9000

Sziasztok!

Meglepődtem, mikor észrevettem, hogy +9000 az oldalmegjelenítés. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi ember olvassa majd! Nagyon szépen köszönöm ezt a szép számot nektek!

Ezer csók, Dodó

7000

Sziasztok!

Meglepődve vettem észre, hogy +7000 a látogatottság. Ez aztárt is nagyon meglepett, mert már augusztusba abbahagytam a blogot és, akkor még a 6000 sem volt meg, most meg már a hétezerről beszélünk!

Köszönöm, hogy olvastok!

Xoxo, Dodó

6000

Sziasztok!

Köszönöm szépen mindenkinek, hogy 6000-en látogattatok el az oldalra!

ÁÁÁ, el sem hiszem!

Köszönöm mindenkinek!

Xoxo, Dodó

Part 30

Fel sem fogtam, hogy mi történik, mikor a Aötétség Vámpírjainak vezetője megfordult.
Kizártak tartottam, hogy én, a kis senki, aki beleszeretett a varázslótanárjába legyen a huszonegyedik. Egyszerűen képzelenség!
Nem kellett több, hogy elkezdjek felé futni, majd egy jól megcélzott ruhgással pofántaláltam, ami olya erővel jött, hogy a földre esett. Gyakorlott mozdulattal levettem a dzsekim és lehajítottam a koszos kőre.
- Meg kellett volna halnod - mormolta, miközben próbált felállni.
- Nem tanították meg neked, hogy a huszonegyedik boszorkány halhatatlan? - álltam felé, és megismertettem az öklömmel az arcát. Fájdalmasan borult a földre, majd ismét ráolvastam egy varázsigét, melynek következtében a bőre lejött róla, és a húsa látszódott ki.
Pokolian ordított és el sem hittem, hogy ilyen kegyetlen voltam. Mindig Julie arca mozgott előttem és tudtam, hogy legalább érte meg kell tennem. Hátrafordultam és nem is törődve a boszorkánytanító family döbbent arcával - akik még mindig nem hittek a szemüknek - felvettem a hülye karót és az áldozatomhoz sétáltam.
Még vártam, hogy hadd fájjon neki, hálát adtam, hogy nincs több embere, mert ez a pár épp elég volt máról.
- Ezt kezdem unni - csaptam a kezem a combomra, majd a kínzását egy másodpercre abbahagytam, de hamar folytattam a bosszút. Megfagyasztottam. Jégtömb lett belőle, majd az ujjam segítségével tekergetni kezdtem. Hirtelen ötlött eszembe az ötlet, amint John mondott az első "történelem órán". Mivel a jég, amit ráküldtem még igencsak lágy volt, simán lehetett mozgatni. Arcát kihagytam a bosszúból, mert látni akartam minden arcmimikát, mikor életében utolsónak lát, hall és érez dolgokat. Teljes erőmmel beledöftem, majd teste minden része - beleértve a fejét is - millió darabra esett szét.
Vége. Vége van. Meghalt!
Lihegve dobtam le a karót, majd néztem körbe. Mindenhol megölt tetemek és kosz volt látható. Az üvegfalat leengedtem, így szabadon távozhattak, ha akartak.
Meglepetésemre, mikor pár perc múlva hátrafordultam, mind ott voltak. Felvettem a kabátom, és közelebbmentem. Épp szólni akartam, mikor Anne berontott.
- Hála a jó égnek! Csend lett és megijedtem. Nem tudtam mi történik, de látom felesleges volt - nézett a többiekre, majd elindult felém - Huszonegyedik? Komolyan? - mosolygott.
- A tökéletességre törekszem - hülyültem, mire válaszul magához ölelt.
- Menjünk hozzánk! - mondta.
- Én inkább hazamennék, ha nem baj - vettem fel a védelmet nyújtó dzsekit.
- Vele megyek! Ti menjetek csak - mondta Nick a családjának, akik elindultak az ajtó felé. Elfordultam tőlük, és egy pillantás alatt a terem legvégében tüzet élesztettem. Minél jobb elégetni ezeket a szemeteket. Nick felé mentem, majd egy apró mosoly következtében a házunk elé teleportáltam minket. Az, hogy megint a közelemben volt olyan szívritmuszavart idézett elő, hogy arra nincs is szó.
Benyitottam a házba, ahol a villanyok égtek.
- Sziasztok! - mosolygott a nagymamám. Fél másodpercen belül már úgy ölelgetett, mintha soha nem látott volna még.
- Tudtad, ugye? - gyanakvó kérdésemre, sejtelmes vigyort villantott.
- A nagyik mindet tudnak. Teljességel az én vérem vagy! Én is szöktem el a kedves Nick és a családjától, akikkel még ide nem költöztünk nem is találkoztam. Nem volt idejük arra, hogy rájöjjenek arra, hanyadik vagyok. De én megtudtam - kacsintott, majd Nick vállát megpaskolva eltűnt a folyosón.
- Mért nem mondtad el? - fordultam felé.
- Azt hittem tudod - rántotta meg a vállát, és ment fel a lépcsőn. Követtem, mert a szívem minden egyes porcikája ezt akarta, Követni őt, akár a végtelenségbe is.
A szobámba érve megállt, majd megvárta még odaérek hozzá. Mikor ez megtörtént szorosan magához húzott és megcsókolt.
Istenem, de milyen csók volt! Könnyek futottak végig az arcomon, mert rájöttem, hogy sokkal jobban hiányzott, mint gondoltam.
- Mért sírsz? - vette a kezébe az arcom.
- Mert annyira hiányzotál - suttogtam.
- Mondd, hogy maradsz! Hogy nem mész el soha! - kérlelt.
- Maradok! Itt van minden ami boldoggá tesz - válaszomra megölelt. Erőssen kapaszkodtam belé, és a vállába fúrtam a fejem.
- Szeretlek, Bri, mindennél jobban, és itt vagyok. Bármit elmondhatsz nekem. Olyan büszke vagyok rád, mint még soha - vallomása miatt még jobban öleltem, majd a számhoz húztam, hogy eszméletlenre csókolhassam.
- Esetleg, szeretne az Úr csatlakozni velem egy forró fürdőre? - incselkedtem, és kíváncsian vártam a válaszát.
- Kapok meghívót? - felkacagtam és magam után húztam.
Az életem e pár óra alatt teljesen megváltozott. Kinyírtam egy halom vámpírt, akik anno megölték Juliet, közbe pedig kiderült, hogy én vagyok a huszonegyedik boszorka, aki halhatatlan.
Van egy csodálatos barátom, akit az örökkévalóságig szeretni fogok, mellé pedig kaptam egy új családot, amit Bearral ki fogunk élvezni. Most, hogy semmi Sötétség Vámpírjai nem léteznek az életem nyugodt, és kiegyensúlyozott.
Lehet, hogy nem a legjobb élet az enyém, de amire vágytam, kemény munka után itt van velem, és nagyra értékelem ezt!





