7000

Sziasztok!

Meglepődve vettem észre, hogy +7000 a látogatottság. Ez aztárt is nagyon meglepett, mert már augusztusba abbahagytam a blogot és, akkor még a 6000 sem volt meg, most meg már a hétezerről beszélünk!

Köszönöm, hogy olvastok!

Xoxo, Dodó

6000

Sziasztok!

Köszönöm szépen mindenkinek, hogy 6000-en látogattatok el az oldalra!

ÁÁÁ, el sem hiszem!

Köszönöm mindenkinek!

Xoxo, Dodó

Part 30

Fel sem fogtam, hogy mi történik, mikor a Aötétség Vámpírjainak vezetője megfordult.
Kizártak tartottam, hogy én, a kis senki, aki beleszeretett a varázslótanárjába legyen a huszonegyedik. Egyszerűen képzelenség!
Nem kellett több, hogy elkezdjek felé futni, majd egy jól megcélzott ruhgással pofántaláltam, ami olya erővel jött, hogy a földre esett. Gyakorlott mozdulattal levettem a dzsekim és lehajítottam a koszos kőre.
- Meg kellett volna halnod - mormolta, miközben próbált felállni.
- Nem tanították meg neked, hogy a huszonegyedik boszorkány halhatatlan? - álltam felé, és megismertettem az öklömmel az arcát. Fájdalmasan borult a földre, majd ismét ráolvastam egy varázsigét, melynek következtében a bőre lejött róla, és a húsa látszódott ki.
Pokolian ordított és el sem hittem, hogy ilyen kegyetlen voltam. Mindig Julie arca mozgott előttem és tudtam, hogy legalább érte meg kell tennem. Hátrafordultam és nem is törődve a boszorkánytanító family döbbent arcával - akik még mindig nem hittek a szemüknek - felvettem a hülye karót és az áldozatomhoz sétáltam.
Még vártam, hogy hadd fájjon neki, hálát adtam, hogy nincs több embere, mert ez a pár épp elég volt máról.
- Ezt kezdem unni - csaptam a kezem a combomra, majd a kínzását egy másodpercre abbahagytam, de hamar folytattam a bosszút. Megfagyasztottam. Jégtömb lett belőle, majd az ujjam segítségével tekergetni kezdtem. Hirtelen ötlött eszembe az ötlet, amint John mondott az első "történelem órán". Mivel a jég, amit ráküldtem még igencsak lágy volt, simán lehetett mozgatni. Arcát kihagytam a bosszúból, mert látni akartam minden arcmimikát, mikor életében utolsónak lát, hall és érez dolgokat. Teljes erőmmel beledöftem, majd teste minden része - beleértve a fejét is - millió darabra esett szét.
Vége. Vége van. Meghalt!
Lihegve dobtam le a karót, majd néztem körbe. Mindenhol megölt tetemek és kosz volt látható. Az üvegfalat leengedtem, így szabadon távozhattak, ha akartak.
Meglepetésemre, mikor pár perc múlva hátrafordultam, mind ott voltak. Felvettem a kabátom, és közelebbmentem. Épp szólni akartam, mikor Anne berontott.
- Hála a jó égnek! Csend lett és megijedtem. Nem tudtam mi történik, de látom felesleges volt - nézett a többiekre, majd elindult felém - Huszonegyedik? Komolyan? - mosolygott.
- A tökéletességre törekszem - hülyültem, mire válaszul magához ölelt.
- Menjünk hozzánk! - mondta.
- Én inkább hazamennék, ha nem baj - vettem fel a védelmet nyújtó dzsekit.
- Vele megyek! Ti menjetek csak - mondta Nick a családjának, akik elindultak az ajtó felé. Elfordultam tőlük, és egy pillantás alatt a terem legvégében tüzet élesztettem. Minél jobb elégetni ezeket a szemeteket. Nick felé mentem, majd egy apró mosoly következtében a házunk elé teleportáltam minket. Az, hogy megint a közelemben volt olyan szívritmuszavart idézett elő, hogy arra nincs is szó.
Benyitottam a házba, ahol a villanyok égtek.
- Sziasztok! - mosolygott a nagymamám. Fél másodpercen belül már úgy ölelgetett, mintha soha nem látott volna még.
- Tudtad, ugye? - gyanakvó kérdésemre, sejtelmes vigyort villantott.
- A nagyik mindet tudnak. Teljességel az én vérem vagy! Én is szöktem el a kedves Nick és a családjától, akikkel még ide nem költöztünk nem is találkoztam. Nem volt idejük arra, hogy rájöjjenek arra, hanyadik vagyok. De én megtudtam - kacsintott, majd Nick vállát megpaskolva eltűnt a folyosón.
- Mért nem mondtad el? - fordultam felé.
- Azt hittem tudod - rántotta meg a vállát, és ment fel a lépcsőn. Követtem, mert a szívem minden egyes porcikája ezt akarta, Követni őt, akár a végtelenségbe is.
A szobámba érve megállt, majd megvárta még odaérek hozzá. Mikor ez megtörtént szorosan magához húzott és megcsókolt.
Istenem, de milyen csók volt! Könnyek futottak végig az arcomon, mert rájöttem, hogy sokkal jobban hiányzott, mint gondoltam.
- Mért sírsz? - vette a kezébe az arcom.
- Mert annyira hiányzotál - suttogtam.
- Mondd, hogy maradsz! Hogy nem mész el soha! - kérlelt.
- Maradok! Itt van minden ami boldoggá tesz - válaszomra megölelt. Erőssen kapaszkodtam belé, és a vállába fúrtam a fejem.
- Szeretlek, Bri, mindennél jobban, és itt vagyok. Bármit elmondhatsz nekem. Olyan büszke vagyok rád, mint még soha - vallomása miatt még jobban öleltem, majd a számhoz húztam, hogy eszméletlenre csókolhassam.
- Esetleg, szeretne az Úr csatlakozni velem egy forró fürdőre? - incselkedtem, és kíváncsian vártam a válaszát.
- Kapok meghívót? - felkacagtam és magam után húztam.
Az életem e pár óra alatt teljesen megváltozott. Kinyírtam egy halom vámpírt, akik anno megölték Juliet, közbe pedig kiderült, hogy én vagyok a huszonegyedik boszorka, aki halhatatlan.
Van egy csodálatos barátom, akit az örökkévalóságig szeretni fogok, mellé pedig kaptam egy új családot, amit Bearral ki fogunk élvezni. Most, hogy semmi Sötétség Vámpírjai nem léteznek az életem nyugodt, és kiegyensúlyozott.
Lehet, hogy nem a legjobb élet az enyém, de amire vágytam, kemény munka után itt van velem, és nagyra értékelem ezt!





Sziasztok!
Huhh, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz ez...
Képtelen vagyok még most is felfogni, hogy befejeztem ezt a történetet. Másfél évembe telt, és meg kell, hogy mondjam ebből egy év és három hónap időpocséklás volt, hisz alig írtam valamit.
Visszanéztem a régi részeket, az idióta köszöntéseimet, kiírosgatásaimat és jót nevettem.
Élő példa, hogy egy ember sokat változik az egy év alatt: most tuti nem ömlengenék nektek a Pom-Bar-ről, mint tettem.
Mindegy!
Köszönetet nyílvánítok nektek a :
+5800 oldalmegjelenítésért
11 követőért (ebből 2 privátban) 
és a 81 kommentért.
Komolyan mondom ti vagytok a legjobbak!
Kiknek köszönöm személyesen? :
Imolának, aki mindig olyan kedves és a Face csoportban is nagyon aktív.
Boggy-nak, aki kisebb regényt ír nekem, hogy milyen jó volt az új feji.
Eszternek, aki szintén aktív, és rendszeresen komizik.
Krisztinek, aki ugyan nem mindig van köztünk, de ha mégis, akkor egy tündér!
Valamint köszönöm minden névtelen kommentelőnek, azoknak az embereknek akik csak egy-egy részhez rittyentettek egy megjegyzést, és mindnekienk aki olvasta.
Megszegve a szóismétlés szabályát elmondom még ezerszer, hogy köszönöm! MINDENÉRT!
Nem tűnök el! Ha elérjük a +6000-et, felbukkanok, hogy megköszönjem. 
Addig is megtaláltok a többi blogomon, valamint a Face csoportban!
Köszönöm mégegyszer, hogy vagytok nekem és támogattatok!
Annyira imádlak titeket, Kedves Olvasóim, hogy arra szó sincs!
Legyetek rosszak, és olvassatok!
Xoxo, Dodó
Ui: Köszönöm, hogy részese voltatok az egyik nagy tervemnek!

Part 29

Sziasztok, Kedvenc Olvasóim!

Meghoztam a következő- és az egyben utolsó előtti részt.

Nem szeretnék most semmit hozzáfűzni a dolgokhoz, azt majd a következő részben olvashatjátok!

Annyit mondok, hogy élvezzétek a 29-es rész minden egyes pillanatát!

Legyetek rosszak!

Xoxo, Dodó

Az elmúlt két és fél hónapot Nagyi rokonának hatalmas birtokán töltöttem Hawaii-n Sammel.

Elrejtőzésem oka a Sötétség Vámpírjai voltak.

Nem akartam, hogy a körülöttem élők életüket veszítsék. Így eljöttem. Samet magammal hoztam, mert veszélyben volt. Nagyi és a többiek ott maradtak, de nem volt könnyű ezt a döntést meghozni. Nagymamával mindig beszéltünk, mert ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Nicknek nem mond el semmit. Mivel az ő varázslati segítségével – magyarul teleportálással- kötöttem ki itt, mivel nekem még nem volt hozzá elég erőm; nagy hálával tartoztam neki.

Samnek egy kis idő kellett, hogy el tudja fogadni, hogy nem csak emberek vannak a földön, hanem sokkal nagyobb és erősebb csúcsragadozók is.

Mikor idejöttünk június volt, és júliusig nem is szólt hozzám. Hawaii ugyan napos, de mit sem ér, ha az ember rejtőzködni jött ide, és napjai nagy részét az edzőterembe tölti, meg varázsigéket mormol?

Életem itt teljesen más volt, mint otthon. Magammal hoztam a naplót, és abból merítettem a haragom, ami az egész napot befolyásolta. Reggelente elolvastam az elrablása utáni napok bejegyzéseit, majd könnyekkel küszködve püfölni kezdtem a boxzsákot.

Hiába voltak tőlem távol a szüleim, a nagymamám, de mégis Nick hiányzott a legjobban.

Hiányzott a mosolya, az, hogy akár ok nélkül ordibál velem, és az, hogy megölelhettem, csókolhattam, mikor  csak akartam.

Próbáltam az érzéseket elnyomni magamba, hisz soha többet nem mehettem vissza.

Sam pár nappal ezelőtt visszatért, ésaz edzések Carlos bácsival eléggé unalmasak.

