szemeimet, hogy egy pillanattal tovább maradjanak csukva.

- És mi fáj ennyire? - néztem rá újra. Nem sokáig bírtam a szemébe nézni, mert zavarba lettem volna, ezért inkább el kezdtem körülnézni a szobában.

A falak fehérek voltak, ami azzal a pár szürkés-feketés képpel összhangban volt. Hatalmas ablakok, így minden olyan fényes. Lett volna. De mivel szerintem az egész délutánt végigaludtam, kint már sötétség volt. Egy apró kis fehér komódot láttam, meg a velem szembe lévő falon három ajtót. Gondolom a gardróbnak meg az ilyeneknek.
- Legfőképpen a bordád. Anne megnézte kettő bordád eltört egy harmadik meg elrepedt a jobb oldaladon. A válladnál van egy nagyobb vágott seb. A combod erősen megzúzódott, és pár apró seb, de ennyi - csak hallgattam, hogy sorolja, milyen tagjaim lettek totál károsak, és csak azt ismételgettem magamnak, hogy ez nem velem történik meg.
- Hol vagyok? - néztem rá kérdő tekintettel. Beletúrt a hajába, mielőtt válaszolt volna.
- A szobámban. Úgy gondoltam, hogy ez a legideálisabb hely, hogy aludj, mint az az orvosi ágy - Aprót biccentettem, mert a nyakam is hasogatni kezdett - Pihenj egy kicsit, nemsoká hazaviszlek.
- Köszönöm -  mondtam alig hallhatóan, mire biccentett, és magamra hagyott a szobájában.
Elképesztően édesnek tartottam amiatt, hogy a saját szobájába hozott, hogy pihenni tudjak. És az ágyában aludhattam, amit ugyan ő, mint vámpír nem használ, de akkor is az övé.
Félálomban voltam, mikor egy kezet éreztem meg a nyakamnál, majd lehúzta rólam a takarót. Megismertem Nick illatát, így nem aggódtam. Nagy nehezen felültetett az ágyon és még rám adta a kabátomat, vagyis inkább csak próbálkozott vele, én belecsúsztattam a cipőmbe a lábam.
Minden mozgás, amit csak tettem elképesztő fájdalom kísérte. Csak ültem és vártam, hogy csillapodjon, de nem tette.
- Bridgit, tudsz járni, vagy vigyelek? - hallottam halk hangját a fülemnél.
- Meg..Megpróbálok járni - mondtam akadozva, majd megfogtam a kezét, és segített felállni.
- Ha tőlem függne már ölben vinnélek az autóhoz, de Anne megtiltotta a bordáid miatt... - hallottam kétségbeesett hangját, miközben mentünk le a lépcsőn. Az alkaromat fogta egyik kezével a másikbe meg én kapaszkodtam.Mire az autóhoz értünk azt hittem, megőrülök. Minél jobban erőltettem a tagjaimat a járásra, annál nehezebben ment.
Az autóban ülni, már sokkal kényelmesebb volt, így mikor hozzánk értünk nagyon nem akartam kiszállni.
- Maradj, mindjárt segítek! - mondta és sietősen kimászott az autóból, és fél pillanat múlva nyitotta is az ajtómat, amiért hálás vagyok, mert nem hiszem, hogy lett volna erőm hozzá.
Nagyjából negyed óra alatt felértünk az emeletre, lehámozta rólam a kabátot, és megvárta még leülök az ágyamra.
- Megyek, leellenőrzöm a környéket. Anne majd benéz, addig is aludj. Holnapra kell az erő. Mivel délután lesz az a hülyeség, aludj sokáig - majd eltűnt.
A kezembe temettem az arcom, és elgondolkoztam, mért ilyen kedves velem? Örülök neki, hogy most legalább nem ordibál, de erről az oldaláról nem is ismertem még. Ez egészen új és furcsa. Persze jó értelemben.
Levettem a tornacsukám, majd nagy nehezen az ágy közepére bújtam, ülve maradtam, a takarót magamra húztam és vártam, hogy megszűnjön a fájdalom.