Sziasztok!
Huhh, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz ez...
Képtelen vagyok még most is felfogni, hogy befejeztem ezt a történetet. Másfél évembe telt, és meg kell, hogy mondjam ebből egy év és három hónap időpocséklás volt, hisz alig írtam valamit.
Visszanéztem a régi részeket, az idióta köszöntéseimet, kiírosgatásaimat és jót nevettem.
Élő példa, hogy egy ember sokat változik az egy év alatt: most tuti nem ömlengenék nektek a Pom-Bar-ről, mint tettem.
Mindegy!
Köszönetet nyílvánítok nektek a :
+5800 oldalmegjelenítésért
11 követőért (ebből 2 privátban) 
és a 81 kommentért.
Komolyan mondom ti vagytok a legjobbak!
Kiknek köszönöm személyesen? :
Imolának, aki mindig olyan kedves és a Face csoportban is nagyon aktív.
Boggy-nak, aki kisebb regényt ír nekem, hogy milyen jó volt az új feji.
Eszternek, aki szintén aktív, és rendszeresen komizik.
Krisztinek, aki ugyan nem mindig van köztünk, de ha mégis, akkor egy tündér!
Valamint köszönöm minden névtelen kommentelőnek, azoknak az embereknek akik csak egy-egy részhez rittyentettek egy megjegyzést, és mindnekienk aki olvasta.
Megszegve a szóismétlés szabályát elmondom még ezerszer, hogy köszönöm! MINDENÉRT!
Nem tűnök el! Ha elérjük a +6000-et, felbukkanok, hogy megköszönjem. 
Addig is megtaláltok a többi blogomon, valamint a Face csoportban!
Köszönöm mégegyszer, hogy vagytok nekem és támogattatok!
Annyira imádlak titeket, Kedves Olvasóim, hogy arra szó sincs!
Legyetek rosszak, és olvassatok!
Xoxo, Dodó
Ui: Köszönöm, hogy részese voltatok az egyik nagy tervemnek!

Part 29

Sziasztok, Kedvenc Olvasóim!

Meghoztam a következő- és az egyben utolsó előtti részt.

Nem szeretnék most semmit hozzáfűzni a dolgokhoz, azt majd a következő részben olvashatjátok!

Annyit mondok, hogy élvezzétek a 29-es rész minden egyes pillanatát!

Legyetek rosszak!

Xoxo, Dodó

Az elmúlt két és fél hónapot Nagyi rokonának hatalmas birtokán töltöttem Hawaii-n Sammel.

Elrejtőzésem oka a Sötétség Vámpírjai voltak.

Nem akartam, hogy a körülöttem élők életüket veszítsék. Így eljöttem. Samet magammal hoztam, mert veszélyben volt. Nagyi és a többiek ott maradtak, de nem volt könnyű ezt a döntést meghozni. Nagymamával mindig beszéltünk, mert ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Nicknek nem mond el semmit. Mivel az ő varázslati segítségével – magyarul teleportálással- kötöttem ki itt, mivel nekem még nem volt hozzá elég erőm; nagy hálával tartoztam neki.

Samnek egy kis idő kellett, hogy el tudja fogadni, hogy nem csak emberek vannak a földön, hanem sokkal nagyobb és erősebb csúcsragadozók is.

Mikor idejöttünk június volt, és júliusig nem is szólt hozzám. Hawaii ugyan napos, de mit sem ér, ha az ember rejtőzködni jött ide, és napjai nagy részét az edzőterembe tölti, meg varázsigéket mormol?

Életem itt teljesen más volt, mint otthon. Magammal hoztam a naplót, és abból merítettem a haragom, ami az egész napot befolyásolta. Reggelente elolvastam az elrablása utáni napok bejegyzéseit, majd könnyekkel küszködve püfölni kezdtem a boxzsákot.

Hiába voltak tőlem távol a szüleim, a nagymamám, de mégis Nick hiányzott a legjobban.

Hiányzott a mosolya, az, hogy akár ok nélkül ordibál velem, és az, hogy megölelhettem, csókolhattam, mikor  csak akartam.

Próbáltam az érzéseket elnyomni magamba, hisz soha többet nem mehettem vissza.

Sam pár nappal ezelőtt visszatért, ésaz edzések Carlos bácsival eléggé unalmasak.

Holnap van a szülinapom, és előre utálom ezt a napot. Jobban, mint régen, mikor Nick elég szemét volt velem, és szinte láttam magam előtt, hogy amint tizennyolc leszek és kiderül, hogy egy ostoba 17. vagyok, hallgathatom életem végéig.

És ma, főképp utálom. Tudom, hogy pár perc múlva álomra hajtom a fejem és mikor másnap felkelek semmi nem fog változni. Nem kapom vissza az elcseszett gyerekkorom, se a legjobb barátnőmet. Egy óra és nagykorú leszek, és csöppet sem érdekel.

