Part 11

Halihó!

Megérkezett a folytatás!

Kellemes olvsást kívánok, és hagyjatok magatok után nyomot! :)

Xoxo, Dodó

További hallgatózást nem terveztem, így a szobámba vettem az irányt és előhalásztam a laptopomat. Felhajtottam a tetejét és benyomtam rajta a bekapcsoló gombot. Még vártam, hogy betöltődjön a gép, ki-ki nézegettem az ablakon, hogy elment-e már. Nos, ennyit arról, hogy nem foglalkozom vele. Nem is jó indok miatt foglalkoztam vele, hanem mert rettentően idegesített. szinte lehet mondani, hogy utáltam. Na jó, ez kicsit túlzás. Nem volt vele különösebben bajom, ha nem vesszük számításba az idegrohamait meg a többit...

Ha ne

Gyorsan beütöttem a skype adataimat, és mikor bejött egyből rákattintottam a videóhívásra, majd kezdetét vette a beszélgetés.

***

Kedden a Nagyi legalább háromszor próbáltatta fel velem a fellépős ruhát, mert ő nem lesz itt mikor a tánc lesz, így feltétlenül látni akarta rajtam. Ezért felvettem. Majd levettem. És ezt megcsináltuk háromszor!!!

Suli után segítettem neki pakkolni, mert ő totál be volt zsongva, így kicsit szétszórt volt. 

Szerdán hajnalba kivittem a cukrászdába, ahol gyülekeztek, majd a sötét hajnalban visszakocsikáztam az otthonomba. Mivel a kis kedves vámpírjaink meggyőzték a Nagyit, hogy egy minimális védelemre szükség van, így meg sem lepődtem, mikor bementem az ajtón félren épp valami focimeccset nézett.

- Jó reggelt! - mondta, és épp, hogy csak egy kicsit levette a szemét a televíziótól.

Válaszul csak morogtam egyet, majd az erőmmel kicsaptam a biztosítékot, az áram pedig elment a lakásban. 

- Héé! Ez minek kellett? - nézett rám, miközben a hűtőt rámoltam ki.

- Ha jól tudom akkor a feladatod annyi, hogy a délután folyamán egyszer rám nézel, és nem az, hogy tábort verj a nappalimban - néztem rá.

- Bridgit, ne csináld már! Ez egy hatalmas meccs. Kérlek kapcsold vissza! - nézett rám kutya szemekkel. Nem is értettem a nyavalygása okát, hisz vámpír: fél másodperc alatt kint van, visszakapcsolja az áramot és ennyi. Én meg megint kikapcsolom...

- Otthon is van tévé! Nem?! - néztem rá. 

- Jah, de ott egyedül vagyok! - nyavalygott. 

- Mért hol vannak a többiek? - kérdeztem totál értetlenül.

- Az ősök Kanada északi részéré ruccantak ki, ahová suli után követem őket; Nick meg Anne vadászni vannak egészen péntekig. Szóval ne félj péntekig egyiküket sem fogod látni. Bár szerintem Anne hazajön, de ki tudja?!

- És ti mikor jöttök vissza?

- Kanadából? - bólintottam. Egyből bele is fogott a mesélésbe, szóval a foci nem lehetett egy nagy dolog - Hát jövőhét közepe fele. Találkozunk egy csomó boszorkánnyal. Rendkívül izgalmas lesz! Semmi kedven nincs hozzá. Nem is értem, hogy nekem miért kell menni, hisz annyi közöm van a varázsláshoz, mint egy csigának a hamburgerhez - mondta és látszott az arcán, hogy a háta közepére se kívánja ezt az egészet. Viszont a hasonlata érdekes volt. Veszélyesen érdekes.

- Mért nem Nick megy?

- Lesz az a táncolós izé. Tudod amibe te meg Anne is benne vagytok. Meg amúgy is izél, hogy le vagytok maradva egy csomó csiribával, amit feltétlen meg kell tanulnod; szóval kizárt lett volna, hogy megússzam.

A csütörtöki napot egy szóval tudnám jellemezni: Unalom. Soha, de soha életemben nem unatkoztam még ennyire. Látszólag minden tanárnak elege volt már - én az időjárásra fogom, nem arra, hogy pusztán egy diák sem normális - és ennek megfelelően minden lassú tempóban folyt. De akadt olyan is, aki berakott egy filmet az osztálynak, aztán elaludt. No comment...
Este a nagyi küldött egy sms-t, hogy megérkeztek meg ilyenek.  Anne is benézett délután, hogy élek-e még, majd el is ment.

De a péntek...