Holnap van a szülinapom, és előre utálom ezt a napot. Jobban, mint régen, mikor Nick elég szemét volt velem, és szinte láttam magam előtt, hogy amint tizennyolc leszek és kiderül, hogy egy ostoba 17. vagyok, hallgathatom életem végéig.

És ma, főképp utálom. Tudom, hogy pár perc múlva álomra hajtom a fejem és mikor másnap felkelek semmi nem fog változni. Nem kapom vissza az elcseszett gyerekkorom, se a legjobb barátnőmet. Egy óra és nagykorú leszek, és csöppet sem érdekel.

Felhajtottam a takarót, és bebújtam e fáradt nap után a kényelmes ágyba. Bear mellettem vakkantott egyet, majd álomra hajtotta a hatalmas fejét. Itt létünk óra nem hajlandó visszaváltozni kicsivé, most már nagyban hódít…

  Álom nem jött a szememre, mert visszaemlékeztem arra, mikor Nick egy este nálam aludt. Mármint, tényleg aludt. Azt mondta, hogy én vagyok a legkülönlegesebb ember az életében, így mikor máskor tehetné ezt?

Az emlék hatására szemeim könnyel teltek meg és gyorsan pislogni kezdtem, hogy ne csordulhassanak ki.

A telefonom pityegni kezdett, pedig egy eldobható készülék, és már mindössze három napig lesz használható. Kíváncsian vettem fel a készüléket a mellettem lévő éjjeli szekrényről.

Vészhelyzet van! Anne – honnan van meg neki a számom? Magamon is meglepődtem, mikor ösztönösen hívni kezdtem a számot.

- Bridgit? – hallottam a vonal másik végéről a meglepődött hangot.

- Igen.

- Segítened kell! Nagyon nagy baj van! Elvitték őket! – alig lehetett érteni amit mond.

- Várj egy kicsit! Nem értek semmit – ültem fel az ágyon és beletúrtam a frissen kifésült hajamba.

- A Sötétség Vámpírjai. Itt voltak. Elvitték őket. Megfogják ölni. Kérlek segíts! – tőmondatait nagy nehezen összeraktam és ideges lettem.

- Mikor történt ez? – Bear érezve, hogy nincs rendben minden fülelni kezdett.

- Pár perce. Megölik őket – sírta a szavakat – Hol vagy? – ódzkodtam az ötlettől, hogy elmondjam neki az igazat, de mivel biztos voltam benne, hogy nem csapda, megmondtam.

- Hawaii-n.

- Jól elmentél – sóhajtott – Ide tudnál jönni? Kérlek?!

- Megy reggel egy repülő – csaptam a térdemre.

- Az késő lesz – szemem összecsuktam és vártam, hogy jöjjön valami nagyszerű ötlet – tudom, hogy már csak egy óráig tart a boszorkányiskola dolog, de megpróbálnál ide teleportálni magad?

- Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – sóhajtottam.

- Az én kedvemért próbáld meg, lécci. Üzenetbe küldöm a címet! – ezzel lehette. Előhalásztam egy kék könyékig érő kék felsőt és egy fekete nadrágot. Mivel valószínű, hogy nem élem meg a születésnapomat, felvettem a legújabb fekete Concersemet és egy fekete bőrdzsekit.

Nem sok esélyt adtam arra, hogy megtudom csinálni, de próba szerencse.

Odaképzeltem magam arra a helyre, ahá készültem, és vártam.

- Azt mondtad, hogy nem tudod megcsinálni – hallottam egy hangot és kinyitottam a szemem.

Döbbenetemre egy hatalmas épület előtt álltam Annevel.

-  Hát, magam is meglepődtem, hogy megtudom – körülnéztem és minden iszonyat sötét volt – Merre vannak? – kérdeztem és igyekeztem a tagjaimat felkészíteni a harcra. Szerencsémre ma komoly edzésem volt, minden köszönhetően be voltam még melegedve.

- Bent – elindultam az ajtó felé.

- Te maradj – mondtam neki és megálltam az ajtó előtt.

- Biztos? – innen hallottam, hogy az agykerekei csak úgy forognak.

- He te is bejössz, elkapnak. Szóval menj haza. Haza fognak jutni. Vagy velem, vagy nélkülem – mondtam és a hajam kifésültem a szememből.

- Mi az, hogy nélküled? – csattant fel – Nem áldozhatod fel magad – hitetlenkedett.

- Nem ez volt a tervem, de ha nincs másik lehetőség, megteszem – arcvonásai ellágyultak, majd szorosan megölelt. Visszaöleltem, majd a vaskos ajtót kinyitottam. Sötét folyosókon mozogva vártam, fel voltam készülve, hogy egy fal mögül kiugrik egy barom és nekem támad. Ezektől mentesen siettem fel a lépcsőn, és fülelni kezdtem. Egy kis ajtó mögül zajt hallottam, így nem nyitottam ki, hanem egyszerűen a jól bevált teleportálást választottam. Egy afféle erkély lehetett, amin nem volt korlát rész. Az egész belső tér hatalmas volt. Szorosan az ajtóhoz dőltem, hogy ne vegyen észre senki és gyorsan körülnéztek. A szoba kör alakú részénél hatalmas, több méter magas ablakok álltak, még azon az oldalon, amelyen én voltam mindenhol vastag falak. A padló, ami alattam 5 méterrel lehetett kőből volt, és semmilyen borítás nem fedte. A levegőben vérszag érződött, de valami azt súgta, hogy még nem kezdett el ölni. Meghallottam a már ismert hangot, ami azt kérdezte, hogy ki legyen az első áldozata, és ötlettől vezérezve egy faszéket varázsoltam magam mellé. Felkaptam a jobb kezembe és magammal vittem. Előrébb sétáltam azon a vacakon és megpillantottam a vámpírokat. Nick, a szülei és Ian ismét olyan helyzetbe voltak, mint anno az erdőben és fogadtam volna rá, hogy ismét levannak bénítva. Azokat lefogó pár vámpír valamint mögöttük kettő és ahogy a szemem jobb oldalra pillantott egy tucat természetfeletti csatlakozott a társasághoz.

Pár perce már néztem az előadást, miszerint semmi az égvilágon nem történt. Aprót megmozdulva, ezzel is felhívtam magamra a nagyfőnök figyelmét, természetesen direkt.

- Bridgit! – fordult meg és nézett az én irányomban és a levegő megfagyott – Mindig jó téged látni! Mi járatban vagy itt? – kedvessége akár fenyegető is lehetett volna, de nem féltem tőle. A széket előrébb húztam, hogy mindenki észrevegyen, majd nem törődve semmivel lazán válaszoltam.

- Tudod, csak erre jártam. Gondoltam benézek, meg hallottam, hogy műsor van, azt meg nem hagyhattam ki – ártatlanul mosolyogtam és leültem a varázsolt tárgyra.

- Ohh, és tetszik a műsor? – pislogott felém. Körülnéztem a társaságon és akaratlanul is megakadt a tekintetem Nick tökéletes szempárján.

- Mondhatjuk – húztam el a szám – Bár, változtatnék pár dolgon – erősen koncentráltam, mire a boszorkány tanító kis családom fogva tartói elengedték őket, majd a mellkasukhoz kaptak és a földre zuhantak. Nem haltak még meg, de azt a saját kezemmel akartam elintézni. Egy kézmozdulatomnak köszönhetően a lebénított barátaim a terem másik végén teremtek, majd egy újabb mozdulattal védőréteget húztam köréjük, mert így biztonságba lettek. Ezt képtelenség lett volna áttörni, ezért is imádtam ezt a varázst. Megtehettem volna, hogy magamat is bevonom vele, de harcolni akartam, és megölni minden gonosz lényt.

A főnök dühösen mosolygott és intett a kezével. Ebben a pillanatban kettő vámpír indult el felém. Több se kellett, a széket felborítottam, és kitéptem belőle egy darabot, ami elég hegyesre sikeredett, hogy tudjam karónak is használni. Az első vámpírt gyomorszájon vágtam, majd ágyékon rúgtam és végül, hogy elveszítse az egyensúlyát az arcát is elintéztem. Elesett, és szinte azonnal belevágtam a karót. Hátulról megéreztem a szellőt, és reménykedve, hogy eltalálom, hátrarúgtam egyet és szélsebesen megpördültem. Ütéseit kivédtem, és miután átrendeztem az arcát lelöktem a mélybe. Utána küldtem egy ezüst karót, mely gyorsasága miatt néhány másodperc alatt elérte a kívánt helyszínt.

- Hát, ez nagyon szép volt – kezdett el tapsolni, és úgy tettem, mintha nem értettem volna  a sértést meghajoltam, majd elrugaszkodtam és leugrottam. Ő, aki azt hitte, biztos kitöröm a bokám, mikor földet érek, meglepődött, hogy nem.

Sértetlenül értem el a padlót, és a lelökött barátunkból kihúztam a karót. Csak ne pocsékoljuk a vasat! Fél pillanatra eltűntem, de a háta mögött előbukkantam, majd a már megkínzott négy vámpírba egyesével vágtam beléjük a karót és húztam ki mindenféle szemrebbenés nélkül.

A tucat vámpír elindult lassan felém, de nem jutottak sokáig, mert mire észbe kaptak már lángolt a fejük, majd minden részük.

- Ez nem volt szép tőled! – nézett rám rosszallóan. Elégedett vigyorral az arcomon vártam a folytatásra – Mivel érdemeltem ezt ki? – játszotta a hülyét.

- Mintha nem tudnád – tettem csípőre a kezem. Kicsit untatott a játéka, mert nem akart támadni, pedig kicsinálnám már szívesen.

- Jah, bocsi. El is felejtettem – vigyorgott. Legyintettem, hogy felejtsük el, majd a fejére és a szívére koncentráltam, amit a fájdalom átvárt. Pillanatnyi fájdalom suhant át az arcán, de hamar immunis lett.

- Csak ennyit tudsz? – tárta szét a kezét. Mosolyogva nemet intetem a fejemmel és elindultam felé. Verekedni kezdtünk, de egyikünk se tudta a másikat megkaparintani. A karóért fojt a harc, mert valószínű, hogy félt tőle, hogy leszúrom. Gyorsasága miatt tízszer óvatosabb és gyorsabb voltam, és nem mertem semmi extra cool dolgot csinálni, célzok itt a szaltókra. Egy gyors lábmozgása következtében nem figyeltem, és majdnem elbuktam. Nevetve kezdte elölről a rúgásokat, és sikerült kivernie a hátsózsebemről a karót. Messzire elgurult, majd egy másodpercre összenéztünk. Utána vetődtem, de nem sokkal később éreztem magamon a testsúlyát. Undor futott rajtam végig, majd minden erőmmel próbáltam azt a hülye tárgyat megfogni. Fejével a könyököm felé hajol, és egyből az arcába is nyomtam, majd mikor arrébb mozdult, kiszálltam alóla. Pár másodperc múlva már előttem állt. Bunyóba kezdtünk, és a karmaival a karomba kapott. Mióta van a férfiaknak hegyes karmaik?