Felhajtottam a takarót, és bebújtam e fáradt nap után a kényelmes ágyba. Bear mellettem vakkantott egyet, majd álomra hajtotta a hatalmas fejét. Itt létünk óra nem hajlandó visszaváltozni kicsivé, most már nagyban hódít…

  Álom nem jött a szememre, mert visszaemlékeztem arra, mikor Nick egy este nálam aludt. Mármint, tényleg aludt. Azt mondta, hogy én vagyok a legkülönlegesebb ember az életében, így mikor máskor tehetné ezt?

Az emlék hatására szemeim könnyel teltek meg és gyorsan pislogni kezdtem, hogy ne csordulhassanak ki.

A telefonom pityegni kezdett, pedig egy eldobható készülék, és már mindössze három napig lesz használható. Kíváncsian vettem fel a készüléket a mellettem lévő éjjeli szekrényről.

Vészhelyzet van! Anne – honnan van meg neki a számom? Magamon is meglepődtem, mikor ösztönösen hívni kezdtem a számot.

- Bridgit? – hallottam a vonal másik végéről a meglepődött hangot.

- Igen.

- Segítened kell! Nagyon nagy baj van! Elvitték őket! – alig lehetett érteni amit mond.

- Várj egy kicsit! Nem értek semmit – ültem fel az ágyon és beletúrtam a frissen kifésült hajamba.

- A Sötétség Vámpírjai. Itt voltak. Elvitték őket. Megfogják ölni. Kérlek segíts! – tőmondatait nagy nehezen összeraktam és ideges lettem.

- Mikor történt ez? – Bear érezve, hogy nincs rendben minden fülelni kezdett.

- Pár perce. Megölik őket – sírta a szavakat – Hol vagy? – ódzkodtam az ötlettől, hogy elmondjam neki az igazat, de mivel biztos voltam benne, hogy nem csapda, megmondtam.

- Hawaii-n.

- Jól elmentél – sóhajtott – Ide tudnál jönni? Kérlek?!

- Megy reggel egy repülő – csaptam a térdemre.

- Az késő lesz – szemem összecsuktam és vártam, hogy jöjjön valami nagyszerű ötlet – tudom, hogy már csak egy óráig tart a boszorkányiskola dolog, de megpróbálnál ide teleportálni magad?

- Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – sóhajtottam.

- Az én kedvemért próbáld meg, lécci. Üzenetbe küldöm a címet! – ezzel lehette. Előhalásztam egy kék könyékig érő kék felsőt és egy fekete nadrágot. Mivel valószínű, hogy nem élem meg a születésnapomat, felvettem a legújabb fekete Concersemet és egy fekete bőrdzsekit.

Nem sok esélyt adtam arra, hogy megtudom csinálni, de próba szerencse.

Odaképzeltem magam arra a helyre, ahá készültem, és vártam.

- Azt mondtad, hogy nem tudod megcsinálni – hallottam egy hangot és kinyitottam a szemem.

Döbbenetemre egy hatalmas épület előtt álltam Annevel.

-  Hát, magam is meglepődtem, hogy megtudom – körülnéztem és minden iszonyat sötét volt – Merre vannak? – kérdeztem és igyekeztem a tagjaimat felkészíteni a harcra. Szerencsémre ma komoly edzésem volt, minden köszönhetően be voltam még melegedve.

- Bent – elindultam az ajtó felé.

- Te maradj – mondtam neki és megálltam az ajtó előtt.

- Biztos? – innen hallottam, hogy az agykerekei csak úgy forognak.

- He te is bejössz, elkapnak. Szóval menj haza. Haza fognak jutni. Vagy velem, vagy nélkülem – mondtam és a hajam kifésültem a szememből.

- Mi az, hogy nélküled? – csattant fel – Nem áldozhatod fel magad – hitetlenkedett.

- Nem ez volt a tervem, de ha nincs másik lehetőség, megteszem – arcvonásai ellágyultak, majd szorosan megölelt. Visszaöleltem, majd a vaskos ajtót kinyitottam. Sötét folyosókon mozogva vártam, fel voltam készülve, hogy egy fal mögül kiugrik egy barom és nekem támad. Ezektől mentesen siettem fel a lépcsőn, és fülelni kezdtem. Egy kis ajtó mögül zajt hallottam, így nem nyitottam ki, hanem egyszerűen a jól bevált teleportálást választottam. Egy afféle erkély lehetett, amin nem volt korlát rész. Az egész belső tér hatalmas volt. Szorosan az ajtóhoz dőltem, hogy ne vegyen észre senki és gyorsan körülnéztek. A szoba kör alakú részénél hatalmas, több méter magas ablakok álltak, még azon az oldalon, amelyen én voltam mindenhol vastag falak. A padló, ami alattam 5 méterrel lehetett kőből volt, és semmilyen borítás nem fedte. A levegőben vérszag érződött, de valami azt súgta, hogy még nem kezdett el ölni. Meghallottam a már ismert hangot, ami azt kérdezte, hogy ki legyen az első áldozata, és ötlettől vezérezve egy faszéket varázsoltam magam mellé. Felkaptam a jobb kezembe és magammal vittem. Előrébb sétáltam azon a vacakon és megpillantottam a vámpírokat. Nick, a szülei és Ian ismét olyan helyzetbe voltak, mint anno az erdőben és fogadtam volna rá, hogy ismét levannak bénítva. Azokat lefogó pár vámpír valamint mögöttük kettő és ahogy a szemem jobb oldalra pillantott egy tucat természetfeletti csatlakozott a társasághoz.

Pár perce már néztem az előadást, miszerint semmi az égvilágon nem történt. Aprót megmozdulva, ezzel is felhívtam magamra a nagyfőnök figyelmét, természetesen direkt.