Hát nem lesz egyhamar a kedvenc napom! De kezdjük az elején.
Nos reggel annyi életkedvem volt, mint egy tál müzlinek. Az időjárás borzalmas volt. Már vége volt épp a télnek, de egy szem havat nem láttam - lehet, hogy akkor esett, mikor még nem voltam itt - és az idő se meleg se hideg nem volt. Na, nem mintha itt lehetne meleg az idő...
Vártam egy csepp napsütést, de imáim nem kerültek elbírálásra. Fellegek sorakoztak az égen, és a szél is eléggé fújt, ezért kicsit - tényleg csak egy picit - melegebben öltöztem. Lusta voltam reggelit készíteni, így csak kivettem egy joghurtot a hűtőből azt kezdtem fogyasztani.

Nem nagyon siettem az iskolába, mert gondoltam, hogy a mai nap sem lesz valami nagy ördöngőség. Leparkoltam a többi autó közé, és egyenesen matek órára mentem. Útközben azért megálltam a kávé gép mellett, mert szomjaztam. Az órán a tanár úr közölte, hogy a szorzásról lesz szó, de az utolsó tíz percben már osztott...

Harmadik óra után kaptam egy üzenetet Nicktől, amit értetlenül fogadtam, mert nem tudtam, hogy megvan neki a számom.

Tudtam, hogy mennem kell, de most, hogy még szólt is teljesen lelombozott.
Siettem tesi órára, így csak zsebre vágtam a mobilomat és elindultam a zsúfolt öltözők felé.
A lányok közölték mikor beértem, hogy nem kell átöltözni, mert megyünk azt a "rendezvény termet" díszíteni meg berendezni, ahol holnap a show lesz. Visszamentem a folyosóra és beraktam a táskám a szekrénybe. Egy erőteljes ütéssel becsaptam az ajtaját, és mentem vissza a többiekhez. Jó lett volna megkeresni Sam-et, de a mai nap még nem is láttam, pedig akartam vele beszélni arról a bizonyos naplóról. Nagyon féltettem, hisz ha Julie elrablása után még kerültek bele feljegyzések, és a kis könyv Sam-nél van, pedig ezer százalék, hogy benne volt a táskájába az elveszett barátunknak; az azt jelenti, hogy egy vámpír járt az otthonában. És ez rendkívül zavart...