Minden rúgásnál éreztem, hogy fogy az erőm és kezdek kimerülni. Bármely percben a figyelmetlenségem miatt kiüthet. Akármennyire vártam, hogy a földhöz simulhassak és pihenni tudjak, de ott volt a szemem előtt Nick és a családja élete. És jobban szerettem mindnyájukat, mint a saját önző fejemet. Dühömet, szeretetemet – persze nem felé – bevetettem a küzdelembe, de hosszú percek után alig bírtam a lábamon állni. Minimum ötven perce itt lehetek, és azóta kőkeményen harcolok, de én sem bírom alvás nélkül.

Pillantást vetettem feléjük, de eközben a rohadék kihasználta a lehetőséget, és letámadott. A földön verekedtünk, és most nem a karóért. Mindketten az életünket akartuk, és csak egy távozhat győztesként. Megragadta a nyakamat és fojtogatni kezdett.

- Engedd el! – Nick hangja az üvegfal mögül kétségbeesett, ám határozott volt.

- Szegény barátnőd most meghal – majd a nyakam olya erővel megszorította, hogy nem kaptam levegőt.

Utolsó szó amit hallottam, hogy Nick a nevemet ordítja, és próbál kiszabadulni.

Éreztem, hogy leszáll rólam az önelégült barom, majd elsötétült minden.

A könnyedség, amit ígértek, ha meghalunk nem érkezett meg, mert minden másodpercben erősebbnek és erősebbnek éreztem magam. Kinyitottam a szemem és ugyan ott voltam. Pár másodperc telhetett el mióta elsötétült minden, mert a gonosz pasas még mindig lépkedett távolabbra tőlem.

Hangtalanul felálltam és a karomra néztem. A pár csepp véren kívül az egész testem egy fura lila láthatatlan burok vette körül, aminek a jelenlététől nagyon megijedtem.

- Mi a fene? – Nick hangja az üvegen keresztül is hallatszott – Mi történik?

- Ő a huszonegyedik – suttogta elképedten John.

Part 28

Sziasztok!

Elérkeztünk a visszaszámláláshoz! 

Ezen kívül már csak 2 rész lesz, aztán történetnek vége lesz és elbúcsúzom ezen a blogon tőletek...

Köszönök minden komit és oldalmegjelenítést, amit az előző részért kaptam.

Ez egy kicsit izgalmas rész lesz.

A Facebookos csoportban Imola Szunyog "nyert" egy kívánságot a történettel kapcsolatban.

És úgy látszik, hogy egy rugóra jár az agyunk, mert ugyanarra gondoltunk. Nem sütöm el a poént, biztos rájöttök majd, hogy mit kívánt...

Írjátok meg mit gondoltok róla komiban, vagy chaten is tökéletesen megfelelő.

Xoxo, Dodó

Két hete járunk Nickkel és a nyár jövetelével hagytunk a népnek feldolgoznivalót, mi szerint együtt járunk. Sam totál megbolondult, és egy örökkévalóságig hallgattuk, hogy mért nem mondtuk el neki, persze az nem számított, hogy alkalom se idő nem volt ahhoz, hogy közöljem vele.

Nagyi és Nick családja is tud rólunk, és a szülők így, hogy tudták nem nyírjuk ki a másikat – ajándékként maguknak – elmentek Európába valamilyen boszorkányos gyűlésre. A kérdés csak az volt, hogy én miért nem mentem velük…

A kapcsolatom a Szépfiúval szépen halad. Elvitt vacsorázni, ahol EVETT!! Sokat voltunk együtt, de éjszaka szinte mindig egyedül aludtam, mert hol vadászni, hol vámpírokat ölni ment.

Kicsit csalódott voltam e miatt, de nem búsultam sokáig, hisz jön a nyár, nincs suli és mindig együtt lehetünk.

Semmi olyan nem történt még, de hisz hova sietnénk? Még az sz betűs szó sem jött ki a szánkon, pedig az én nyelvem mindig ki akarja lökni.
A dolgok rendeződtek, és tényleg képes voltam elhinni, hogy jó nyaram lesz.
Letettem a mobilomat, ezzel megszakítva a hívást Sammel. A szülei folyton azzal nyaggatják, hogy menjen el valahova nyaralni, és ne üljön otthon egész szünet alatt. Most pedig annyira kiborították szegényt, hogy az interneten keresi a nyaralási lehetőségeket.
Felvettem egy fekete nadrágot egy hosszított fekete toppal, hozzá pedig egy szürke tornacipőt, és elindultam Nickhez. Út közben a hajam kibontottam, mert a hajhagymáim tiltakozni kezdtek a szokásos copftól. Mikor letettem az autót a házuk előtt valami arra késztetett, hogy elinduljak az erdő felé. Gondolkodás nélkül indultam el arra, és közben fogadni mertem volna, hogy Nick csalogat a fák közé. Az ismerős tisztáson, ahol a bordáim károkat szenvedtek nem Nick állt, hanem öt vámpír. Egyet egyből megismertem, hisz volt szerencsétlenségem találkozni vele. Döhösen fújtattam, mikor rájöttem, hogy a nyúl - vagy akármilyen állat, a lényeg az, hogy én - besétáltam a csapdába. Körülnéztem, menekülési útvonalat keresve, de hátulról megragadott valaki. Pár másodperc alatt szinte a barátnőm gyilkosának lábai előtt heverte, és nem önszántamból. Az én lefogásomra biztosított vámpír hevesen küzdött a kiszabadítási hadműveletem ellen.
- Társaságunk akadt - szólalt meg a főnök, mire feltűnt Anne, Ian és Nick. Nagyot nyeltem és oda sem mertem nézni, mikor három vámpírt küldött rájuk. Érdekes alakzatba rendeződtünk: én szembe Nickékkel, köztünk mindössze öt méter, köztünk pedig a nagyfőnök mosolyogva dörzsölgette a kezét.
- Lám, lám, lám. Rég találkoztunk - fordult felém.
- Mit akarsz már megint? - kérdeztem és őszintén reméltem, hogy hamar kinyögi, mert terveim lettem volna délutánra.
- Még emlékszel rám - húzta fel az állam a mutatóujjával. Nem féltem tőle, inkább éreztem gyűlöletet, mint bármi mást - Mondjuk engem nem nehéz elfelejteni - arcom elrántottam, hogy ne tudjon hozzámérni újra.
- Pusztulj meg - válaszoltam.
- Semmit nem változtál, mióta legutóbb találkoztunk - fordult meg és kellő távolsággal arrébb állt - Mikor is volt az? Egy éve? Olyan deja vu érzésem van, bár pár vámpír becsatlakozott a történetbe, de így csak izgalmasabb.
- Miről beszél? - szegezte nekem a kérdést Nick, de nem mertem a szemébe nézni. Hangja nem árulkodott semmiről, se haragról, kétségbeesésről...semmiről.
- Oh, hát nem mondtad el neki? Ennyit arról, hogy lelkitársak vagytok, vagy mi a szösz - előrelógó hajam az arcom bal felét eltakarta, de a jobbal gyilkos pillantást küldtem felé - Elmesélem, Szépfiú. A barátnőd kihagyott pár dologból - rémület fogott el. Nem lehet olyan szemét, hogy MINDENBE beavatja Nicket.
- Őt hagyd ki ebből - reméltem, hogy ezzel megakadályozhatom.
- Ugyan, miért kéne? - értetlenkedett, és továbbra is arra utazott, hogy ideges legyek. Próbáltam kiszabadulni a fogvatartóm kezei közül, de semmi haszna nem volt, csak ártottam magamnak vele.
Ujjait a csuklóm köré vonta és erősen megszorította. Fogaimat összeszorítottam és becsuktam a szemem, és reméltem, hogy kevesebb fájdalmat kapok így.
- Esküszöm kinyírlak - nyögtem ki.
- Hohó! Mielőtt bármi hülyeséget csinálnál, gondold át újra - ajánlotta.
- Ugyan, miért kellene? - arcom oldalralöktem, hogy menjen ki a szememből a hajam. A feketekabátos intett, majd egy újabb természetfeletti csatlakozott a társasághoz. Nem volt egyedül. Kezei között az egyetlen legjobb barátnőm.
- Ne... - hangom szinte elhalt, de minden jelenlévő vámpír meghallotta és arra nézett, amerről jöttek.
- Most már teljes a kép! - csapta össze a kezét a vezető.