- Bridgit! – fordult meg és nézett az én irányomban és a levegő megfagyott – Mindig jó téged látni! Mi járatban vagy itt? – kedvessége akár fenyegető is lehetett volna, de nem féltem tőle. A széket előrébb húztam, hogy mindenki észrevegyen, majd nem törődve semmivel lazán válaszoltam.

- Tudod, csak erre jártam. Gondoltam benézek, meg hallottam, hogy műsor van, azt meg nem hagyhattam ki – ártatlanul mosolyogtam és leültem a varázsolt tárgyra.

- Ohh, és tetszik a műsor? – pislogott felém. Körülnéztem a társaságon és akaratlanul is megakadt a tekintetem Nick tökéletes szempárján.

- Mondhatjuk – húztam el a szám – Bár, változtatnék pár dolgon – erősen koncentráltam, mire a boszorkány tanító kis családom fogva tartói elengedték őket, majd a mellkasukhoz kaptak és a földre zuhantak. Nem haltak még meg, de azt a saját kezemmel akartam elintézni. Egy kézmozdulatomnak köszönhetően a lebénított barátaim a terem másik végén teremtek, majd egy újabb mozdulattal védőréteget húztam köréjük, mert így biztonságba lettek. Ezt képtelenség lett volna áttörni, ezért is imádtam ezt a varázst. Megtehettem volna, hogy magamat is bevonom vele, de harcolni akartam, és megölni minden gonosz lényt.

A főnök dühösen mosolygott és intett a kezével. Ebben a pillanatban kettő vámpír indult el felém. Több se kellett, a széket felborítottam, és kitéptem belőle egy darabot, ami elég hegyesre sikeredett, hogy tudjam karónak is használni. Az első vámpírt gyomorszájon vágtam, majd ágyékon rúgtam és végül, hogy elveszítse az egyensúlyát az arcát is elintéztem. Elesett, és szinte azonnal belevágtam a karót. Hátulról megéreztem a szellőt, és reménykedve, hogy eltalálom, hátrarúgtam egyet és szélsebesen megpördültem. Ütéseit kivédtem, és miután átrendeztem az arcát lelöktem a mélybe. Utána küldtem egy ezüst karót, mely gyorsasága miatt néhány másodperc alatt elérte a kívánt helyszínt.

- Hát, ez nagyon szép volt – kezdett el tapsolni, és úgy tettem, mintha nem értettem volna  a sértést meghajoltam, majd elrugaszkodtam és leugrottam. Ő, aki azt hitte, biztos kitöröm a bokám, mikor földet érek, meglepődött, hogy nem.

Sértetlenül értem el a padlót, és a lelökött barátunkból kihúztam a karót. Csak ne pocsékoljuk a vasat! Fél pillanatra eltűntem, de a háta mögött előbukkantam, majd a már megkínzott négy vámpírba egyesével vágtam beléjük a karót és húztam ki mindenféle szemrebbenés nélkül.

A tucat vámpír elindult lassan felém, de nem jutottak sokáig, mert mire észbe kaptak már lángolt a fejük, majd minden részük.

- Ez nem volt szép tőled! – nézett rám rosszallóan. Elégedett vigyorral az arcomon vártam a folytatásra – Mivel érdemeltem ezt ki? – játszotta a hülyét.

- Mintha nem tudnád – tettem csípőre a kezem. Kicsit untatott a játéka, mert nem akart támadni, pedig kicsinálnám már szívesen.

- Jah, bocsi. El is felejtettem – vigyorgott. Legyintettem, hogy felejtsük el, majd a fejére és a szívére koncentráltam, amit a fájdalom átvárt. Pillanatnyi fájdalom suhant át az arcán, de hamar immunis lett.

- Csak ennyit tudsz? – tárta szét a kezét. Mosolyogva nemet intetem a fejemmel és elindultam felé. Verekedni kezdtünk, de egyikünk se tudta a másikat megkaparintani. A karóért fojt a harc, mert valószínű, hogy félt tőle, hogy leszúrom. Gyorsasága miatt tízszer óvatosabb és gyorsabb voltam, és nem mertem semmi extra cool dolgot csinálni, célzok itt a szaltókra. Egy gyors lábmozgása következtében nem figyeltem, és majdnem elbuktam. Nevetve kezdte elölről a rúgásokat, és sikerült kivernie a hátsózsebemről a karót. Messzire elgurult, majd egy másodpercre összenéztünk. Utána vetődtem, de nem sokkal később éreztem magamon a testsúlyát. Undor futott rajtam végig, majd minden erőmmel próbáltam azt a hülye tárgyat megfogni. Fejével a könyököm felé hajol, és egyből az arcába is nyomtam, majd mikor arrébb mozdult, kiszálltam alóla. Pár másodperc múlva már előttem állt. Bunyóba kezdtünk, és a karmaival a karomba kapott. Mióta van a férfiaknak hegyes karmaik?

Minden rúgásnál éreztem, hogy fogy az erőm és kezdek kimerülni. Bármely percben a figyelmetlenségem miatt kiüthet. Akármennyire vártam, hogy a földhöz simulhassak és pihenni tudjak, de ott volt a szemem előtt Nick és a családja élete. És jobban szerettem mindnyájukat, mint a saját önző fejemet. Dühömet, szeretetemet – persze nem felé – bevetettem a küzdelembe, de hosszú percek után alig bírtam a lábamon állni. Minimum ötven perce itt lehetek, és azóta kőkeményen harcolok, de én sem bírom alvás nélkül.

Pillantást vetettem feléjük, de eközben a rohadék kihasználta a lehetőséget, és letámadott. A földön verekedtünk, és most nem a karóért. Mindketten az életünket akartuk, és csak egy távozhat győztesként. Megragadta a nyakamat és fojtogatni kezdett.

- Engedd el! – Nick hangja az üvegfal mögül kétségbeesett, ám határozott volt.

- Szegény barátnőd most meghal – majd a nyakam olya erővel megszorította, hogy nem kaptam levegőt.