Az öltözőbe visszamenve megkérdeztem egy lányt - azt hiszem, hogy Lily a neve és együtt járunk fizikára vagy törire... -, hogy nem látta e az én szende barátnőmet, de csak ingatta a fejét.
Hát ez fantasztikus!
Csak ültem a többiekkel a padon és imádkoztam, hogy ne essen semmi baja. Mert ha ő is azért szenved, - mint Julie - mert engem nem sikerül, vagy egyenlőre nem akarnak elkapni; komolyan a világ összes rossz és átkozódó varázslatát rájuk szabadítom. Tudom, hogy ez nem valami extra király, tömegeket megfélemlítő szónoklat volt, de komolyan gondoltam. Ő az utolsó ember barátnőm, és nem szeretném elveszíteni, mert akkor nem találnék okot arra, hogy a halandókkal maradjak továbbra is. Szörnyű ez a halandó és természetfeletti életet elválasztó vonal, amihez alapos gondolkodásra van szükséged, - persze nem minden esetben - hogy átlépd. Az ilyen esetek legtöbbször csak a boszorkányok értik, mert a vámpírok, vámpírok és ha őket valaki megharapta, átváltoznak; nincs választási lehetőség. De mi, boszorkányok félig emberek maradunk mindig, még akkor is ha az a bizonyos másik felünk már a varázserejével uralkodik a világ felett. Az a képzeletbeli kis vonal - mindegy, hogy melyik oldalán is vagy - fenekestül felforgatja az életed. Ha halandó maradsz, jól kell tudnod álcázni az erődet, és nem használni sokszor. Ám ha a természetfelettiek mellett dönt a józan ész, onnantól búcsút lehet mondani minden emberi dolognak.
A szüleim is lehetnének azok az emberek akik a halandóságomhoz kapcsolnak. Lehetnének, de nem azok. Ne értsd félre! Nem azt mondtam, hogy nem szeretem őket csak azt, hogy ők nem kapcsolnak semmihez. Immár kettő hónapja lakunk itt és azóta nem is láttam őket. Akármilyen tipikus, békés családnak tűnhettünk a történetünk elején; közel sem vagyunk azok. Néha napján skypeolunk, de akkor is nagyjából arról van szó, hogy milyen munkát csinálnak éppen, vagy, hogy hova utaznak nemsoká; és minimálisan érdeklődnek felőlem. Tulajdonképpen jó is, hogy nem találkoztunk mióta ide költöztünk, mert csak a feszültség akárhányszor együtt van a kis családunk. Csenden ülünk az asztalnál, és már kínosan nézzük a tányérunkat, mert nincs mit mondanunk egymásnak. Anya és apa mindig mindenhova együtt érkeznek és távoznak, még mi a Nagyival külön utakat járunk, de megosszuk azokat egymással.
A szüleim persze igyekeznek kicsit jobbá válni, és foglalkozni a tizenhét éves lányukkal, amit az eddigi évek során elhanyagoltak, de néhány idegen országból származó ajándékkal nem lehet az embert kárpótolni. Sokszor volt olyan, hogy éltünk egy helyen három hónapig, de ők rendszerességgel repültek valahová...
Mondhatni úgy is, hogy nélkülük nőttem fel, és a szívem legmélyén tudom, hogy ezt nem bánom, mert van egy fantasztikus nagymamám, aki minden jót megadott nekem és aki szuper boszorkány. Szeretném ha olyan jó lennék mindenben, mint ő és büszke lenne rám. Nos, ezért is "vállaltam" - fogalmazok másképp: bírom ki - a "boszi sulit"...
Életem értelmetlen dolgainak magyarázásából az zavart fel, hogy Sam leült mellém a padra. Rettentően megkönnyebbültem.
- Hova tűntél ma? Olyan rég láttalak! - mondtam neki, miközben oldalba böktem a kezemmel.
- Első órán azért nem voltam, mert elaludtam. A többin meg nem voltunk együtt... - húzta a száját.
- Ohh - hát erre viszont nagyon nem gondoltam... Hülye agyam!
- Lemaradtam ma valamiről? - kérdezte, miközben elővette a mobilját a zsebéből.
- Csak egy nagy rakás unalomról - mondtam fél vállról.
- Ez az övé volt, ugye? - az arcomhoz nyomta a telefonját, melynek képernyőjén Julie vaskos, halvány rózsaszín naplója volt. Nehézkesen nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire felkavar ez az egész. Ő is bólintott egyet, mintha csak magát akarná meggyőzni: igaz amit látott.
- Nézd, Sam. Nagyon vigyázz magadra. Otthon ha alszol mindig zárd magadra az ajtót, ablakot. Ha otthon van valaki, igyekezz a közelében lenni. Valószínű, hogy az aki elvitte Julie-t járt a házatokban, és nem szeretném ha téged is elvinne - suttogtam neki, alig hallhatóan.
- Ez nem fog megtörténni. biztosítalak felőle. Vigyázok magadra, de neked is kellene, mert te nagyobb veszélyben vagy, mint én - aprót bólintottam, majd megöleltem a barátnőmet.
- Gyerünk, emberek! Rakjunk egy kis rendet! - jött be a tesitanár. Véleményem szerint egy szadista, megbolondult nő. Sam mesélt róla néhány sztorit, és hálát adtam, mert nem érkeztem ide hamarabb...
Miután tapsolt a kezeivel, mindannyian átballagtunk a külön rendezvényeknek építettet terembe, és elkezdtük elrendezni a bútorokat. Asztalokat és székeket kellett egymáshoz társítani, majd az elektronikai felszereléseket helyeztük el, és szereltük össze. Nem is értem, hogy miért beszélek úgy, mintha az egész osztály dolgozott volna. Mert nagyon nem így történt. Sammel egy pár fiúnak segítettünk, még az osztály többi része csak ült a padokon. Szuper! Így soha nem leszünk kész...