*Nick szemszöge*
A tisztáson voltunk és halvány lila gőzöm se volt, hogy mi folyik itt. Bri és a Sötétség Vámpírjainak - feltehetően - a vezére eszmecserét folytattak, és valami olyanról beszéltek, hogy már találkoztak. Egyszerűen semmit sem értettem, és időzített bombává válhattam volna, ha ez a barom aki a hátulról fogott nem nyomott volna belém egy injekciót, aminek következtében a fejemet éreztem csak.
- Hozzá ne merj nyúlni - sziszegte Bri, akinek mintha könnyek gyülekeztek volna a szemében. Sam arca könnyektől ázott volt. Őt is lefogták, mint mindannyiónkat, csupán annyi különbséggel, hogy ő nem kapott semmi szert a testébe, hogy ne tudjon ellenkezni, mert ember volt; fél kézzel le tudják fogni.
- Mért ne? Félsz, hogy megint megtörténik az ami tavaly? - húzta fel a szemöldökét a gyökér.
- Valaki elmondaná, hogy mi a frász folyik itt? - keltem ki magamból. Hangom idegesen csengett, de közben csak Bridgitet akartam megmenteni.
- Jah, te kimaradtál - esett le a gyökérnek - Tudod, sokkal érdekesebb lenne, ha ő mesélné el - mutatott a páromra -, de tudom, hogy ő úgysem mondana semmit, szóval elmesélem én magam. Mint említettem, már találkoztam velük, csak akkor még hárman voltak - Bri és Sam egymásra pillantottak - Egy szerencsétlen sétálgatás során találkoztunk. Nekik volt szerencsétlen. Nekem elég kedvező volt  - arcára féloldalas vigyor ült ki - Elég neked annyi, hogy azt mondom: a bosziért mentem, de nélküle jöttem el? - vakarta meg az állát.
- Nem - Briditre néztem, és a szívem megszakadt, amikor láttam, hogy a szeméből folyik a könny. Életemben nem láttam még sírni, és ez, hogy egy ilyen erős lány megtörik és nem lehetek a váll, amin sír; jobban fájt, mint bármi. Sok sérülése volt, sok mindenen ment keresztül, és ennyire összetörtnek nem láttam még.
- Rendben! Akkor folytatom. Szóval, mind ott voltunk az erdő mélyén és hozni akartunk el Bridgitet, ám a hősieskedő barátnői megakadályozták ezt. Ez eléállt a boszinak - mutatott a szintén síró Samre - a csapat harmadik tagja, a kis Julie meg az elé. Pisztolyom volt, gondolom nem nehéz leszűrni a dolgokból, hogy használtam is. Megcéloztam azt, aki legelől állt. A legjobb az egészben az volt, hogy a kis boszorkányod nem tudott semmit sem csinálni, mert a lába beszorult, és eltört egy fa miatt - a hallottakat feldolgozva mozdulni sem tudtam. Ennyire könyörtelen még ők sem lehetnek... - Hazavittem a meglőtt, ártatlan lányt, és kínozgattam egy kicsit. Nem tudom, hogy a lányok megtalálták-e a naplóját Julie-nak, és elolvasták-e; de biztosítok minden jelenlévőt, hogy nem voltam kíméletes - nem bírtam a gazemberre nézni, inkább a testvéreimre vetettem szemeimet. Anne szeméből egy apró könnycsepp indult útnak, Ian pedig lehajtott fejjel állt.
- És megöltem - kürtölte világgá nagy büszkeséggel. Bri arcán maradt a szemem. Haját a könnyek tapasztották az arcára, szemei karikásak voltak.
- Ez igaz? - néztem rá olyan gyengédséggel, mint eddig soha.
Nem tudott rá válaszolni, mert a mese folytatódott. Eltűnődtem, hogy vajon lehet-e rosszabb?
- Várjál még a kérdésekkel, van itt még más is... Mivel a fiatal hölgy lelkiismeret furdalása megerősödött, mikor idejött és találkozott velünk. Tudta, hogy miatta öltem meg és ezért van minden egyes este rémálma és éli át minden éjjel a történteket - minden annyira stimmelt, amit mondott a valósággal, hogy az már szinte képtelenség volt. Eszembe jutott, mikor álmában mocorgott, valószínű azért volt. És az altatók is, amit valószínű azért szedett be, hogy hátha oly mélyen alszik, hogy nem lesz álma...
- Még mindig? - Sam hangja kétségbeesett volt. Kérdéséből megtudtam, hogy neki Bri már mesélte, de valószínű, nagyon régen.
- Valaki mondja, hogy ez nem igaz - Anne hangjára sokan odakaptuk a fejünket.
- Nem tehetem - ábrándította ki a gonosz féreg - Örülök, hogy itt van mindenki, legalább láthatjátok, hogy újra megtörténik - dörzsölte össze megint a kezeit. A Bri mögött álló férfi a fejét fogva összeesett, miközben kiabált. Pár másodperc alatt életem szerelme a férfi zsebéből kirántotta a karót, és a Samet lefogó fickót leszúrta, majd eléállt. Ügyesen végzett a vámpírokkal, de cseppet sem örültem, hogy odaállt elé. Hisz nem ő miatta ölték meg. A lány saját akaratából cselekedett, ezt tudnia kell! Tiszteletem az egekbe szökött, a következő mondata után:
- Csak a holttestemen keresztül - haját idegesen kiszedte az arcából, majd a jobb kezével elzárta az utat Sam elől.
- Két legyet egy csapásra? Jól hangzik? - mosolygott - Ez így nem buli nekem! Nem öllek meg, mert azt akarod - Bridgit elé állt, aki bátorsággal teli szemmel nézett az előtteálló férfi szemébe. Nem félt. A szívdobogása egyenletes lett - Szenvedni fogsz a halálod előtti minden egyes percben!
A tisztás kiürült. Öten maradtunk. Ian és Anne egyből utánuk eredtek, de én csak álltam ott.
- Gyere, hazaviszlek - fogta magához Samet, majd egy pillantást kaptam tőle és elindultak a kocsihoz. Nem akartam jelenetet rendezni, így elindultam a családom után.
A Sötétség Vámpírjai gyorsabbak voltak, mint mi, de egy személyt sikeresen elkaptunk.
Vértől ázott pólóm lecserélve indultam el Bridgithez. Annyi minden volt, amiről szerettem volna tudni. Az egyik ablak nyitva volt, mintha vártak volna már. Bemásztam, de neki semmi nyoma nem volt. Az ágy sarkában egy apró papír feküdt. Dühösen felkaptam, és elolvastam a rajta lévő szöveget: Szeretlek
Fel se tudtam fogni. Elment. A kiüresedett gardrób tanúskodott róla. Kezembe temettem az arcom és nem engedtem, hogy az az egy kósza könnycsepp kicseppenjen.
Elment... És el sem tudtam neki mondani, hogy nem haragszom rá, hogy nem mondta el. El sem tudtam neki mondani, hogy büszke vagyok rá, azért amit délután tett.
És azt sem tudtam elmondani neki, hogy szeretem...

Part 27

Sziasztok!

Megérkezett az új!

Remélem, hogy tetszeni fog!

Xoxo, Dodó

Reggel ugyanabban a pozícióban voltam, mint amire emlékeztem. Egy dünnyögés következtében megfordultam, és Nick mellkasához bújtam. Az agyam valamely részében tudtam, hogy fent van, így meg sem lepődtem mikor magához vont még jobban.

A második ébredésem a laptopom pityegése okozta. Fújtatva, és félig kómásan másztam ki az ágyból, és léptem az említett tárgyhoz. Dühösen hajtottam fel a tetejét, és még megjelent a kép besétáltam a fürdőbe, megragadtam a fogkefét, rányomtam egy adag fogkrémet, majd a számba vettem.

Visszatértem a szobába, és leültem a székre. Skype videó hívást elfogadtam, majd Sam megjelent a képernyőn.

- Elolvastad? – ugrott nekem.

- Neked is jó reggelt – dünnyögtem. Érzékeltetni akartam, hogy a reggeli köszöntése elmaradt.

- Elolvastad, Bridgit? – kérdezte újra.

- Nem. Mondtam már, hogy nem fogom. Nem veszek részt ebben a hülyeségben – óvintézkedésként a fürdőbe visszamentem, ahol befejeztem a fogmosást, még mielőtt olyat mondott volna Nick jelenlétében, amiről ő még nem tud.

Sietősen visszaültem a gép elé, és igyekeztem a kora reggel zaklató legjobb barátomat visszacsalogatni a saját ágyába, hogy én is mehessek az enyémbe.

- Olyan izé vagy, Bri – motyogta-

- Miért, te elolvastad? – néztem rá, pedig jól tudtam a magyarázatot. Ha elolvasta volna, valószínű nem kérné, hogy tegyem meg.

- Nem. De mindig is te voltál az erősebb idegzetű, így előbb neked kell – mutogatott a túloldalról.

- Miről beszél – hallottam a hátam mögül.

- Hülyeségről – fordultam arra, és láttam, hogy kel ki az ágyból.

- Ki van még ott? – nyújtogatta a nyakát Sam.

- Szia, Sam! – jött be a képbe Nick. Bomba robban. Három. Kettő. Egy.

- Ott mégis mi folyik? – durcáskodott.

- Majd elmondom – néztem rá fáradtan.

- Együtt vagyok? – mosolygott.

- Nem akarsz visszamenni aludni? – mondtam zavaromban.

- Elpirultál! Tudtam, hogy csak idő kérdése! – örvendezett.

- Oké, együtt vagyunk. Most már békén hagysz? – reménykedtem.

- Csak még nem találkozunk. Azután mindketten ki lesztek faggatva – mutogatott. Ösztönösen húzódtam hátra, ahol Nick a vállamra tette a kezét.

- Menj aludni! – mondtam a kiakadt nőnek, és kinyomtam a Skypeot.

- Tuti lenyugtatózom egyszer – kapcsoltam ki a gépet. Felálltam, lábujjhegyre pipiskedtem magam, és csókot nyomtam az ajkaira. Hajam próbáltam az ujjaimmal fésülgetni, hogy azért csak nézzek ki valahogy, miközben az ágyam felé mentem.

Megfogtam a vámpír kezét, és magammal rántottam az ágyba. Felkuncogott, és meg is kaptam a nap első igazi csókját.

Egyszerűen tökéletes volt, mint mindig. Az orrom megismerte a finom illatokat, így magamra kaptam egy farmert, és egy pulcsi, majd a fürdőbe mentem.

- Hova ilyen sietősen? - vonta a szemöldökét össze, majd egy kézlendítéssel az ágynemű rendezve is volt.
- Nem érzed? - tudakoltam, és kinyitottam az ajtót.
- Mit? - jött utánam.
- Muffin - válaszoltam és lesiettem a konyhába
- Jó reggelt, fiatalok! - mosolygott Nagyi, és újabb adag csokis-banános muffint szedett ki egy tálra. Több se kellett, leültem és enni kezdtem. Nick nem messze mellém ült, de nem evett. 
- Hogy ízlik? - nézett rám. Beszélni nem tudtam, mert tele volt a szám, így csak a kezemmel mutattam, hogy nagyon jó.
Ha befejezted, megyünk hozzánk! Túl akarok lenni minél hamarabb ezen! - gyorsítani kezdtem a tempón, majd elindultam fel az emeletre, hogy rendbe tegyem magam.

***

*Nick szemszöge*

Ráolvastam az igét, de az ágyamon üllő barátnőm meg sem mozdult.

- Biztos sikerült? - nézett rám - Azt mondtad, hogy fájni fog, de én nem érzek semmit - grimaszolt.

- Ezer biztos - álltam előtte. Anne idegesen ült a földön - mintha nem tudott volna máshová ülni - és ő is várta, hogy történjen valami.

Mi lenne, ha... - Bri hangja elakadt, majd szemei fájdalmasan összecsukódtak. Rögtön odapattantam, leguggoltam elé, és a nevét hajtogattam.

Rám nézett, de azonnal össze is rántotta a szemét. Tagjait maga köré húzta, és néha ciccegett egyet. Rossz volt hallani, látni, hogy fájdalmai vannak, miközben tudtam, hogy nem tudok enyhíteni a kínjain.

Feltelepedtem mellé az ágyra.
- Mennyi ideig fog tartani? - szólalt meg Anne.
- Órák, azt írták. Minden összefügg a rangsorban lévő számával. Olyan hatalmas fájdalmai nem lesznek, mint a huszonegyediknek szoktak, de nagyok lesznek - mondtam halkan, hogy csak ő hallja, és Bri ne. Nem akartam, hogy még jobban felizgassa magát.