A telefonom biztosította az állításom, miszerint két teljes órája itt ülök ezen az ágyon és nézek ki a fejemből. Legszivesebben bőgni kezdtem volna, de nem ment. Akármennyire is fájt a testem minden pontja, egy könnycsepp sem tudott volna kijönni a szememből. A miért című kérdésre nem tudtam a választ, csak úgy, mint a legtöbb mindenre, ami mostanában történik. Meguntam a sötétséget, így a telefonom után nyúltam, és írtam Sam-nek egy üzenetet, hogy ha nem lenne neki gond jöjjön már értem holnap a tánc előtt, mert leestem a lépcsőről, és kizárt, hogy autóba ülök. Persze azonnal mondta, hogy itt lesz, meg, hogy ő mondta, hogy legyek óvatos. Aztán a nagy népszerűségnek örvendő Facebook-on folytattuk a beszélgetést. Időközben próbáltam lefeküdni, de a végén a fájdalom nyert.
Valószínű, hogy Sam bealudt, mert vagy 20 perce semmi hír róla, így kikapcsoltam a mobilom és az ágy legtávolabb eső részébe löktem.
Lassan felálltam az ágyról, és a DVD gyűjteményemhez léptem, majd keresni kezdtem benne valami jó sorozatot. Amint a CSI Miami helyszínelők a kezembe került, már nyomtam is be a lejátszóba. Az első rész valami lányról szólt, aki azt hitte, hogy álmában ölt embereket, de kiderült, hogy a valóságban...
Az álomról jutott eszembe, hogy mikor Nickéknél aludtam nem volt egy rossz álmom sem...
Nos, biztos nagyon varázslatos lehet az a ház.
Már a szememet téptem a sorozat nézése közben, mert annyiszor láttam már ezeket a részeket, hogy fejből megy az összes párbeszéd, így mikor valaki kopogott az erkély üveg ajtóján, úgy éreztem, hogy itt a megmentőm.
Leállítottam az agyamra ment műsort, majd az ajtóhoz vonszoltam magam és kiléptem a hűvösbe. Jól esett a hideg, főleg a sajgó sebeimnek.
- Szia! - mondta Anne, miközben közelebb jött.
- Hali! Hát te? - néztem rá, hisz mikor azt mondta Nick, hogy majd benéz a "húga" azt hittem reggel fog, és nem az éjszaka közepén.
- Hoztam neked valamit! - majd felém tartott egy kis üvegcsét.
- Mi ez? - óvatosan felé mentem, mert képtelen lettem volna kinyújtani annyira a karom.
- Vámpír vér. Idd meg. Jobban leszel tőle. Ez segít begyógyítani a sebeidet.
Elvettem tőle az apró, fekete üveget.
- Khmm. Kösz.
- Holnap ide jövök tízre, oké? Segítek kicsinosítani téged. Addig is légy jó, és idd meg! - mondtam, majd eltűnt, mint a másik. A szememet forgatva mentem vissza a hálószobámba, igyekeztem jól becsukni az erkély ajtót. Az üvegcsét leraktam az asztalomra, mert biztos, hogy nem fogom meginni. És nem azért, mert undorodok az egésztől, hanem mert megérdemlem, hogy szenvedjek, azért ami Julieval történt, így most meg is teszem.
Kinyomtam a tv-t és lefeküdtem az ágyra. A mennyezetet kezdtem el nézni, mintha olyan érdekes lenne, de az igazság az volt, hogy nem akartam elaludni, és csak ez tudott lekötni.
Reggel ötig bírtam, aztán kimásztam az addigra összerugdosott ágyamból, és elindultam a fürdő felé. Elkezdtem leöltözni, de a póló levétele is nagy nehézséget okozott, így eltartott egy darabig. Nem mertem megnézni a testem, mert féltem, hogy nem vagyok kész arra, ami várni fog. Szerencsére a tükörben csak az arcomat láttam, amin néhány , szinte alig látszó lila csík volt. Sóhajtás közepette elkezdtem megszabadulni a nadrágomtól.
A kínzás után beálltam a zuhany rózsa alá, és egyből ki is másztam, mert se a bőröm, se a sebeim nem bírták a meleg vizet. Így hideget engedtem, ami jéggé fagyasztott, ezért gyorsan kellett megtisztítanom magam. Aminek az lett a következménye, hogy megláttam a tegnapi nap eredményét...