Így mire elrendeztünk mindent, komolyan mondom hulla fáradt voltam. A padon lévő vízhez mentünk és ittunk pár kortyot belőle, majd a tánárnőhöz mentünk, miszerint minden kész.
- Hölgyeim és maguk, Uraim! Szép munkát végeztek. Ezért holnap miután kitáncolták magukat, távozhatnak és nem kell visszajönniük a kötelező programokra sem. Leigazolom! Na, tűnés haza, pihenni! - mondta, majd otthagyott minket. Mi, hatan csak pislogtunk, majd mikor az előbb hallott információ eljutott az agyunkig, csak lepacsiztunk egymással, és elindultunk a cuccainkért. Egy pont a tanárnőnek! Na, jó! Kettő!
Táskámmal és egy nagy mosollyal indultam az autómhoz, majd a kocsi zárjában elforgattam a kulcsot, mire az kinyílt. Beültem a jó meleg autóba, majd gondolkodás nélkül indítottam a gázt, és haza vettem az irányt. Otthon a zuhany alá vetettem magam és addig sikáltam a bőröm még a legalsó bőrréteg is nem volt levendula illatú. Aztán lassan megtörölköztem és egy fekete farmer és egy közepes ujjhosszúságú lila felső mellett döntöttem. Ez jó a varázsláshoz, legalábbis gondolom... Visszavettem a tornacipőm, kifésültem a hajam és bezárkáltam a házat. Gyalog indultam a vámpírokhoz, nem volt kedvem autóba ülni. Kitértem az utcából és bementem az erdőbe, ezzel levágva az utat. Nem laktak olyan messze tőlem, csak mivel eléggé az erdőben van, messze vannak a kerülőutak, amiket semmi kedvem nem volt végig járni. Olyan nyugodt volt az erdő. Sehol egy ragadozó, ami felfalja a táplálék piramisban alatta eggyel lévő állatot; sehol egy autó, ami szennyezné ezt a területet. Csak a madarak kedves csipegése és a kellemes szellő. Hálát adtam az égnek, hogy legalább volt annyi eszem, hogy felvegyem a kabátom, mert különben az a "kis szellő" az életet is kifújta volna belőlem. Fura egy helyen mentem át - alig volt pár fa, inkább csak egy tisztásnak tűnt, néhány eltévedt nővénnyel - mikor neszt hallottam meg. Kővé dermedtem. Többé már nem érdekelt a szél, mert a testem átjárta az adrenalin. Nem féltem. Sőt! Soha nem éreztem magam ennyire bátornak. nem tudtam pontosan, hogy egy mitől is van, de örültem neki. készen álltam harcolni, és ha kell akár meghalni is.
Egy sötét ruhás ember jött elő, majd megállt egy rakás inda mellett.
- Bridgit. Ha nem tévedek. Nos, nem túloztak. Megnőttél! - mondta az arcán undorító vigyorral. Ne félj, nem sokáig lesz mivel mosolyognod! 
- Te meg ki a fene vagy? - néztem rá összehúzott szemöldökkel.
- Ohh, mi még nem is találkoztunk személyesen. Nos nevet nem árulok el, mert tök felesleges; elég ha annyit mondok, nagy szerepem volt a kis barátnőd megkínzásában.
- Nos, akkor most te jössz! - mondtam neki, majd a tőle nem messze eső indákra céloztam a kezemmel, és felidézve magamban a csomózó varázsigét, rátekertem a testére. Illetve tekertem volna, de csak a lábáig jutott el, mikor hirtelen eltűnt. Mikor újra megpillantottam hátrébb léptem néhányat, ám még mindig messze voltam az első vaskos fától, amiből karót tudtam volna csinálni. A felfuvalkodott férfi látszólag nagyon élvezte ezt az elbaltázott varázsigét, mert rögtön csipkelődni kezdett.
- Hmm, ezt tanítják a vámpírok neked? Erre benézni sem érdemes. Ekkora szánalmas familyát!
- Ne. Merd. Őket. A. Szádra. Venni! - mondtam neki tagoltam és totál lassan. Ösztönösen védeni kezdtem őket. Lehet, hogy Nick egy barom, meg minden, de segítenek nekem állandóan és mondhatni, hogy a nálluk töltött idő részét élvezem is...
- Mert ha igen? Mit csinálsz boszi? - őrült féloldalas vigyort vett fel, amitől a hányingerem előbukkant. Létezik egyáltalán az, hogy valaki ennyire visszataszító legyen?
- Megöltétek a legjobb barátnőmet! Most jön a bosszú! - mondtam. Majd a már tőlem messze lévő sziklákra összpontosítottam az erőmet, és kettőt mindjárt fel is emeltem, és olyan erővel vágtam hozzá, hogy majdnem megsajnáltam. De csak majdnem. Összeesett, de talpon is volt azon pillanatban. Tudtam, hogy a harc csak most kezdődik. Elkezdtük egymást a kövekkel dobálni. És ha most valaki azt hiszi, hogy unalmas dolog volt az téved. Mert az nem fura, mikor egy ember felé kb. hat kisebb szikladarab röpköd. A legtöbb részét megállítottam és visszairányítottam hozzá, de volt olyan is, amit hagytam hadd essen földet, tőlem messze. Mikor már tényleg úgy tűnt, hogy van esélyem a győzelemre, és kinyírni ezt a szadista állatot; közelebb jött, nagyon közel, majd a kezemet megfogta és egy jól begyakorlott mozdulattal a távol lévő fának lökött. Ahogy megéreztem a fa törzsének nyomását a bordáimnál, minden kezdett elsötétülni. A levegőt is lassabban tudtam venni, kösznve annak, hogy minden tagom vérzett, mozdulni sem tudtam. Már vártam, hogy mikor jön ide és öl meg, de ez elmaradt. Csak ordibálást hallottam, majd Nick arcát egy pillanatig, aki arra kért, hogy maradjak erős; majd lecsukódott a szemem és csak a sötétség és a fájdalom maradt hátra...