- Tudok valamivel segíteni? - kérdezte. Szomorúan csóváltam meg a fejem, majd Bri térde elé mentem, és megsimogattam a fejét.
- Bri. Nézz rám - semmi nem történt - Nézz rám, kérlek - megérintettem a kezét, majd mikor nem reagált a szólogatásomra, kezeinket összekulcsoltam, és hagytam, hogy akárhányszor jöjjön a fájdalom erősebb fokozata szoríthassa.
Két óra telt el, és még mindig ott ül, összegubózva, és nem néz fel sem. Arcomra nem engedtem kiülni, de aggódtam. Nem engedett be a fájdalom burokba, és nem reagált. Néha volt egy olyan érzésem, hogy a kín miatt pár percig eszméletlen volt.
A dobogás - amiért ezt az egész dolgot csináljuk - nem változott, maradt az egyenletes ütem.
Ültem a lány előtt, akit mindennél jobban imádok, és imádkoztam, hogy minél hamarabb vége legyen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani ez az egész, de nem tudtam semmit tenni.
A fájdalmat jelző hangok egyszer csak halkulni kezdtek, és komolyan azt hittem, hogy vége.
Meglepetésemre zokogást hallottam, mire egyből a karjaimba zártam, csitítottam, simogattam és mindent megpróbáltam, hogy jobb legyen neki.
Egy hosszú fél óra múlva csend lett.
Elaludt.
Nem engedtem ki a kezeim közül, továbbra is az ágyon ültem, vele a karjaimban.
- Nem is mondtad, hogy barátok lettetek - nosztalgiázott a testvérem. Pillantásomat elkapva és azt, hogy Bri a mellkasomhoz simult, gyengéd pillantásomat látva leesett neki - Ez több, mint barátság, ugye? - rémült meg a felismeréstől. Aprót bólintottam, mire a levegőt kezdte el kapkodni - Te jóságos!
Mosolyra szaladt a szám, és leraktam a kedvesemet a párnák közé, betakargattam, majd kirángattam a megsemmisült nőt a szobámból.

*Bridgit szemszöge*
Mikor felkeltem az iszonyatos fájdalom, amilyet még nem éreztem abbamaradt, és visszaállt nyugalom. Nick ágyába voltam. Ezer közül is felismerem.
A délelőtt történtekre nem emlékszem részletesen, mert örültem, ha levegőt kapok.
Körülnéztem a szobába és csalódottan vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok. Kikecmeregtem a fekhelyemről, majd a lábamra csúsztattam a szandám, és elindultam a többiek felé.
Kinyitottam az ajtót és próbáltam a zajokat kiszűrni. Végigmentem a lépcső előtti folyosón, majd le a lépcsőn. A nappaliba észrevettem Anne apró fejét, így arra mentem tovább. Gondolom hallotta, hogy jövök, mert hátrafordult. Kíváncsian néztem szét, majd mikor megláttam Nicket elindultam felé. Mosoly terült szét az arcán, ahogy érzékelte, hogy minden egyed gyorsabb dörömbölés miatta van. Karjaiba kapott mikor oda értem hozzá és forogni kezdett velem.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kedvel, meg minden; de ez számomra boldogságom fő kulcsa volt.
Nem foglalkozott azzal, hogy nem csak ketten vagyunk a helyiségben, mert megcsókolt.

Part 26

Halihó!

Megérkeztem egy kicsit hosszabb résszel, ami még mindig a romantikus kategóriába sorolható.

Remélem tetszik majd neketek!

Nagyon köszönöm nektek, hogy az előző részt +200-an lestétek meg.
Ennek köszönhetően +5500 a látogatottság!!!! Ezer köszönet! :*

Remélem a lelkesedés ezután is megmarad!

Legyetek rosszak! ;)

Xoxo, Dodó

Éjfélig úszkáltunk a vízben, baromkodtunk, csókolóztunk. Nick unszolására kijöttem a vízből és varázslattal megszárítottam magam és elindultunk haza. Csak úgy tudott rávenni arra, hogy kiszálljak, hogy megígértettem vele, hogy jövünk még ide. Mosolyogva beleegyezett.
Rendkívül jól éreztem magam és az idő is csak úgy repült. Örültem, hogy vele lehetek, de féltem, hogy vége a napnak...

Halkan lépkedtünk a házunk környékén, majd egy fél pillanat alatt a teraszomon voltunk. Hála a varázserőnek, minden zaj hiányában kinyílt az ajtó. A benti meleg levegő jól esett a kiázott tagjaimnak. Ledobtam magam a székre és hallgatózni kezdtem. A ház valamely részéből hangok jöttek, így feltételeztem, hogy a nagymamám még fent van.
- Ugye nem mész el? - kérdeztem szomorúan. Arcán apró mosoly jelent meg.
- Szeretnéd, hogy maradjak? - állt be elém. Bólintottam, mire megcsókolt, és biztosított róla, hogy marad.

- Lezuhanyozom, oké? – rendeztem egy csomóba a hajam, hogy összetudjam fogni.

- De az előbb másztál ki a vízből – nézett rám bambán. Meghúztam a hajgumit a copfomon.

- Akkor sem fekszem le koszosan – érintettem meg a mellkasát és a gardróbba siettem. Mire kijöttem egy halom ruhával a kezemben, Nick teljesen más ruhába volt.

- Mikor öltöztél át? – mosolyogtam, mert elképesztően jól nézett ki. Szürke nadrág és fekete póló. Egyszerű, de mégis nagyszerű!

- Most. Gyorsan hazaugrottam – vonta meg a vállát – Hol van Bear? – nézett körül.

- Valószínű lent nézik a főzőcsatornát Nagyival - csuktam be az ajtót magam mögött.

Lenézek, mire kész leszel; jövök! – fejembe a mondat csengett.

Megnyitottam a csapot, levettem magamról minden ruhát, és beálltam a meleg víz alá. Nem érdekelt, hogy a hajam is olyan lesz, mert a barátomnak hála megtudom fél másodperc alatt szárítani. Felnyitottam a tusfürdő kupakját és a fürdőszivacsra folyattam. Megmártottam a víz alatt és szétkentem a testemen. Hagytam egy fél percet magamon, addig az arcom megmostam, hogy ébredjek fel. Na, nem mintha tudnék aludni, ha ez az isten a szobámba van.

Megelégeltem a habokat, és bosszúból lemostam mindet magamról. Elzártam a csapot, és kiszálltam a száraz talajra. Magam köré csavartam egy törölközőt, hogy addig is legyen rajtam valami, még fogat mosok. Az arcom a tükörben ragyogott. Jobban belegondolva soha nem voltam még ilyen boldog.

Utólag rájőve talán mindig is oda voltam érte, de az utálat felé, eltakarta ezt az érzést. Az a múlt volt, és ez jelen. Jelen, amelyben egy olyan – elképesztő, okos, helyes, kedves, természetfeletti – srác a barátom, akiről álmodni sem mertem; nem számít a múlt, sem az, hogy mi lesz holnap, csak azok a dolgok, amik most történnek.

Megtöröltem magam és a ruháim felé nyúltam. Felvettem őket, majd a hajam kibontottam, megszárítottam és kifésültem.
Térdig érő pólómban és rövidnadrágba mentem ki a szobámba, ahol egyedül voltam. Ránéztem az órára, ami hajnali fél egyet mutatott, majd bebújtam a takaró alá, és az oldalamra fordultam.

Egy perc sem kellett, Nick bebújt mellém, és a karját átfonta a derekamon, és úgy ölelt.

Bear, aki időközben felfedezte, hogy még élek és itthon vagyok, felugrott az ágyra és a kezemnek dörgölőzött.

- Mi volt lent? – fogtam meg a kezét.

- Elég furcsa dolgok – válasza hallatán megfordultam, hogy a szemébe nézhessek.

- Ez mit jelent? – húztam össze a homlokomon a bőrt.

- Elmondom, oké? – mutatóujjával a ráncokat eltűntette az arcomról, majd ismét összekulcsolta a kezünket – Lementem hozzá, és kérdezte, hogy jól éreztük-e magunkat, meg minden. Az arca olyan sejtelmes volt, mintha tudna rólunk. És szerintem tuti rá is jött. Aztán mikor jöttem fel megkérdezte, hogy van a bordád – szemeim kidülledtek és ijedten pillantottam rá – Egyáltalán nem tűnt mérgesnek, meg semmi – nyugtatott meg – És kérdeztem, hogy honnan tudja, és azt mondta, hogy majd reggel elmondja. Biztos volt benne, hogy itt töltöm az éjszakát, és mégsem ellenkezett.

- Akkor szerinted tudja? – kérdeztem halkan.

- Igen, de nem úgy tűnik, mint aki bánja – mosolygott, és megcsókolt. A levegő körülöttünk csak úgy vibrált, ahogy Nick a hátára feküdt, ezzel magára húzva engem. Halkan felkuncogtam, mikor a fenekem alá nyúlt, ezzel is felhúzva engem. Bear nem volt oda az eseményekért, mert minden másodpercben csinált valamit, ami miatt mi nem tudtunk semmit.

- Ahj, te kutya – ültem fel Nick csípőjére, mert Bear a mellkasára telepedett. Dühösen fújtattam egyet, majd visszafeküdtem mellé.

A fiúm – Istenem, de jó érzés kimondani – letette az ebet az ágyról és felém fordult.

- Orchidea? – furán néztem rá, mert most sem volt fogalmam, hogy miről beszél – A tusfürdő – segített.

- Jah, igen – esett le a tantusz.

- Imádom – nézett a szemembe. Bear pont jókor csatlakozott újra hozzánk, mert ha ő nem jön elpirulok és nem kicsit. Észrevettem, hogy egyre többször leszek vörös, ha a közelemben van.

Berni pásztorom nem sokáig maradt köztünk, mert rájött, hogy semmi érdekes nem folyik itt – szerinte – és továbbállt.

- A múltkor nagyon dühös voltam, mikor azt mesélted, hogy a szüleid egy világhírű gyereket akartak – rögtön tudtam, hogy mi a téma, így hegyeztem a fülem – Nem rád, hanem rájuk. Hisz láttam a gyerekkori képeidet, és lehet, hogy nem voltál Amerika leghíresebb babája, de eszméletlenül gyönyörű voltál, és vagy is – nem bírtam tovább: az arcom lángba borult. Soha nem mondta nekem ezeket a szavakat senki, így reagálni se nagyon tudtam rá – Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért nem veszik észre ami a szemük előtt van – szemei fogva tartották az enyémeket, így nem tudtam lesütni azokat.

- Ne törődj ezzel! Megszoktam, hogy nem felelek meg az elvárásunknak – hangom halk és erőtlen volt.

- Pont ez az! Milyen elvárásoknak? Hisz nem az a legfontosabb a szülőknek, hogy a gyerekük egészséges és boldog legyen?

- Mindkettő vagyok -  nyögtem be.

- Boldog vagy mellettem? – hitetlenkedett, mintha ez nem lett volna egyértelmű.

- Nagyon is – nyomtam az ajkaim az övére, de mielőtt visszacsókolt volna elhúzódtam.

- Ne törődj azzal amit mondanak, mert nekem tökéletes vagy – gyengéden ejtette ki a szavakat, és alig hittem el, hogy ezt mondja – Oké, beszéljünk másról! – váltott témát. Kérdően néztem rá, hogy mondjon valamit, hogy miről beszéljünk – Mért pirulsz el folyton? – a szemével valami eszméletlen dolgot csinált, mire a fejemre kaptam a kezem, hogy eltakarjam a szemem.

- Ne csináld ezt! – vinnyogtam.