Utolsó szó amit hallottam, hogy Nick a nevemet ordítja, és próbál kiszabadulni.

Éreztem, hogy leszáll rólam az önelégült barom, majd elsötétült minden.

A könnyedség, amit ígértek, ha meghalunk nem érkezett meg, mert minden másodpercben erősebbnek és erősebbnek éreztem magam. Kinyitottam a szemem és ugyan ott voltam. Pár másodperc telhetett el mióta elsötétült minden, mert a gonosz pasas még mindig lépkedett távolabbra tőlem.

Hangtalanul felálltam és a karomra néztem. A pár csepp véren kívül az egész testem egy fura lila láthatatlan burok vette körül, aminek a jelenlététől nagyon megijedtem.

- Mi a fene? – Nick hangja az üvegen keresztül is hallatszott – Mi történik?

- Ő a huszonegyedik – suttogta elképedten John.

Part 28

Sziasztok!

Elérkeztünk a visszaszámláláshoz! 

Ezen kívül már csak 2 rész lesz, aztán történetnek vége lesz és elbúcsúzom ezen a blogon tőletek...

Köszönök minden komit és oldalmegjelenítést, amit az előző részért kaptam.

Ez egy kicsit izgalmas rész lesz.

A Facebookos csoportban Imola Szunyog "nyert" egy kívánságot a történettel kapcsolatban.

És úgy látszik, hogy egy rugóra jár az agyunk, mert ugyanarra gondoltunk. Nem sütöm el a poént, biztos rájöttök majd, hogy mit kívánt...

Írjátok meg mit gondoltok róla komiban, vagy chaten is tökéletesen megfelelő.

Xoxo, Dodó

Két hete járunk Nickkel és a nyár jövetelével hagytunk a népnek feldolgoznivalót, mi szerint együtt járunk. Sam totál megbolondult, és egy örökkévalóságig hallgattuk, hogy mért nem mondtuk el neki, persze az nem számított, hogy alkalom se idő nem volt ahhoz, hogy közöljem vele.

Nagyi és Nick családja is tud rólunk, és a szülők így, hogy tudták nem nyírjuk ki a másikat – ajándékként maguknak – elmentek Európába valamilyen boszorkányos gyűlésre. A kérdés csak az volt, hogy én miért nem mentem velük…

A kapcsolatom a Szépfiúval szépen halad. Elvitt vacsorázni, ahol EVETT!! Sokat voltunk együtt, de éjszaka szinte mindig egyedül aludtam, mert hol vadászni, hol vámpírokat ölni ment.

Kicsit csalódott voltam e miatt, de nem búsultam sokáig, hisz jön a nyár, nincs suli és mindig együtt lehetünk.

Semmi olyan nem történt még, de hisz hova sietnénk? Még az sz betűs szó sem jött ki a szánkon, pedig az én nyelvem mindig ki akarja lökni.
A dolgok rendeződtek, és tényleg képes voltam elhinni, hogy jó nyaram lesz.
Letettem a mobilomat, ezzel megszakítva a hívást Sammel. A szülei folyton azzal nyaggatják, hogy menjen el valahova nyaralni, és ne üljön otthon egész szünet alatt. Most pedig annyira kiborították szegényt, hogy az interneten keresi a nyaralási lehetőségeket.
Felvettem egy fekete nadrágot egy hosszított fekete toppal, hozzá pedig egy szürke tornacipőt, és elindultam Nickhez. Út közben a hajam kibontottam, mert a hajhagymáim tiltakozni kezdtek a szokásos copftól. Mikor letettem az autót a házuk előtt valami arra késztetett, hogy elinduljak az erdő felé. Gondolkodás nélkül indultam el arra, és közben fogadni mertem volna, hogy Nick csalogat a fák közé. Az ismerős tisztáson, ahol a bordáim károkat szenvedtek nem Nick állt, hanem öt vámpír. Egyet egyből megismertem, hisz volt szerencsétlenségem találkozni vele. Döhösen fújtattam, mikor rájöttem, hogy a nyúl - vagy akármilyen állat, a lényeg az, hogy én - besétáltam a csapdába. Körülnéztem, menekülési útvonalat keresve, de hátulról megragadott valaki. Pár másodperc alatt szinte a barátnőm gyilkosának lábai előtt heverte, és nem önszántamból. Az én lefogásomra biztosított vámpír hevesen küzdött a kiszabadítási hadműveletem ellen.
- Társaságunk akadt - szólalt meg a főnök, mire feltűnt Anne, Ian és Nick. Nagyot nyeltem és oda sem mertem nézni, mikor három vámpírt küldött rájuk. Érdekes alakzatba rendeződtünk: én szembe Nickékkel, köztünk mindössze öt méter, köztünk pedig a nagyfőnök mosolyogva dörzsölgette a kezét.
- Lám, lám, lám. Rég találkoztunk - fordult felém.
- Mit akarsz már megint? - kérdeztem és őszintén reméltem, hogy hamar kinyögi, mert terveim lettem volna délutánra.
- Még emlékszel rám - húzta fel az állam a mutatóujjával. Nem féltem tőle, inkább éreztem gyűlöletet, mint bármi mást - Mondjuk engem nem nehéz elfelejteni - arcom elrántottam, hogy ne tudjon hozzámérni újra.
- Pusztulj meg - válaszoltam.
- Semmit nem változtál, mióta legutóbb találkoztunk - fordult meg és kellő távolsággal arrébb állt - Mikor is volt az? Egy éve? Olyan deja vu érzésem van, bár pár vámpír becsatlakozott a történetbe, de így csak izgalmasabb.
- Miről beszél? - szegezte nekem a kérdést Nick, de nem mertem a szemébe nézni. Hangja nem árulkodott semmiről, se haragról, kétségbeesésről...semmiről.
- Oh, hát nem mondtad el neki? Ennyit arról, hogy lelkitársak vagytok, vagy mi a szösz - előrelógó hajam az arcom bal felét eltakarta, de a jobbal gyilkos pillantást küldtem felé - Elmesélem, Szépfiú. A barátnőd kihagyott pár dologból - rémület fogott el. Nem lehet olyan szemét, hogy MINDENBE beavatja Nicket.
- Őt hagyd ki ebből - reméltem, hogy ezzel megakadályozhatom.
- Ugyan, miért kéne? - értetlenkedett, és továbbra is arra utazott, hogy ideges legyek. Próbáltam kiszabadulni a fogvatartóm kezei közül, de semmi haszna nem volt, csak ártottam magamnak vele.
Ujjait a csuklóm köré vonta és erősen megszorította. Fogaimat összeszorítottam és becsuktam a szemem, és reméltem, hogy kevesebb fájdalmat kapok így.
- Esküszöm kinyírlak - nyögtem ki.
- Hohó! Mielőtt bármi hülyeséget csinálnál, gondold át újra - ajánlotta.
- Ugyan, miért kellene? - arcom oldalralöktem, hogy menjen ki a szememből a hajam. A feketekabátos intett, majd egy újabb természetfeletti csatlakozott a társasághoz. Nem volt egyedül. Kezei között az egyetlen legjobb barátnőm.
- Ne... - hangom szinte elhalt, de minden jelenlévő vámpír meghallotta és arra nézett, amerről jöttek.
- Most már teljes a kép! - csapta össze a kezét a vezető.

*Nick szemszöge*
A tisztáson voltunk és halvány lila gőzöm se volt, hogy mi folyik itt. Bri és a Sötétség Vámpírjainak - feltehetően - a vezére eszmecserét folytattak, és valami olyanról beszéltek, hogy már találkoztak. Egyszerűen semmit sem értettem, és időzített bombává válhattam volna, ha ez a barom aki a hátulról fogott nem nyomott volna belém egy injekciót, aminek következtében a fejemet éreztem csak.
- Hozzá ne merj nyúlni - sziszegte Bri, akinek mintha könnyek gyülekeztek volna a szemében. Sam arca könnyektől ázott volt. Őt is lefogták, mint mindannyiónkat, csupán annyi különbséggel, hogy ő nem kapott semmi szert a testébe, hogy ne tudjon ellenkezni, mert ember volt; fél kézzel le tudják fogni.
- Mért ne? Félsz, hogy megint megtörténik az ami tavaly? - húzta fel a szemöldökét a gyökér.
- Valaki elmondaná, hogy mi a frász folyik itt? - keltem ki magamból. Hangom idegesen csengett, de közben csak Bridgitet akartam megmenteni.
- Jah, te kimaradtál - esett le a gyökérnek - Tudod, sokkal érdekesebb lenne, ha ő mesélné el - mutatott a páromra -, de tudom, hogy ő úgysem mondana semmit, szóval elmesélem én magam. Mint említettem, már találkoztam velük, csak akkor még hárman voltak - Bri és Sam egymásra pillantottak - Egy szerencsétlen sétálgatás során találkoztunk. Nekik volt szerencsétlen. Nekem elég kedvező volt  - arcára féloldalas vigyor ült ki - Elég neked annyi, hogy azt mondom: a bosziért mentem, de nélküle jöttem el? - vakarta meg az állát.
- Nem - Briditre néztem, és a szívem megszakadt, amikor láttam, hogy a szeméből folyik a könny. Életemben nem láttam még sírni, és ez, hogy egy ilyen erős lány megtörik és nem lehetek a váll, amin sír; jobban fájt, mint bármi. Sok sérülése volt, sok mindenen ment keresztül, és ennyire összetörtnek nem láttam még.
- Rendben! Akkor folytatom. Szóval, mind ott voltunk az erdő mélyén és hozni akartunk el Bridgitet, ám a hősieskedő barátnői megakadályozták ezt. Ez eléállt a boszinak - mutatott a szintén síró Samre - a csapat harmadik tagja, a kis Julie meg az elé. Pisztolyom volt, gondolom nem nehéz leszűrni a dolgokból, hogy használtam is. Megcéloztam azt, aki legelől állt. A legjobb az egészben az volt, hogy a kis boszorkányod nem tudott semmit sem csinálni, mert a lába beszorult, és eltört egy fa miatt - a hallottakat feldolgozva mozdulni sem tudtam. Ennyire könyörtelen még ők sem lehetnek... - Hazavittem a meglőtt, ártatlan lányt, és kínozgattam egy kicsit. Nem tudom, hogy a lányok megtalálták-e a naplóját Julie-nak, és elolvasták-e; de biztosítok minden jelenlévőt, hogy nem voltam kíméletes - nem bírtam a gazemberre nézni, inkább a testvéreimre vetettem szemeimet. Anne szeméből egy apró könnycsepp indult útnak, Ian pedig lehajtott fejjel állt.
- És megöltem - kürtölte világgá nagy büszkeséggel. Bri arcán maradt a szemem. Haját a könnyek tapasztották az arcára, szemei karikásak voltak.
- Ez igaz? - néztem rá olyan gyengédséggel, mint eddig soha.
Nem tudott rá válaszolni, mert a mese folytatódott. Eltűnődtem, hogy vajon lehet-e rosszabb?
- Várjál még a kérdésekkel, van itt még más is... Mivel a fiatal hölgy lelkiismeret furdalása megerősödött, mikor idejött és találkozott velünk. Tudta, hogy miatta öltem meg és ezért van minden egyes este rémálma és éli át minden éjjel a történteket - minden annyira stimmelt, amit mondott a valósággal, hogy az már szinte képtelenség volt. Eszembe jutott, mikor álmában mocorgott, valószínű azért volt. És az altatók is, amit valószínű azért szedett be, hogy hátha oly mélyen alszik, hogy nem lesz álma...
- Még mindig? - Sam hangja kétségbeesett volt. Kérdéséből megtudtam, hogy neki Bri már mesélte, de valószínű, nagyon régen.
- Valaki mondja, hogy ez nem igaz - Anne hangjára sokan odakaptuk a fejünket.
- Nem tehetem - ábrándította ki a gonosz féreg - Örülök, hogy itt van mindenki, legalább láthatjátok, hogy újra megtörténik - dörzsölte össze megint a kezeit. A Bri mögött álló férfi a fejét fogva összeesett, miközben kiabált. Pár másodperc alatt életem szerelme a férfi zsebéből kirántotta a karót, és a Samet lefogó fickót leszúrta, majd eléállt. Ügyesen végzett a vámpírokkal, de cseppet sem örültem, hogy odaállt elé. Hisz nem ő miatta ölték meg. A lány saját akaratából cselekedett, ezt tudnia kell! Tiszteletem az egekbe szökött, a következő mondata után:
- Csak a holttestemen keresztül - haját idegesen kiszedte az arcából, majd a jobb kezével elzárta az utat Sam elől.
- Két legyet egy csapásra? Jól hangzik? - mosolygott - Ez így nem buli nekem! Nem öllek meg, mert azt akarod - Bridgit elé állt, aki bátorsággal teli szemmel nézett az előtteálló férfi szemébe. Nem félt. A szívdobogása egyenletes lett - Szenvedni fogsz a halálod előtti minden egyes percben!
A tisztás kiürült. Öten maradtunk. Ian és Anne egyből utánuk eredtek, de én csak álltam ott.
- Gyere, hazaviszlek - fogta magához Samet, majd egy pillantást kaptam tőle és elindultak a kocsihoz. Nem akartam jelenetet rendezni, így elindultam a családom után.
A Sötétség Vámpírjai gyorsabbak voltak, mint mi, de egy személyt sikeresen elkaptunk.
Vértől ázott pólóm lecserélve indultam el Bridgithez. Annyi minden volt, amiről szerettem volna tudni. Az egyik ablak nyitva volt, mintha vártak volna már. Bemásztam, de neki semmi nyoma nem volt. Az ágy sarkában egy apró papír feküdt. Dühösen felkaptam, és elolvastam a rajta lévő szöveget: Szeretlek
Fel se tudtam fogni. Elment. A kiüresedett gardrób tanúskodott róla. Kezembe temettem az arcom és nem engedtem, hogy az az egy kósza könnycsepp kicseppenjen.
Elment... És el sem tudtam neki mondani, hogy nem haragszom rá, hogy nem mondta el. El sem tudtam neki mondani, hogy büszke vagyok rá, azért amit délután tett.
És azt sem tudtam elmondani neki, hogy szeretem...