- Mért nem? Nem jön be? – ült most ő az én csípőmre.

- De ez a baj, hogy nagyon is bejön! – suttogtam. Felkuncogott, és a kezeivel lehámozta a szememről a mancsaimat.

- Szeretem, mikor elpirulsz – megint azt csinálta a szemével, de most nem ellenkeztem ellene.

- Akkor figyelj, mert kb. minden egyes percben pirulok, ha a közelben vagy – vágtam egy grimaszt, mire csókokat kaptam.

- Aludnod kéne – finoman megérintette az arcomat.

- Nincs kedvem aludni – húztam el a számat.

- Akkor elmondok valamit, ami miatt megfogsz ölni, utána biztos jobban megy majd az alvás – szomorúságomra leszállt rólam, majd maga felé fordított. Lábaink összegabalyodtak kezeink összekulcsolva, és vártam, hogy mondjon valamit, ami miatt kinyírnom kellene.

- Szóval tudod van ez a biztonsági óvintézkedés, hogy semmi gonosz lélek ne jöjjön a közeledben. Én lettem az éjszakai őrszem, mivel átvettem mindenkitől. És lehet, hogy furcsán fog hangzani, de mindig néztelek. Mármint, nem mindig, csak mikor a szobába voltál, és sokszor azt, mikor alszol.

- Ohh, szóval leselkedtél? – húztam mosolyra a számat.

- Nem is haragszol? – döbbent le.

- Mért kéne? Csináltál mást is, ami miatt ki kellene nyírjalak? – incselkedtem, miközben a mellkasán végighúztam a kezem.

- Ohh, nem baby. Nem hiszem – szemei mosolyogtak, és örültem, hogy elmondta ezt és nem tartotta titokban. Ez magyarázatot adott arra is, hogy honnan tudta, hogy gyógyszerekkel akartam elaltatni magam, meg ilyenek.

- Alujd, gyönyörűm – suttogta és megfordultam, hogy át tudjon karolni. Csendben simogatta a hasam, de akármennyire is ki voltam merülve, kíváncsi voltam valamire.

- Nick! – szinte leheltem a szavakat.

- Hmm? – jött a hang a fülem mögül.

- A vámpírok tudnak aludni?

- Tudnak. Csak nem nagyon szoktunk. Ez amolyan különleges dolog nálunk. Megvagyunk nélküle is, de ha alszunk egy kicsit, akkor olyan frissek leszünk, mintha most lettünk volna vámpírok. És tudod, mi az érdekes?! Mégsem alszanak. Azt mondják, hogy különleges okok miatt alszanak a vámpírok – fejezte be az eszmecserét. Belepuszilt a hajamba, de a többire már nem emlékeztem, mert elnyelt az álom.

Part 25

Sziasztok!

Mindenek előtt szeretném megköszönni a 4 komit és a +5100 megtekintést.

Wow! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi ember olvassa majd, és nagyon boldog vagyok!

Meglepiként itt egy másik romantikus rész ( most már nagyjából ilyenek lesznek, pár kivételével!)
Még mindig lehet szavazni a blogra (az előző bejegyzés erről szól!)

Kellemes olvasást!

Xoxo, Dodó

Az este nagy részét azzal töltöttem, hogy eldöntsem, hogy a kék vagy a fekete bikinimet vegyem-e fel. Soha nem voltam az a Strandoljunk! fajta, de azért volt egy-kettő fürdőruhám. Végül a fekete mellett döntöttem, mert az egy csöppet többet takar, mint a kék, így magamra aggattam, és felvettem rá egy nacit és egy felsőt.
Izgatott voltam, hogy vajon hova megyünk este tízkor, ahol víz van, hisz a közelben nem igen van uszoda, se semmi ilyen. Feltételeztem, hogy nem a tengerbe akar fürödni, aminek a hőmérséklete 0˚C alatt van.
A nagyim néhányszor összehúzta a szemöldökét, mert nem igazán értette, hogy mitől ér fülig a szám; de nem kérdezett semmit sem.
Hamar felmentem az emeletre, hogy készülhessek. Semmi sminket nem tettem fel, hisz vízbe megyünk - remélem -, hajam egyszerűen kifésültem; majd az ágyamon ülve telefonoztam. Sam még mindig azzal nyaggatott, hogy olvassam el azt a hülye naplót, de én hallani sem akartam a dologról. Julie meghalt és nem tudom visszahozni hiába is olvasom el...
Tíz előtt pár perccel a nagyi úgy gondolta, hogy benéz hozzám mi a helyzet, és épp mondani akartam neki valakit amivel kitessékelhetem a szobából, még mielőtt a barátom megérkezik; ám ebben a pillanatban a vámpír már a teraszon várt. Halkan köhintettem, majd beengedtem.
- Mehetünk? - nézett rám, miután köszönt Nagyinak. Szörnyen ideges lettem, mert Nagyi valószínű, hogy levágta a helyzetet, de a legjobban attól féltem, hogy azt mondja, maradnom kell.
Reménykedve néztem rá, és megkönnyebbültem mikor elmosolyodott és bólintott. Telómat ledobtam az ágyra, majd Nick karjába kapaszkodtam, aki eszeveszett száguldásba kezdett. Fantasztikus élmény volt így utazni, de nem tartott sokáig, mert hamar odaértünk a bizonyos hely közelébe.
- Oké, most megyünk normális tempóba, mert szeretném látni az arcodat - mondta halkan. Izgatottan szorítottam meg a kezét, amik egymásba voltak kulcsolva.
Ahogy közeledtünk víz csobogást hallottam, és alig vártam, hogy csobbanhassak. Mikor kiértünk a fák mögül, egy csodálatos helyre toppantunk. Álltam, és ámultam. Egy vízesés hangját hallottam már messziről, ami egy forrás szerű helyre folyik. A kis "medencén" egy aprócska fadarabokból álló hidacska volt, ami a kilátást még gyönyörűbbé tette. Mivel semmi mesterséges nem volt benne - ha a fahidat kivesszük -, sötétben ezerszer jobban festett, mint nappal. Sehol nem volt egy lámpa, csak a csillagok világítottak.

- Wow! - tudtam kimondani nehezen. A látvány lenyűgözött, de a férfi aki mellettem állt még jobban.
- Tetszik? - mosolygott. Az arcomat nézte és boldogság csillogott a szemeiben.
- De még mennyire! Honnan tudsz erről a helyről? - kérdeztem, miközben mentünk közelebb.
- Egyszer épp erre vadásztam, és majdnem beleestem - nevetett - Szóval belemegyünk? - fürkészte az arcom.

Felsegített a hídra és végigmentem rajta, mert a tőlünk távol eső oldalán volt egy nagy fa placc, ahová majd a ruhákat rakjuk. Onnan, fentről még lenyűgözőbb volt minden. Megvártam még odajön hozzám, de a látványt, még sétálgat felém is eléggé élveztem.

- Szóval, gyönyörűm; - szólított meg, mikor már előttem állt. Becézésétől mosolyognom kellett - lenne kedved csobbanni velem egyet? - kacérkodott.

- Jössz vagy maradsz? - kérdeztem, miközben kibújtam a szandámból.

- Mivel túl hideg a víz, gondoltam kicsit varázsolok és felmelegítem. Mit szólsz hozzá? - kérdezte, miközben a tornacipőéből.

- Jól hangzik! - mondtam és az övemet kapcsoltam ki. A kezével pillanatok alatt meleggé tette a vizet, hogy az gőzölni kezdett.

- Nem fog elpárologni? - kérdeztem miközben megszabadultam a nadrágomtól, és összehajtottam, majd a földre leraktam a lábbelim mellé.

- Az elvarázsolt víz nem párolog sehova - mosolygott és adott egy puszit a fejem tetejére.

Szememet forgatva vettem le az egyetlen ruhadarabot a fürdőruhán kívül. A vámpír már fürdőgatyára vetkőzve nézte a kínlódásomat. Ledobtam a földre a felsőm, és kérdően néztem rá, mert a szeme fel-le siklott a testemen.

- Mi az? - kérdeztem kipirosodva.

- Gyönyörű vagy - mondta mosolyogva és hajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Nekem több sem kellett megragadtam a vállát, és belelöktem a vízbe. Még mielőtt felfoghatta volna, hogy mi történik csobbant a vízben. Utána ugrottam, hogy elkerüljem a bosszúját. Vigyorogva köszöntöttem, mikor feljött a víz tetejére.
- Ezt még visszakapod! - kiáltotta és elindult felém úszni. Halk sikkantást hallattam és menekülni kezdtem, már amennyire ez lehetséges volt a nyakig érő vízben.
Persze semmi esélyem nem volt ellene, pedig keményen próbálkoztam. Könnyedén elkapta a derekam és nem hagyta, hogy tovább ússzak.
- Ez nem volt szép tőled - próbálta visszatartani a nevetését, de nem nagyon sikerült neki.
- Tudom, de megérdemelted! - kezemmel végigsimítottam az iszonyú kockás hasán.
Kezével felemelte az állam, és megcsókolt. Ez a csók teljesen más volt,  mint az előző. Majdnem olyan feelingje volt, mint a legelsőnek: lassú, finom és romantikus. A hátánál összekulcsoltam a kezem és magamhoz húztam.
A legutóbbi pasim hatodikba volt, és vele csak puszik voltak meg minden, és így magamhoz ölelni Nicket... Szavakat sem tudok hozzákapcsolni.
Talán a varázslatos, természetfeletti és a mennybeli megfelelő lenne, de még ez sem az igazi.
A másik kezét - ami addig a derekamon tartózkodott - levette és a hajamba túrta. Mivel az volt az egyetlen száraz testrészem - már ha lehet annak nevezni - dússága miatt Nick keze szinte eltűnt benne, de éreztem, mikor a tarkómat megfogta.
- Hogy van a szíved? - kérdezte, mikor befejeztük a csókcsatát.
- Dobog, de pár másodperc és biztos kiugrik - grimaszoltam egyet, mire elnevette magát.
- Mikor szedjük már le ezt a hülyeséget róla? - kérdeztem, miközben a kezét fogtam.
- Mit szólsz a holnap délutánhoz? - arca aggodalommal teli volt, de igyekezett rejteni ezt.
- Tökéletes - lelkesedtem, hogy végre megszabadulok a varázslattól.
- Nagyon fog fájni - simogatta meg a szabad kezével az arcom - És még mindig utálom magam, mert belementem - túrt a hajába - De ott leszek, bármi is történjen! Oké? És nem csak a varázslattörlésről van szó - válaszként megöleltem. Szorosan fonta körém a karjait, és kizártam a külvilágot, s csak rá koncentráltam.
- Mit szólnál ahhoz, ha nem mondanánk el senkinek sem a kapcsolatunkat, hanem hagynánk rájönni őket - jött elő a jó ötlettel, mikor a "medence" szélén egy üllő helyet talált, engem meg az ölébe ültetett arcal neki.
- Jó ötlet, bár szerintem Anne hamar levágja - kezem a nyakánál volt összekulcsolva, még ő a hátamat támasztva közvetlen a mellkasához vont.
- Hogy, hogy nincs nincs hideg? - kérdeztem, miközben a vállára hajtottam a fejem.
- Tavasz van és a víz is forró. Hideg van csak nem érzékeled - egyik kezét átrakta a combomra és simogatni kezdte. Pillanatra megállt, mire felhajtottam a fejem és arra néztem amerre ő: a combom felé.
- Mi ez? - kérdezte halkan két apró kis fogyási csíkot felfedezve.
- Fogyási csík - mondtam halkan. Értetlen arckifejezését látva folytattam a mondandóm -  A múlt év elég hosszú volt és lejött rólam pár kiló. Persze a nagyi még mindig azt hiszi, hogy anorexiás vagyok, pedig messze állok tőle.
- Nagyi örömére felfoglak hizlalni - mosolygott, majd a combomnál fogva felálltunk és elindultunk ki tudja hova.
- Igen, jól fogok kinézni ötszáz kilósan - gúnyolódtam.
- Nekem akkor is tetszenél - súgta a fülembe, mire levegő után kapkodtam

Verseny=segítsetek!