Part 27

Sziasztok!

Megérkezett az új!

Remélem, hogy tetszeni fog!

Xoxo, Dodó

Reggel ugyanabban a pozícióban voltam, mint amire emlékeztem. Egy dünnyögés következtében megfordultam, és Nick mellkasához bújtam. Az agyam valamely részében tudtam, hogy fent van, így meg sem lepődtem mikor magához vont még jobban.

A második ébredésem a laptopom pityegése okozta. Fújtatva, és félig kómásan másztam ki az ágyból, és léptem az említett tárgyhoz. Dühösen hajtottam fel a tetejét, és még megjelent a kép besétáltam a fürdőbe, megragadtam a fogkefét, rányomtam egy adag fogkrémet, majd a számba vettem.

Visszatértem a szobába, és leültem a székre. Skype videó hívást elfogadtam, majd Sam megjelent a képernyőn.

- Elolvastad? – ugrott nekem.

- Neked is jó reggelt – dünnyögtem. Érzékeltetni akartam, hogy a reggeli köszöntése elmaradt.

- Elolvastad, Bridgit? – kérdezte újra.

- Nem. Mondtam már, hogy nem fogom. Nem veszek részt ebben a hülyeségben – óvintézkedésként a fürdőbe visszamentem, ahol befejeztem a fogmosást, még mielőtt olyat mondott volna Nick jelenlétében, amiről ő még nem tud.

Sietősen visszaültem a gép elé, és igyekeztem a kora reggel zaklató legjobb barátomat visszacsalogatni a saját ágyába, hogy én is mehessek az enyémbe.

- Olyan izé vagy, Bri – motyogta-

- Miért, te elolvastad? – néztem rá, pedig jól tudtam a magyarázatot. Ha elolvasta volna, valószínű nem kérné, hogy tegyem meg.

- Nem. De mindig is te voltál az erősebb idegzetű, így előbb neked kell – mutogatott a túloldalról.

- Miről beszél – hallottam a hátam mögül.

- Hülyeségről – fordultam arra, és láttam, hogy kel ki az ágyból.

- Ki van még ott? – nyújtogatta a nyakát Sam.

- Szia, Sam! – jött be a képbe Nick. Bomba robban. Három. Kettő. Egy.

- Ott mégis mi folyik? – durcáskodott.

- Majd elmondom – néztem rá fáradtan.

- Együtt vagyok? – mosolygott.

- Nem akarsz visszamenni aludni? – mondtam zavaromban.

- Elpirultál! Tudtam, hogy csak idő kérdése! – örvendezett.

- Oké, együtt vagyunk. Most már békén hagysz? – reménykedtem.

- Csak még nem találkozunk. Azután mindketten ki lesztek faggatva – mutogatott. Ösztönösen húzódtam hátra, ahol Nick a vállamra tette a kezét.

- Menj aludni! – mondtam a kiakadt nőnek, és kinyomtam a Skypeot.

- Tuti lenyugtatózom egyszer – kapcsoltam ki a gépet. Felálltam, lábujjhegyre pipiskedtem magam, és csókot nyomtam az ajkaira. Hajam próbáltam az ujjaimmal fésülgetni, hogy azért csak nézzek ki valahogy, miközben az ágyam felé mentem.

Megfogtam a vámpír kezét, és magammal rántottam az ágyba. Felkuncogott, és meg is kaptam a nap első igazi csókját.

Egyszerűen tökéletes volt, mint mindig. Az orrom megismerte a finom illatokat, így magamra kaptam egy farmert, és egy pulcsi, majd a fürdőbe mentem.

- Hova ilyen sietősen? - vonta a szemöldökét össze, majd egy kézlendítéssel az ágynemű rendezve is volt.
- Nem érzed? - tudakoltam, és kinyitottam az ajtót.
- Mit? - jött utánam.
- Muffin - válaszoltam és lesiettem a konyhába
- Jó reggelt, fiatalok! - mosolygott Nagyi, és újabb adag csokis-banános muffint szedett ki egy tálra. Több se kellett, leültem és enni kezdtem. Nick nem messze mellém ült, de nem evett. 
- Hogy ízlik? - nézett rám. Beszélni nem tudtam, mert tele volt a szám, így csak a kezemmel mutattam, hogy nagyon jó.
Ha befejezted, megyünk hozzánk! Túl akarok lenni minél hamarabb ezen! - gyorsítani kezdtem a tempón, majd elindultam fel az emeletre, hogy rendbe tegyem magam.

***

*Nick szemszöge*

Ráolvastam az igét, de az ágyamon üllő barátnőm meg sem mozdult.

- Biztos sikerült? - nézett rám - Azt mondtad, hogy fájni fog, de én nem érzek semmit - grimaszolt.

- Ezer biztos - álltam előtte. Anne idegesen ült a földön - mintha nem tudott volna máshová ülni - és ő is várta, hogy történjen valami.

Mi lenne, ha... - Bri hangja elakadt, majd szemei fájdalmasan összecsukódtak. Rögtön odapattantam, leguggoltam elé, és a nevét hajtogattam.

Rám nézett, de azonnal össze is rántotta a szemét. Tagjait maga köré húzta, és néha ciccegett egyet. Rossz volt hallani, látni, hogy fájdalmai vannak, miközben tudtam, hogy nem tudok enyhíteni a kínjain.

Feltelepedtem mellé az ágyra.
- Mennyi ideig fog tartani? - szólalt meg Anne.
- Órák, azt írták. Minden összefügg a rangsorban lévő számával. Olyan hatalmas fájdalmai nem lesznek, mint a huszonegyediknek szoktak, de nagyok lesznek - mondtam halkan, hogy csak ő hallja, és Bri ne. Nem akartam, hogy még jobban felizgassa magát.

- Tudok valamivel segíteni? - kérdezte. Szomorúan csóváltam meg a fejem, majd Bri térde elé mentem, és megsimogattam a fejét.
- Bri. Nézz rám - semmi nem történt - Nézz rám, kérlek - megérintettem a kezét, majd mikor nem reagált a szólogatásomra, kezeinket összekulcsoltam, és hagytam, hogy akárhányszor jöjjön a fájdalom erősebb fokozata szoríthassa.
Két óra telt el, és még mindig ott ül, összegubózva, és nem néz fel sem. Arcomra nem engedtem kiülni, de aggódtam. Nem engedett be a fájdalom burokba, és nem reagált. Néha volt egy olyan érzésem, hogy a kín miatt pár percig eszméletlen volt.
A dobogás - amiért ezt az egész dolgot csináljuk - nem változott, maradt az egyenletes ütem.
Ültem a lány előtt, akit mindennél jobban imádok, és imádkoztam, hogy minél hamarabb vége legyen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani ez az egész, de nem tudtam semmit tenni.
A fájdalmat jelző hangok egyszer csak halkulni kezdtek, és komolyan azt hittem, hogy vége.
Meglepetésemre zokogást hallottam, mire egyből a karjaimba zártam, csitítottam, simogattam és mindent megpróbáltam, hogy jobb legyen neki.
Egy hosszú fél óra múlva csend lett.
Elaludt.
Nem engedtem ki a kezeim közül, továbbra is az ágyon ültem, vele a karjaimban.
- Nem is mondtad, hogy barátok lettetek - nosztalgiázott a testvérem. Pillantásomat elkapva és azt, hogy Bri a mellkasomhoz simult, gyengéd pillantásomat látva leesett neki - Ez több, mint barátság, ugye? - rémült meg a felismeréstől. Aprót bólintottam, mire a levegőt kezdte el kapkodni - Te jóságos!
Mosolyra szaladt a szám, és leraktam a kedvesemet a párnák közé, betakargattam, majd kirángattam a megsemmisült nőt a szobámból.

*Bridgit szemszöge*
Mikor felkeltem az iszonyatos fájdalom, amilyet még nem éreztem abbamaradt, és visszaállt nyugalom. Nick ágyába voltam. Ezer közül is felismerem.
A délelőtt történtekre nem emlékszem részletesen, mert örültem, ha levegőt kapok.
Körülnéztem a szobába és csalódottan vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok. Kikecmeregtem a fekhelyemről, majd a lábamra csúsztattam a szandám, és elindultam a többiek felé.
Kinyitottam az ajtót és próbáltam a zajokat kiszűrni. Végigmentem a lépcső előtti folyosón, majd le a lépcsőn. A nappaliba észrevettem Anne apró fejét, így arra mentem tovább. Gondolom hallotta, hogy jövök, mert hátrafordult. Kíváncsian néztem szét, majd mikor megláttam Nicket elindultam felé. Mosoly terült szét az arcán, ahogy érzékelte, hogy minden egyed gyorsabb dörömbölés miatta van. Karjaiba kapott mikor oda értem hozzá és forogni kezdett velem.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kedvel, meg minden; de ez számomra boldogságom fő kulcsa volt.
Nem foglalkozott azzal, hogy nem csak ketten vagyunk a helyiségben, mert megcsókolt.