Hali! 

Az új rész is felkerül nemsoká, de addig is szeretném ha tudnátok jelentkeztem egy blog versenyre. 

http://kiscsima.blogspot.hu/ ezen a blogol oldalt a blogom nevére kattintva tudtok szavazni.

Mindenkinek köszönöm, aki vette a fáradságot és rakott nekem egy szavazatot.

Ti vagytok a legjobbak!

Viszlát nem is olyan soká, Dodó

Part 24

Sziasztok!

Alig kettő nap alatt a 4500 látogatóról 4800ra növekedett. Ez nagyon boldoggá tett. 

Megható komikat is kaptam a csajoktól, amiket köszönök!

Itt egy kicsit romantikusabb rész, és remélem, hogy ez nem baj.
Nem a leghosszabb, de az elkövetkezők azok lesznek! 

Legyetek rosszak!

Xoxo, Dodó

Az ajkait az enyémekhez tapasztotta...

Minden haragom elszállt ebben a pillanatban és csak élveztem, hogy a vérem ezerrel pezsegni kezdett, ahogy a szikrák felpattantak a levegőben. Meglepett a tette, de nem ellenkeztem lehunytam a szemem és visszacsókoltam. Miközben csókoltuk egymást a nyakába karoltam a kezemmel, ő a derekamnál feljebb húzott, hogy egy magasságba legyen a fejünk. Nyelve bejutásért esedezett, amit meg is kapott.

Pillanatra elváltunk egymástól, és belenéztem a gyönyörű kék szemébe. Mosolya láttán elöntötte az arcomat forróság, majd magamhoz húztam. Halkan felkuncogott, de nem ellenkezett.

Mohón kaptam ajkai után, és élveztem az érzést, amely az érintéseivel járt.
Pár perc múlva letett a földre, és a kezeimet kivettem a nyakából. Álltunk egymás előtt, ő azt arcom fürkészve - már amennyire tudta, mert le hajtottam a fejem zavaromban.
- Tudod, hogy amit nálunk mondtál nem igaz. Meg kell beszélnünk - mondta, szinte alig hallhatóan.
Aprót köhintettem és leültem az ágy szélére. Állva maradt és megállt tőlem olyan távolságra, hogy ne kelljen kitörnöm a nyakam, miközben felnézek rá.
Szeme csillogott és alig bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam totál vörösen.
- Soha nem voltam jó a vallomásokban, de most úgy érzem, hogy össze kell szednem magam, vagy különben elveszítelek - arcom elkomorodott és figyelni kezdtem - Nem rég azt mondtad, hogy el akarod ezt az egészet felejteni. Én nem! Mert tudom, hogy eszméletlen nagy barom voltam, és remélem, miután a kis beszédem végére érek megérted. Az elmúlt hónapok akkor is jók voltak, nekem. Az egészet egyedül én rontottam el a bunkóságommal. Kezdve a sikertelen erőcsere utáni kirohanásommal, és azzal, hogy mindig szapultalak. Soha nem volt igazam ezekkel kapcsolatban, mert a legtöbb dolog, cselekedet, varázslat tökéletes volt, és ezt valahogy nem tudtam elviselni. Hisz, ha mindent tudsz, akkor nincs szükséged tanárra... - hosszú másodpercekig csend volt és nézte a földet, aztán mélyet sóhajtott és folytatta - A fő oka az ordibálásomnak a szíved dobbanása volt. Akkor még nem tudtam erről az elvarázsolt dologról, és nagyon dühített, hogy nem kezdett el egy picit sem jobban dobogni mikor velem vagy. És mi tagadás én totál belédzúgtam időtlen idők óta - mosolyogni kezdtem ezen a mondatán - Úgy gondoltam ez nem lényeges, mert egy ilyen gyönyörű lány nem jön össze egy ilyen szörnyeteggel, mint én. Ezért mindent megtettem, hogy megutálj és így hátha távol tudok tőled maradni, bár a fiúk ezt eléggé ellenezték. Az önként távoltartásomat kidobtam az ablakon a múlt pénteken, mikor nem sok kellett, hogy elveszítselek, véglegesen. Reményt láttam, mikor gyógyulásod közben rám mosolyogtál, nem húztad el a kezed, mikor simogattam, és mellettem, vagy inkább rajtam aludtál. Mai viselkedésemre semmi mentségem nincs, mert nem tudom mért csináltam. Talán a tény, mert boldog vagy nélkülem, vagy a saját nyomorúságom miatt volt.
Ünnepélyesen bocsánatot kérek minden egyes elkövetett bűnöm miatt, tudom, hogy ezzel nem lehet azokon a dolgokon változtatni, de ha továbbra is maradhatnék az életedben jóvátenném azokat - arca megkínzott volt, amit fájt látnom. Felálltam az ágyról és lassan, nagyon lassan közelebb mentem.
- Szóval azért viselkedtél úgy ahogy, mert tetszettem neked és azt gondoltad, hogy nincs esélyed? - önelégült vigyort nem lehetett levakarni az arcomról. Szája sarkában a nevetőráncok jelezték, hogy mulattatja a kérdés.
- Igen, és nem gondoltam, tudtam - lesütöttem a szemem, mert nem igazat állított. Időközben odaértem hozzá, és bizonyítás okáért, hogy igenis van esélye - csak neki van - lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.
- Akkor maradhatok az életedben? - levegővételnél kinyögte a szavakat.
- De még mennyire - mosolyogtam.
- Milyen szerepben?
- Tanár - csókoltam meg - Barát - újabb csók következett - És ha szeretnéd akkor a pasi szerepét is megkaphatod - válaszként közelebb húzott magához, és követelőzően csókolt újra és újra.
Elképesztő boldogság járta át a testem, és el sem hittem, hogy ez velem történik. Nyelvünk vígy táncot jártak egymással, a levegőben érezni lehetett a forróságot kettőnk között.
- Akkor nem lesz több idegbetegeskedés? - szakítottam meg most én a csókot.
- Nem. Úgy érzem minden az enyém, amit akartam - a legszebb mosollyal ajándékozott meg a bolygón, s, hogy meg ne lássa az elvörösödött fejemet megcsókoltam.
- Akkor nem haragszol rám? - könyörgő szemeinek nem tudtam ellenállni, így nemet intettem a fejemmel. Szorosan megölelt, mintha

nem lenne holnap, és örömmel karoltam át és szívtam be az illatát. A világon más már nem is érdekelt, se a szüleim, se a többi gonosz lény a planétán, hisz valaki szeret és nem csak azért mert a rokoni kapcsolat miatt muszáj.
- Mennyit sírtál ma? - nézett rám szelíden, még a kezeinkkel babrált.
- Honnan veszed, hogy sírtam? - játszottam a lányt, aki semmiről nem tud.
- Látszik a szemeden - az alatta lévő helyet megérintette az ujjával, majd homlokon csókolt.
- Nem érdekes - vontam meg a vállam.
- De, az. Soha nem láttalak még sírni, de felbosszant, hogy miattam megtetted - mondtam neki, hogy a hét összes stressze kijött rajtam, ne eméssze magát.
- Biztos,  jól átgondoltad, hogy egy magamfajta szörnyeteggel akarsz járni - simított ki egy tincset az arcomból. Bólintottam, mire csak felragyogott a szeme.
- Mennem kell, megjött a Nagyid! - mondta csalódottan - Mit csinálsz este? - kérdezte az erkély fele menet.
- Nem tudom. Nincs programom - nem akartam, hogy elmenjen, így erősen kapaszkodtam a kezébe.
- Most már van! Tízre érted jövök!
- Hova megyünk? - kíváncsiskodtam.
- Meglepetés - titokzatoskodott - Vegyél fel fürdőruhát! - mosolygott, majd küszöböt elhagyva visszafordult, és megcsókolt. Aztán már ott nem volt.
Vigyorogva mentem le a lépcsőn...

Part 23

Hali!

Köszönöm Imola Szunyognak és Eszter Nyemetznem a komikat. 

Sokat jelentettek nekem ezek a szavak.

Szóval köszönök mindent, és hálám jeléül itt az egyik legjobb rész!

Nem fogok ódákat zengeni, hogy komizzatok, pipáljatok, mert nem ezért írom, csupán mert szeretem ezt a történetet, és meg akartam valósítani azt ami a fejembe van.

Szóval komizzon aki akar, senkit nem fogok kényszeríteni.

Kellemes olvasást!

Xoxo, Dodó

A reggeli ébredés könnyen ment, mert az ébresztőóra pittyogása előtt felébredtem. Pihent voltam és nyugodt, szinte biztos voltam benne, hogy ez egy jó nap lesz. Bear is érzett valamit, mert őrült rohangálásba kezdett a szobába. Nevetve húztam el a függönyöket, és indultam a gardróbba. Laza öltözetet választottam és a hajam kifésülése után mást nem is csináltam vele. Alapos fogmosás és semmi smink. Az csak nem baj, ha cuki akartam lenni, ugye?

Mivel alkudoztam egy kicsit Nickkel tegnap délután, ma már a saját kocsimmal indulhattam útnak. Egész nap boldog voltam és nem törődtem a tegnap és az az előtt történtekkel. A Nagyival minden oké, és az ősök ajándéka meg bekerült a többi közé a dobozba.
A sulihoz menet énekeltem a rádióval, ami nagyon nem vallott rám. Borzalmas hangom berekesztettem az iskolához érve, ahol egész nap pörögtem és jó kedvemmel kiborítottam az embereket, főképp Samet; de még Nick is meglepődött a vigyorgásomon. Hamar otthagyott minket, mert közölte átragasztottam rá a mosolygást és körülnéz ő tud-e valakit kiborítani...
A suli utáni fürdő egyszerűen feltöltött - már ha ez egyáltalán lehetséges. Friss voltam és vagyok is, de a jövőben - kb. egy óra múlva mikor valakit vagy valamit püfölni fogok, nem vagyok benne biztos, hogy az leszek.
Mosolyt, próbáltam mikor egyedül vagyok hanyagolni, de akkor is fülig ért a szám, mikor a szűk szárú melegítőalsómat vettem fel. Fekete pántos top és egy melegítőfelső tette teljessé a szerelésem. Hajam felkötöttem, és a cipőm bekötése után indultam az autómhoz. Nem kockáztattam meg az egy héttel történteket, így még ha több idő is az utazás, megérte, mert biztonságban vagyok; nagyjából...
Lassan lépkedtem az autómhoz, majd kinyitottam az ajtót és beültem. Gázt adtam és már úton is voltam az első nagyon komoly edzésem felé. Tudom, hogy kicsit más lesz ez, mint a baleset előtt, mert azóta edzésrendszer van kiállítva, amit izgalommal várok.
Leparkoltam Anne nem kicsit autója mellett, majd a kezembe dobálgatva a kulcsot mentem be a házba. Még mindig ketten voltak itthon, mert a család többi része még mindig a Sötétség Vámpírjait üldözik, vagy vadásznak, vagy valami ilyesmi.
Anne az ajtóba várt, akit jól megölelgettem, mert már jó ideje nem láttam.
- Hiányoztál, Csajszi! - mosolygott - Nick a terembe vár! - intett egy nagy ajtó felé. Bólintottam, majd a kulcsot a zsebembe csúsztatva elindultam. Eléggé meglepett, mikor kinyitva azt egy kisebb tornatermet tekintettem meg, ahol pár boxzsák és szőnyegek álltak.
- Wow. Nem is mondtad, hogy tornatermetek is van - néztem elismerően rá, mikor kimászott a boxzsák mögül. A szokásos szerelés volt rajta fekete nadrág és fehér póló. Elképesztően festett.
- Nem szeretek dicsekedni - elnevettem magam, majd a pulcsimat ledobtam az egyetlen székre a teremben - Készen állsz az edzésre? - felálltam, majd bólintottam, mire folytatta - Akkor nyomás! Gyere ide, ehhez a zsákhoz! - a kezével egy előbb említett tárgyra mutatott, és követtem az utasításait.
- Oké, szerintem eleget tudsz kézzel harcolni, de a lábtechnikádon lehet mit javítani. Szóval próbáld meg a lábaddal rúgni, mintha az életed múlna rajta. Majd szólok ha befejezheted! - neki is fogtam én a feladatnak, de az első pár találkozás a boxzsákkal után fájni kezdett a bokám. Jött a főnök, és megmutatta, hogy mi módon fordítsam a bokámat, hogy az ütés nekem ne fájjon, de neki annál inkább.
- Kérlek, mondd, hogy abbahagyhatom! - kérleltem, de nem hatotta meg a kérlelésem, csak lazán állt tőlem nem messze.
- Jól van, fejezd be! - mondta végül egy órás kínlódás után. Hálám jeleként lerogytam a földre és szétterültem, mint egy béka. Addig a szőnyegeket kezdte el rendezgetni, és őszintén kezdtem félni, hogy mi lesz a következő feladat.
- Most pontosan mi is lesz a feladatom? - ültem fel. egy vizes palack repült felém. Vicces, mert még bele nem kortyoltam nem éreztem, hogy szomjas vagyok.
- Megmutatom, hogy hogy ess el úgy, hogy közben nem fáj. Ennek ha harcra kerül sor biztos hasznát veszed majd - cseppet sem tűnt vidámnak, nyoma sem volt a délelőtti önmagának.
- És pontosan honnan is fogok leesni? - sétáltam oda hozzá.
- Én feldoblak, vagy valami ilyesmi, te meg próbálsz élve leesni.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? - bizontalanodtam el. Nem azzal volt baj, hogy nem bízok benne, hanem inkább magamba. Hisz akárhányszor megérint eldobom az agyam, és ha ez megtörténik abból jó nem fog kisűlni.
- Segítek, ne parázz! Van egy tanácsom számodra! Mindig próbálj valamelyik oldaladra esni. Így ha tegyük fel eltörik a kezed, a másikkal még tudsz küzdeni.
- Dokikám, és mi van abban az esetben, ha az orsócsontom átszór valamilyen fontos szervet az oldalamban? - érdeklődtem. Megnevezésére átfutott az arcán a mosoly, de hamar el is tűnt.
- Max. a bordádat, de azt már túlélted. Ne félj, vigyázok! - sóhajtva csatlakoztam hozzá, és hagytam, hogy kedvére játszon velem kerek másfél óráig.
- Menjünk ki a levegőre! - kezébe fogott egy parafatábla méretű szivacsféle dolgot, felkaptam a felsőm, és mentünk ki. Az időjárásra tekintettel felvettem a pulcsim
- Ez könnyű feladat lesz, neked. Fogom ezt az izét, taddig te üsd, ahogy tudod. Fél óráig sima kézzel, majd felvehetsz egy boxkesztyűt is. Láss hozzá! - a hangneme furcsa volt, és nem tetszett. Nem tettem szóvá, csak csináltam amit mondott.
Az ujjaim vörösek lettek, a csuklóm meg pokolian fájt az ütések miatt. Egyszer sem tudtam elérni, hogy az ütésem nagyságtól lépjen egyet hátra, pedig nagyon is szerettem volna.
Ledobta a földre a cuccost, és segített felvenni a kesztyűt. Meglepő volt, hogy csak a jobb kezemre adta fel, a balra nem engedte.
- A balon mért nem lehet kesztyű? - csalódottságtól csöpögött a hangom.
- Az gyenge, erősíteni kell.
- Azzal nem lesz erős, ha eltöröm! - kontráztam.
- Talán mégis! - vonta meg a vállát és visszamet a helyére. A jó kedvemnek már lőttek, de csináltam amit kellett.
- Erősebben! - mondta. Bele adtam minden erőmet és püfölni kezdtem. Odaképzeltem a disznó vámpírnak a képét, aki megölte az egyik legjobb embert a Földön.
- Erősebben! - Második utasítására ugyanúgy reagáltam, mint az elsőre, jobban küzdöttem. Nagy levegőt vettem, közben pedig igyekeztem nem tudomást venni az oldalamba nyilaló levegőhiánnyal. Levegővétel után hármat-négyet ütöttem, de meg kellett utánnuk állnom, az oxigéncsere miatt. Csak akkor voltam képes ebben az állapotomban ütni, hogy nem vettem levegőt.
- Erősebben! - követelte.
- Nick, próbálom! - bosszankodtam.
- Az Isten szerelmére ne próbálkozz, hanem csináld élőben! - hangját kicsit feljebb emelte, mint amit megszoktam tőle a héten.
- Erősebben! - ordibálta. Nem csináltam tovább, abbahagytam. Felment bennem a pumpa és innestől nem volt menekvés.
- Én ezt befejeztem! - közöltem vele.
- Mi a frászról beszélsz? Nem mondtam, hogy hagyd abba! - bosszankodott.
- Tudod, mit?! Nem érdekel. Elegem van belőled meg ebből az egészből. Mióta csak betettem a lábam ebbe a városba, nem titkolod, hogy nem vagy oda a fejemért, és szívesebben látnál halva. Befejeztem! Mindent! - emeltem fel annyira a hangom, hogy komolyan vegyen. Reakcióm láttán felvonta a szemöldökét, és várta, hogy mi lesz az egészből - Kezdve a boszorkánysággal! Nem érdekel! Jöjjenek, öljenek meg! Hajrá! Minimum kétszer próbáltak kinyírni, és őszintén szólva, ha lehetne egy kívánságom, biztos az lenne, hogy bár elérték volna a céljukat. Hogy mért? Mert akkor nem kellene mindig azt hallgatom tőled, hogy erre sem vagyok jó, meg, hogy gyenge kis boszi vagyok, akit védeni kell! Közlöm veled, hogy nem! Köszönöm szépen, eddigi életem során is meg voltam a segítséged nélkül, és most is megleszek. Viszont a mindennapi lenézést, amit felém tanúsítassz, nem vagyok köteles elviselni! Lehet, hogy nem vagyok a bunyóban egy nagy ász, de próbálkozom. És sokszor azért adtam fel, mert cikiztél, és közelsem azért, mert nem bírtam. Iszonyat nagy barom voltál e hét kivételével. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy normális lettél, és nem csak egy idegbeteg, mert az a srác, aki a saját vérével itatott, nem te vagy! Szóval - megdöbbent arckifejezését figyelmen kívül hagytam, és kicsatoltam a kesztyűt - nem jövök többet, és te se gyere! El akarom ezt felejteni! További jó szórakozást! - ezzel ledobtam a földre a kesztyűt és a kocsimhoz sétáltam. Könnyek marták a szemem, mégsem ez volt az oka, hogy nem mertem hátranézni.
Dühösen csaptam be otthon az ajtót, és a fürdőszobámba rohantam, ahol az összes koszos ruhát ledobtam magamról és úgy gondoltam a forró zuhany jó lesz. Ha másra nem, még a víz jön a sírásom se hallatszik. Farmert vettem fel és egy fekete Linkin Parkos ujj nélküli felsőt. Összekócolódott hajam kifésültem, és elindultam ki a szobából. a fejemben már jó párszor elterveztem, hogy mit fogok mondani a Nagyinak, de valahogy egyik sem tűnt meggyőzőnek. Magamat ismerve rögtönözni fogok.
Az asztalomhoz mentem és a telefonomon néztem, hogy nem érkezett-e üzenetem vagy hívásom, de semmi nem várt. Sóhajtottam és igyekeztem minél hamarabb elhagyni a szobát, de egy apró köhintés épp az ajtóban megakadályozta. Bear már leszaladt a lépcsőn, és szívem szerint indultam volna utána, de mégsem tettem. Az ajtófélfába kapaszkodva lassan megfordultam.
Szemem egyből észrevette, hogy átöltözött és fekete felsőt vett fel a nadrágjához.
- Mondtam, hogy ne gyere ide! - hangom idegesen csengett.
- Beszélnünk kell! - az ő hangja teljesen más volt, mint eddig bármikor. Nem volt dühös, inkább szétesett és aggódó.
- Nem! - grimaszt vágtam és az asztalon csörgő mobilomhoz mentem - Elmondtam amit akartam - nem is foglalkozva a hívással lelöktem az ágyra a telefonomat, és kicsit távolabb húzódtam tőle - és, hogy őszinte legyek, nem érdekel a kioktatás.
- Én komolyan beszéltem - jött közelebb.
- Én is. Túl sokszor hallgattam végig, hogy minősíted a képességeimet és engem is. Belefáradtam ebbe - nyugodt hangnemben megfordultam és épp indultam volna el, mikor elkapta a kezem, visszarántott, majd az ajkait az enyémekhez tapaszotta.